Új bort új tömlőbe

Igehirdetés 2007. október 21. Veszelka Tamás

ÚJ BORT ÚJ TÖMLŐBE

LECTIO: Lukács 5:33-39.
TEXTUS: Kolossé 3:10.

Imádkozzunk!

Urunk Jézus! Engedd meg, hogy egyszerű emberi szóval, de őszinte szívből megköszönjük neked az újat! Az új bort, az új gyümölcsöt, az új áldást, az új életet, az új szövetséget! Te tudod, hogy mi mikor még csak foltozgattuk a régit és láttuk annak szakadását, te közel jöttél hozzánk, hogy a régiből új legyen. Az ó emberből krisztusi, új tanítvány. A régi elrontott döntésből általad új remény és új cél lett. Az elrontott kapcsolatból új egymásra találás és új boldogság lett, új békesség és új tartalom! Köszönjük a szent asztalhoz való meghívásodat, köszönjük, hogy a látható ige is a te Lelked újat teremtő munkádat erősíti bennünk. Légy itt velünk Megváltó Jézusunk és áldd meg istentiszteletünket!

Igehirdetés

Bizonyára többen vannak, akik ismerik és olvasták Hamvas Béla „A bor filozófiája” című művét. Az író mélyére ás a bor titkának és emberi titkokat feszeget a bor íze, összetétele, színe, hatása kapcsán filozófikus magasságba rugaszkodva eközben.
A keresztyén ember azonban mindenek előtt mégsem a bor filozófiájával, hanem a bor teológiájával ismerkedik – hiszen akik a Szentírást olvassák, jól tudják, hogy a bornak van teológiája is. A Biblia lapjain minden alkalommal egyértelmű, hogy a bor Isten ajándéka: emberé a munka, Istené az áldás. Vannak köztünk sokan, akik ismerik ezt a titokzatos mesterséget és tudják, mennyi munka fűződik hozzá s mindeközben tudják: emberé a munka, Istené az áldás!
A bor Isten ajándéka: Jákób áldásmondásában Isten áldja és magasztalja érte. Máshol büntetés, ha nem élvezhetik. A béke jele. A szőlőtaposók énekében hálaadással köszönik meg Istennek. Hozzátartozik az ünnepi étkezéshez és jól tudjuk Jézus első csodája Kánában is a borhoz kötődik. Sőt, az egészség megőrzése szempontjából is fontos, hiszen Pál apostol ifjú tanítványának Timóteusnak szeretettel ajánl „egy keveset” annak gyomorpanaszaira való tekintettel.
A bor legnagyobb titka azonban jól tudjuk Jézus szavában rejlik, hiszen az utolsó vacsora alkalmával szinte misztikus távlatokat nyit Jézus : „Ez az én vérem, mely tiérettetek kiontatik bűnöknek bocsánatára.”
Ma Jézus egy példázatán keresztül üzen az ige a borról. Hallgatósága nagyon jól értette, miről is szól itt a Mester. Régi tömlőt és ó bort említ, valamint új tömlőt és új bort. Adva van a régi, az „ó” -és a bort szerető emberek tudják, hogy a „régi”, az „ó”, az érett, a letisztult, a kikristályosodott olykor több, mint az új az íz, a zamat, a harmóniák összhangja tekintetében. Egyszer-egyszer mintha történelme is lenne már egy-egy bornak.
Izrael népe életében így van jelen a ,régi”, az „ó”: Isten Törvénye, Mózes kőtáblái, próféták szavai, az Ó szövetség. Évszázadok szólnak a régiről. Most azonban jött Valaki, hogy újat hozzon: valami többet és valami mást. És azt mondja: új a tartalom és új a forma is. Nem veti el a régit, hiszen így tesz bizonyságot: „nem azért jöttem, hogy eltöröljem nem azért jöttem, hogy eltöröljem, hanem hogy betöltsem.” Nem töltik az új bort régi tömlőkbe, vagyis: új tartalomhoz új forma, új formához új élet tartozik.
Új bor ünnepén nyilvánvaló: a keresztyén ember nem a bort ünnepli! Hálatelt szívvel köszönjük meg Isten ajándékát a természet által,de nem a bort ünnepeljük, hanem Isten újat cselekvő, újat teremtő áldását és munkáját!
Ha új bor – akkor új élet! Ha új élet, akkor evangéliumi parancs – így olvastuk: „öltözzétek fel az új embert, melynek újulása van Annak ábrázata szerint, ki teremtette azt.”
Isten munkája, mikor hálatelt szívvel köszönjük meg Neki az új bort ma is eszünkbe juttatja, hogy itt az új életről van szó, hogy ránk nézve is igaz legyen a Jelenések könyve egy mondata: „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél.” És ez akkor lesz igaz, ha már felöltöztük „amaz új embert. Melynek újulása van annak ábrázata szerint, aki teremtette azt.”
Kedves testvérek, a mai délelőttön erre figyeljünk: miként munkálja bennünk Isten lelke a Tőle való újulást és így miként lesz igaz ránk nézve is, hogy „a te utolsó cselekedeteid többek az elsőknél”.
A Szentírás bővölködik a példákban, olyan emberek példájában akik elvetették a régit. A régi formákat, megrögzöttségeket, bűnöket és nyomorúságokat és merték felöltözni az újat,az Isten szerint valót és így az utolsó cselekedeteik többek lettek az elsőknél. Figyeljünk ma rájuk és így engedjük, hogy Isten az Ő Lelke által formálja bennünk is az új életet!
Kezdjük Ábrahámmal, a hívők atyjával! Emlékszünk: számára a régi nem volt más, mint az ő korábbi lakhelye, korábbi családja, földje. Nyilvánvalóan az ő földjének is megvolt a maga történelme, s bár nem tudjuk, hogy Ábrahám miként viszonyult régi hazája múltjához, de el tudjuk képzelni, hogy Ábrahámnak döntenie kellett. Hiszen ott van a biztos, az ismert, a megszokott és Isten az új, a ma még ismeretlen felé irányítja figyelmét. Nyilván az ő népe történelmében is voltak sötét foltok, vészterhes évek, melyek megléte fáj, melynek megléte szomorúsággal tölthette el. És most döntenie kell: mer-e túltekinteni a régi folton, a régi sebeken, a régi igazságtalanságokon és meri-e elfogadni az Istentől számára készítettet? Az új földet, az új hazát? És mer-e tenni, cselekedni is érte?
Itt vannak a régi gondok is Ábrahám életében: nincs gyermek a családban, nincs utód! Ki viszi tovább azt az értéket, ami tő már ismer, amiért oly sokat dolgozott? Kinek lesz továbbadni? Ki munkálja majd a földet? Ott a régi gond, a régi teher, de Isten újat készített és ígéretet adott minderről: „megsokasítom a te magodat, mit égen a csillag és tengerparton a homok…”!
Éppen ezért ma is ez a kérdés: tudsz-e szabad lenni a „régi ország”, a régi föld” múltjának sötét foltjaitól, sebeitől és fájdalmától és mersz előre tekinteni arra az országra, melynek munkálására isten mindnyájunkat elhívott? Hogy a te utolsó cselekedeteid többek legyenek az elsőknél! Tegyük hozzá: az ember sokszor jogosan siratta a földet, ahonnan jön és szakadt meg szíve a múlt miatt, melyet cipelnie kellett igazságtalan döntések miatt. Vannak a „régieknek” jogos fájdalmai és érthető könnyei, de most nem ez a kérdés! Most a kérdés az, hogy tudod-e Isten ígéreteit és veled kapcsolatos terveit efölé helyezni és így menni előre a Tőle kapott úton és így munkálni azt az országot, melyben Isten téged áldott szolgájaként használni akar.
A következő példa ismét egy ősatya. Jákób. Ő a rámenős, a furfangos, a csaló, akinek igazából egyetlen gondolata van –így mondja a költő- : „Nincs alku, én hadd legyek boldog…”. Egyetlen igazán fontos kérdés van. Önmagam boldogsága és boldogulása, s hogy közben mi történik Ézsaúval, meg a többiekkel, az nem számít! Végigcsörtet és átgázol másokon, mit számít itt mások érdeke, mit számít itt a közösség érdeke, kit érdekel a másik ember, vagy éppen egy ország sorsa: „Nincs alku, én hadd legyek boldog! Mindenáron! Íme az ó-ember, a régi!
S akkor ezt az embert az Isten elkezdi az Ő áldásaival látogatni, hogy Jákób számára végre egyértelművé váljon: nem neki kell könyökölni, ragadozni és taposni, mert Isten elkészítette mára az áldást, csak el kell fogadni! Az Úr adja és kínálja az áldást, gazdaggá, áldott szolgává teszi Jákóbot! Neked is elkészítette már, csak Tőle kérd és fogadd el!
Amíg Jákób azt nézte, hogy Ézsaúnak milye van, meg mások mit birtokolnak, addig persze, hogy nem volt békessége. Ha Jákób azt nézi, hogy mások mit engednek meg maguknak, akkor félő, hogy soha nem lesz békessége, csak haragja, meg vádja, meg féltékeny szíve! Amikor Jákób elkezdi figyelni, hogy Isten milyen áldást ad az új életben, az új úton, melyre elhívta, akkor Jákób utolsó cselekedetei többek lesznek az elsőknél, mert felöltözte az új embert! Ekkor már nem az lesz a hitvallás, hogy „nincs alku, én hadd legyek boldog…”, hanem az, hogy engem boldoggá és gazdaggá tett az Isten, hát akkor én is adhatok! Én is szolgálhatok, én is gyarapíthatok másokat!
Emlékszünk Isten népére, Egyiptomra és a fogságra: négyszáz esztendő! Milyen furcsa: rabság, de mintha a rabságot is meg lehetne szokni. Sok mindent meg lehet ám szokni! Mintha még a fogságot is. Hiszen amikor Isten ezt a népet megszabadítja, kivezeti hatalmas jelek és csodák által, felhőoszlopot és tűzoszlopot ad, akkor útközben – Egyiptomtól Kánaánig, át a pusztán- ze nép elkezd nosztalgiázni és eszükbe jutnak a húsos fazekak. Igaz, hogy rabság volt, de legalább volt húsos fazék! Ma meg mi van? -kérdezték sokan! Puszta! Menjünk vissza a húsos fazékhoz! A régihez, az óhoz, miközben Isten már egyértelműen megmutatta, hogy merre van az új ígéretek földje. A nép elkezdi újból „kóstolgatni” az óbort és foltozgatni a régi posztót. És akkor az Isten elkezdi ezt a népet nagy szeretettel, hosszan tűrve tanítgatni, hogy tessék már végre szabaddá lenni a húsos fazekak varázsától és ha kell vállalni a pusztát – abban a tudatban, hogy az út végén Isten országa vár! A megígért Kánaán!
Lehet, hogy ma pusztán kell átmenni, de jó tudnom rólad, hogy már nem vagy fogja a húsos fazekak varázsának, hanem merted alázattal, hosszan tűrve, ha kellett böjtölve vállalni az utat Kánaánig, hogy a te utolsó cselekedeteid többek legyenek az elsőknél! Az első mindig csak álmodozott és nosztalgiázott. Az első fájó szívvel mindig csak arra mert gondolni, ami volt, a második már reménnyel és hittel előre tekintett és Isten vezetését elfogadva végig megy a célig!
A következő példa egy újszövetségi alakról, egy egyszerű emberről, egy drága lélekről szól, Mártáról, Lázár és Mária testvéréről. Nagyon szép szolgálatban áll ő: feladata minden nap az, hogy másokról gondoskodjon. Ő Istentől azt a feladatot kapta, hogy egy család életét hordozza. Egy alkalommal – jól ismerjük a történetet – Jézus betér hozzájuk tanítványaival, s miközben Márta előkészíti a vendégséget, így ír róla az Írás: „foglalatos volt a szüntelen való szolgálatban”.
Sokan közülünk nagyon jól tudják, hogy mit jelent ez! Szüntelen való szolgálatban állni a rájuk bízottak mellett! És ők végzik erővel, alázattal, néha eredményeket és gyümölcsöket alig látva, hála- és köszönő szavakat alig hallva. A „régi” Márta ebben a szolgálatban élte életét, de volt némi fogyatkozás az ő szolgálatában. Emlékszünk, miközben szüntelenül serénykedik, egyszer csak számonkérés hangja szólal meg ajkán. Számon kéri testvérét, hogy az miért nem segít és számon kéri Mesterét is, hogy Ő legalább figyelmeztethette volna Máriát. Elkezd lázadozni, hiszen munkáját nem úgy veszik észre, nem úgy köszönik meg, amint ő azt – egyébként teljesen jogosan – várta volna.
Csodálatos dolog, hogy vannak Márták, akik a szüntelen való szolgálat terhét hordozzák reggeltől estig. Olyan kevés alkalommal köszöntem meg neked, hogy ezt a szolgálatot végzed értem és így adod önmagad, a munkád, az időd és energiád! Köszönöm ezt most neked! De nézd csak, van itt valami több ennél! Jézus erre segíti el Mártát, mikor azt mondja neki: „Egy a szükséges dolog…” Amennyiben ez a szükséges dolog a tiéd, akkor már nem az lesz a fontos, hogy te mit tettél, hanem az, hogy Ő mit tett érted!
Tudjuk jól: egyszer Jézus csodálatos dolgot tesz ezért a családért: a beteg, majd meghalt Lázárt visszaadja szeretteinek! Visszahívja az életbe végtelen szeretete által, s akkor Márta és Mária megtapasztalják, hogy valaki őket nagyon szereti! Valaki kegyelme tartja és vigyázza őket! Márta ennek titkát éli meg és majd adja tovább: meggazdagodni és gazdagítani másokat!
János evangélista számol be arról a vendégségről, melyet szintén Márta és Mária szerzett Jézus és tanítványai számára. Olyan szépen írja: Márta az asztal mögött szolgált fel. A görög eredeti még többet mond el: Márta végezte a diakónia szolgálatát. Szeretetből, alázattal, nem a jutalmat és a dicséretet lesve, hanem hálás, szeretetben gazdag szívvel. Így lett Márta utolsó cselekedete több az elsőnél! Mert felöltözte a krisztusi új embert, a krisztusi szolgáló embert, hiszen Valakitől megtanult szolgálni. Ő már tudta, hogy mit jelent nem a szemnek szolgálni, mint akik embereknek akarnak tetszeni, hanem mint az Istennek szolgái, cselekedvén az Isten akaratát Lélekből! Áldassék az Isten neve érted, ha már elvégezte benned, hogy ezzel a lélekkel végzed a rád bízott szolgálatot!
Emlékszünk a „régi” tanítványra, Péterre is ott, a Gecsemáné kertjében. Elkezd fogadkozni, hogy majd ő… ha mindenki más el is hagyná a Mestert ezen az éjszaka… ő kész börtönre és halálra menni… Hiszen olyan helyzet adódott, amikor ki kell állni és harcolni kell! És ez az erős, egyébként nemes és tiszta lélek egyszer meg kell tanulja, hogy nem az ő nagy ereje lesz a helyzet megoldásának kulcsa! Nem ő, hanem a drága Megváltó, aki engedi a tövist, meg a koszorút és a bíbor palástot, a köpést és a gúnyt és a golgotai keresztet. Így ad majd Ő győzelmet! De nem Péter nagy felbuzdulása és élesre köszörült kardja adja ezt meg és nem „a vágjuk-é őket karddal?” indulata, hanem a Bárány vére!
Szép és nemes a szándék: harcolni egy szent ügyért – van mikor ennek van ideje, de Jézus megtanítja Pétert, hogy nem kard által és nem a saját indulattól és túlzó önbizalomtól vezérelve! Sokkal inkább az alázatos és száját sem megnyitó Bárány által vezérelve! Így lehet Péter utolsó cselekedete több az elsőnél!
És így lesz is, hiszen a nagy bukás, csalódás, bűnbánat után egyszer majd megkérdezi tőle a drága Mester: jobban szeretsz-é engem ezeknél? És akkor a válasz lehet ilyen őszinte, ilyen egyszerű: „igen Uram, te tudod, hogy szeretlek Téged!” Ezután indulhat Péter őrizni és legeltetni Krisztus nyáját! Akkor, mikor felöltözte az Isten szerint való új embert! Így lesz nem csupán üres fogadkozás, hanem áldott gyümölcs a szív szándéka!
Sorolhatnánk még a példákat testvérek, de utoljára álljon itt talán a legnagyobb: a „pálforduló”, a megtérő Saulus Pál. Aki egyébként őszinte és emberi, de mégis régi és ó-ember szerint való. „Öldökléstől és fenyegetéstől lihegve…” . Micsoda indulat, micsoda érthetetlen ismertetőjel. Rohan és fut a saját maga által szentesített célok fel, míg egyszer csak meg nem állítja Valaki onnan az örökkévalóságból, hogy a új életet adjon neki. Így mondja valahogy a költő: „Két rohanó lábam egykoron térdig gázolt a vérben, s most nézd Uram, nincs már nekem lábam, csak térdem van, csak térdem”. A „régi” olyan magabiztosan hitte, hogy merre kell futni és milyen célokért érdemes éli! Az „új” először meri imádságban megkérdezni a célt és Isten vezetését kérni. A régi átgázolt mindenen, csakhogy elérje azt, amit megálmodott magának. A másik már inkább először elkéri az áldást az úthoz, majd a végén megköszöni azt!
Tegnap még én is rohantam, ma már a térdemre ereszkedve elkérem Istentől, amiért futottam. Tegnap még lihegtem és tapostam ki tudja kin és min át? Ma már összekulcsolt kezem van és kinyitott Bibliám és ez a kérdés a szívemben, amit Pál ott Damaszkusz határában feltesz: „Mit akarsz Uram, hogy cselekedjem?” Hát lehet így több az utolsó cselekedet az elsőnél, hiszen felöltözte az Isten szerint való új embert, akinek újulása van, hogy ahhoz hasonlítson, Aki teremtette!
Áldassék az Isten az új borért! Áldassék az Isten az új teremtésért, az új szövetségért és áldassék az Ő neve az új emberért! Ezt a megújulást kínálja ma is Megváltó Jézusunk a Vele való szent közösség, az úrvacsora által! Ámen!

Úrvacsora-osztás