2001 február 18.
Túl a lehetőségek határán
Lekció: Máté 14: 13-21
Textus: Máté 14: 15-16
“Amikor esteledett, odamentek hozzá tanítványai, és így szóltak: Lakatlan ez a hely és későre jár, bocsásd el a sokaságot, hogy menjenek a falvakba, és vegyenek élelmet maguknak. Jézus azonban ezt mondta nekik: Nem kell elmenniük, ti adjatok nekik enni!”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Jóságos és emberszerető Isten vagy, aki ismersz bennünket, legtitkosabb gondolatainkat is, mégis szeretsz minket. Nem érdemeljük türelmedet, de te kegyelmesen hordozod létünket. Bárcsak megnyílhatna minden elvakult szem, süketté lett fül befogadni azt, amit egyedül tőled kaphat az emberélet, a megújulást és az élet értelmét. Könyörülj rajtunk Urunk, és adj nekünk friss látást, Igédből élő üzenetet, ami megújulásunkat, üdvünket munkálja. Táplálj minket az élet kenyerével, hogy igazán éljünk, mint akik valóban hozzád tartoznak, a tieid s figyelnek vezetésedre. Add meg nekünk a feltámadott Jézus jelenlétét, “hogy hozzá vágyjunk, benne éljünk, üdvöt mástól ne reméljünk”.
Ámen.
Igehirdetés
A mai igehirdetésnek ezt a címet adhatnánk, hogy “Túl a lehetőségek határain.”. Jézust látjuk magunk előtt, amint szinte menekülésszerűen elmegy hajón egy lakatlan puszta helyre egyedül, mert meghallotta, hogy Heródes lefejeztette Keresztelő Jánost. Tudjuk, hogy Jézus és Keresztelő János rokonságban is voltak egymással, de ezen túl lelki testvérek is voltak. János útkészítőként keresztelte a megtérőket, hirdette az új élet lehetőségét, és mikor maga Jézus is megkeresztelkedett általa a Jordánban, ezt mondta róla: “Ímé az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit!”. Felismerte benne azt, amit az emberek akkor még nem láttak Jézusban, hogy benne, és csak őbenne van a világ üdvössége.
Most Jézust mégis úgy látjuk magunk előtt, mint aki nem akar meghalni, legalábbis időnap előtt, értelmetlenül nem, és ezt abból is sejthetjük, hogy máskor ezt halljuk szájából: “Nem jött még el az én órám!”. Meg azt is mondja, hogy “Nem lehet, hogy a próféta Jeruzsálemen kívül vesszen el.”. Tanítványait is arra tanítja, hogy ha üldöznek benneteket az egyik városban, meneküljetek a másikba. Vagyis nem híve a fölösleges, értelmetlen szenvedésnek, és a maga részéről nem is keresi sem a szenvedést, sem a halált. Azt mondhatnánk, hogy teljesen emberi módon viszonyul a veszélyhez, hiszen – félreértések elkerülése végett – ő éppúgy asszonytól született ember volt, mint valahányan. De Isten Szentlelke vezérelte életét. és most, amikor meghallja, hogy Heródes kivégeztette Keresztelő Jánost, az Útkészítőt, számot vet a maga útjával, s úgy találja, nem jött még el az ő órája. Beül egy hajóba egyedül, és elmegy egy lakatlan helyre. Egyetlen veszélyt vett ő komolyan, s ezt élete utolsó időszakában fedezhetjük fel igazán, az embervilág vesztének veszélyét. Ezt még saját halálánál is súlyosabb dolognak látta. Éppen fordítva, mint sokan, talán mindnyájan vagyunk ezzel, emberi gyarlóságunk és erőtlenségünk miatt: nekünk a világ romlása vagy veszte is mindig kisebb baj, mint egyéni szenvedésünk, egyéni pusztulásunk.
Jézus maga is fokozatosan jutott el oda, hogy végül teljesen és maradéktalanul odaáldozta magát a világért, érettünk, minden valamikor született emberért, és ennek az ő végső, nagy odaszánásának jele, azt mondhatnánk, előképe, amikor azt olvassuk felőle, hogy látta a sokaságot, megszánta őket, és meggyógyította betegeiket. Jézus a csodái, gyógyításai, ebben a történetben is és minden egyéb csodában és gyógyításban is mindig jelek, amik túlmutatnak önmagukon. Nem önmagukban fontosak, hanem azért, mert a tőle, általa nyerhető új életről szólnak. Az egész ember gyógyulásáról, az új életről Krisztusban. “Megszánta a sokaságot, és meggyógyította a betegeket” – mindez előre vetíti az evangéliumot, hogy egykor az egész emberi világ benne találhat majd gyógyulást. Ez a hitünk ma is felőle, hogy nincs másban gyógyulásunk. A világ nagy, vérző sebei általa és igazán egyedül általa gyógyulhatnak.
Gondoljuk meg testvérek, népek és nemzetek gyűlölik egymást, kölcsönösen tömegsírokra mutathatnak, egymást joggal vádolva, hiszen iszonyatos bűnök történtek csak ebben az elmúlt évszázadban is, és történnek ma is. Hol lenne máshol, másvalakiben ezeknek a szörnyű sebeknek gyógyulása, mint abban, aki ártatlanul, igaz és teljes áldozati Bárányként megsebesíttetett, megölettetett mindenekért! Aki megállít, mert szenvedését és halálát látva, imádságát hallva nem mehetünk egy tapodtat se tovább. El kell gondolkozzunk miért is születtünk, hogyan is élünk, ha ő így élt, így imádkozott, és így halt meg.
De most még nem tartunk itt, Jézus talán maga is félúton van lélekben afelé, hogy egy zsidó prófétából az egész világért önmagát adni tudó Krisztus legyen. Amit tesz és mond azon a lakatlan helyen, ahová ötezer ember ment ki őt hallgatni, az mégis mind az emberi lélek, az emberélet gyógyulásáért van.
Három lépcsőben zajlanak az események az ötezer megvendégelésekor. Először azt látjuk, hogy a lehetőségek határa, pontosabban emberi tehetetlenségünk teljesen nyilvánvalóvá válik. A második az, hogy Jézus kinyitja az életet, fölnyitja, nem hagyja meg ebben a tehetetlenségben. A harmadik pedig az, hogy megértjük, önmagunk fölé csak vele együtt nőhetünk. Vegyük sorra ezeket a lépcsőket.
Folyik a tanítás, Jézus mondja az ígéket, amiknek minden bizonnyal csak töredékét sikerült megőrizni, az evangéliumok megírása által, és miközben Jézus tanít, kezd leszállni a nap. Előkerülnek a tanítványok is, és azt mondják, bocsásd el a sokaságot. Későre jár, lakatlan ez a hely. Mi csendül meg ezekben a szavakban? Az, hogy emberek vagyunk. Mi is, ők is, a te hallgatóid, nem alhatnak itt a kősivatagban. Talán valami kis fű van
itt-ott, de az nem alkalmas éjszakázásra. Botrány ne legyen, mindennek meg van a maga határa, ne vigyük túlzásba a szent életet. Maradjunk meg a józan ész diktálta lehetőségek határai között: tőlünk ennyi telik, legalább szólunk, hogy tehetetlenek vagyunk. Csupa józan, értelmes szó, mégis hiányzik belőle valami döntő, ami nélkül nem lehet élni, legalábbis értelmes és igazán élni érdemes életet: hiányzik belőle a hit reménysége. Figyeljük meg, ez az emberi megoldások jellemzője: ennyi telik tőlünk. Kész van, nincs tovább, most már menjen mindenki haza. Persze, tudnunk kell, akkoriban nem volt ritka a skorpió, az oroszlán, vagy a sakál sem azokon a vidékeken. Aki tehát éjszaka kint maradt a kerített városok biztonságos kőfalain kívül, az találkozhatott ezekkel bármikor. Nagyon is reális volt a tanítványi javaslat: ha egyszer így elhúzódott a tanítás, most már legalább mentsük, ami menthető. Gyorsan induljanak az emberek legalább a környező falvakba. Testvérek, amikor magunk vagyunk, s emberi erőinkre alapozva próbálunk valami megoldást találni, az mindig ilyen. Nyilvánvalóvá lesz, mennyire megvannak a határaink. Sőt, egészen pontosan az lesz nyilvánvalóvá, hogy életünk legfontosabb dolgaiban teljességgel és tökéletesen tehetetlenek vagyunk. Nem tudunk például segíteni egymáson. Ha magunk vagyunk, ha a saját bölcsességünkre és lehetőségeinkre építünk, ennyi telik tőlünk, nem több.
Hányszor megtörténik, leülünk egy betegágyhoz, és nincs íge, ami ajkunkra tolulna. Találkozunk gyászoló testvérekkel és ha lehet, elkerüljük őket, nincs mit mondanunk a síróknak. Nem tudunk szólni a Krisztusban való örök élet reménységéről. Beszélgetünk bajban lévő emberekkel, s jó esetben a legtöbb, amit tehetünk, hogy meghallgatjuk őket. Semmi több. Mert nagyon is tudatában vagyunk határainknak, amik tényleg ennyire szűkösek Jézus nélkül. Igen, ez az alapszint, ahol általában időzik az emberélet.
A második lépcsőfok: Jézus kinyitja a tanítványok életét. Azt mondja nekik: “Adjatok nekik enni ti!”. Megdöbbentő mondat, szembesít a lehetetlennel. Megmutatja, milyennek kellene lennünk: táplálóknak, gondoskodóknak, ötezer ember megvendégelőjének! Ez a tanítványi norma. Vagy, ami ezzel egyenértékű, legalább egy család jó szívének, embertársaink vigasztalójának, gyógyító erők kiáradása forrásának. És mi bizony egyik sem vagyunk. Van ugyan valami apróság, amit adni tudnánk, de hol van az attól, amire szükség lenne! Néhány kenyér, hal, ennyi az egész. De hol vagyunk attól, hogy megértsük a gyermekek, a kamaszok lelkét? Hol vagyunk attól, hogy adjunk valamit az üres életű felnőtteknek? Hogy igazán tudjunk segíteni a megtört, elfáradt, öreg életeken? Hol vagyunk attól, igen, még attól is, hogy adjuk életünk párjának, amire igazán szüksége lenne?
Jézus azonban, amikor szembesít a feladattal, semmibe veszi korlátainkat, és azt mondja: Ez a dolgod! Most még nem tudod, hogyan, talán még arról is meg vagy győződve, hogy sehogy, mert ez “tőled nem telik”. De igen is, több a dolgod, mint amit eddig hittél. Enni kell adnod ötezer embernek. Eddig választottad volna a könnyebb utat, most fordulj igazi feladatod felé.
Testvérek, láttam embereket belebetegedni saját szellemi tunyaságukba. Embereket, akik nem nyíltak meg Isten számára, és az eredmény az volt, hogy elkezdtek betegeskedni, éjjel-nappal operáltatták magukat, nem maradt porcikájuk, amit már sebész ne vett volna kézbe. Láttam embereket, akik szenvedélyekbe menekültek, annyira üres volt az életük, pedig mindenük megvolt. Láttam embereket, akik szomszédsággal, rokonsággal való pereskedésben keresték, hogy életüknek valamifajta tartalma legyen, annyira üres volt életük. És igen, láttam embereket kivirulni, amikor embert próbáló feladatot vettek föl, és igazán elkezdtek szolgálni. Mert az Úrtól vették feladatukat, ami emberileg roskasztó volt, és akármilyen lehetetlennek tűnt is számukra, mivel hittel elfogadták, megkapták a maga idejében az erőt is hozzá. Mi történik tehát? A tanítványok életét Jézus kinyitja azzal, hogy rámutat a feladatra, és azt mondja, ne légy kicsinyhitű, ez a dolgod.
Végül azonban, és ez már a harmadik lépcsőfok, kiderül, hogy mégsem a tanítványok fognak enni adni az ötezer embernek. Legalábbis nem magukban és nem maguktól. Csak és kizárólag Urukkal együtt képesek arra, amire hivattak. Itt tényleg akkora a feladat, hogy ezt már csak vele együtt lehet véghezvinni.
Aki körülnéz ebben az országban, s meggondolja, hogy hol tartunk emberileg, lelki-szellemi színvonalunkban, testi-fizikai egészségünk dolgaiban, a szenvedélybetegségek, az életromboló erők jelenléte tekintetében, az ugyanezt mondhatja: nagyobb a feladat, mint amire képes vagyok. És mégis milyen egyszerű és szép, ami történik: a tanítványok veszik a kenyeret a Mester kezéből, és adják a többieknek. Összesen ennyi, ami történik. Mind a kettő fontos: venni az ő kezéből, és adni másoknak. Ha nem az ő kezéből vesszük a kenyeret, az nem lesz elég annyi embernek. Sok tapasztalat mutatja, mennyi emberi igyekezet futott zátonyra, mert semmi más nem volt, csak emberi igyekezet. Sokan szeretnének adni valamit az embereknek, és ez tényleg szép dolog. De ha nem az ő kezéből való a kenyér, nem fog sikerülni.
Mások elveszik ugyan Jézus kezéből, amit ad, megvan a behajtott ajtajú belső szobájuk áhítata, élő, valóságos kapcsolatuk imádságban, ígére figyelésben Istennel, de nem adják tovább. El vannak vele maguk. Azt mondják, imádkozni otthon is lehet, meg a keresztyén élet csak rám tartozik. Örülnek, ha kaptak egy kis lelki békét, de nem adják tovább. Pedig ő nem egy kis lelki békét, hanem teljes életgyógyulást ad azoknak, akik övéi. És ebből se lesz ötezer megvendégelése, mert az valóban csak így lehet: “Ingyen vettétek, ingyen adjátok” – az üdvösség, az új élet terjed, de csak hitből hitbe. Venni, és tovább adni! Vajon melyikben kell növekednem? Talán az elsőben, hogy igazán, és tartalmasan beszélhessek életem Urával, hűségesen, napról-napra, hogy kezembe adhassa egyáltalán az élet kenyerét. Vagy a másodikban, hogy tudjak másoknak adni belőle? Lehet, hogy mind a kettőben!
Jézus megváltó szeretete úgy jelenik meg ma közöttünk, mint a legemberibb szeretetmozdulat, a táplálás. Ahogy a szülő táplálja gyermekeit, gondoskodik növekedésünkről, úgy a mi Urunk is azt akarja, hogy legyen lelki növekedésünk. Ő tud és akar is gondoskodni táplálásunkról, de az első mindig az, hogy mi még emberi megoldásokat keresünk. Ezekből aztán hiányzik a hit reménysége, legfeljebb annyi van benne, hogy bajt ne csináljunk, ismerjük el határainkat, maradjunk meg a józanész határai között. De aki vele találkozik, az megtapasztalja, hogy ő kinyitja az emberi életet. A tanítványi élet annyi, mint felnyílt élet. Ne mondd azt, hogy hozzá sem fogsz, ne mondd azt, hogy tőled semmi nem telik, nézz szembe a dolgoddal.”Adjatok nekik enni ti!” És igen, a harmadik lépcső az, amikor a tanítvány nem mondja többé, hogy mindez úgyis lehetetlen, hanem teszi, amit Mestere kíván tőle. Veszi a kenyeret Jézus kezéből, adja tovább az embereknek, és a maradék, tizenkét teli kosár. Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk !
Urunk Jézus Krisztus, te vagy az az élő kenyér, amely a mennyből szállott alá, és a te tested az, amit adsz a világ életéért. Taníts minket megbecsülni minden falat földi kenyeret, amit asztalunkra adsz, és minden élő igét, amellyel lelki asztalunkat megteríted. Köszönjük, hogy csodák történnek ott, ahol a tanítványok neked engedelmeskednek, és adják, amit tőled vettek. Segíts minket, hogy ne csak fogyasztói, de továbbadói is lehessünk a lelki kenyérnek. Adj élő hitet, hogy a most következő hét napjaiban javára lehessünk egymásnak, szeretetben, és országod növekedhessen mindnyájunk életében. Imádkozunk presbiter testvéreinkért, akik felkeresik egyháztagjainkat, hogy áldott találkozások születhessenek ott, ahol te adod a kenyeret, és mi mind részesülünk belőle. Imádkozunk szeretetotthonainkért, az ott élő és szolgáló testvérekért. Imádkozunk egyházi elöljáróinkért, hogy áldott szolgálatot végezhessenek javunkra. Kérünk Urunk, add Szentlelked mindnyájunknak, hogy élhessünk dicsőségedre, értelmes, tiszta és hasznos életet!
Ámen
