2000. január 1.
dr. P. Tóth Béla
Újévi áldás
Lekció: János 10: 11- 18
Textus: Zsoltárok 67: 2-3
“Legyen kegyelmes hozzánk az Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját! Ismerjék meg utadat a földön, szabadításodat a népek között!”
Imádkozzunk!
Örök Isten, akinek esztendők nincsenek létedben, hozzád száll a hála, téged dicsér énekünk, feléd fordul most minden szív. Méltó vagy, hogy hódoljanak neked, aki mindent adtál és mindent visszakapsz. Tiéd a föld és az ég, semmi sincsen, ami nélküled lett volna vagy nélküled megmaradna. Fogadd kedvesen Urunk, hogy meghajlunk előtted és a páratlan, az Egyetlen előtt, az örök Fiú, megváltó Krisztusunk előtt, aki mindenek jó pásztora. Őbenne van hitünk és reménységünk, aki életét adta a juhokért, és aki ismer téged, az Atyát, és te is ismered őt. Ő elmegy a többi juhokért is, akik nem Izrael házából valók, hogy ők is hallgassanak majd a hangjára, és legyen az egész embervilágnak egy nyája és egy pásztora. Ő letette értünk életét és te megdicsőítetted őt. Légy hozzánk is kegyelmes, és foglalj egybe mindnyájunkat, anyaszentegyházunkat élő közösségbe, a Lélek és az ige egységébe!
Ámen.
Igehirdetés
Újév reggelén nem csak én köszöntöm a gyülekezet tagjait, hanem Istenünk igéje is, éspedig háromszoros áldással. Amikor a Bibliában valamit kétszer mondanak, az azt jelenti, hogy az nagyon fontos, biztos igazság. Amikor viszont háromszor hangzik el valami, az olyan erős, hangsúlyos kifejezés, amit már tovább nem is lehet fokozni.
Újév reggelen mi is együtt könyörgünk a zsoltárossal, ilyen “háromszoros” könyörgéssel, amikor ugyanazért három formában, három kifejezéssel imádkozhatunk. Először, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, aztán hogy áldjon meg minket, és végül ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három tulajdonképpen ugyanarról szól, mégis másképpen, de a lényeg ugyanaz: Isten jelenlétéről, odafordulásáról van szó.
Az első az áldás. Az, amit tapasztalunk, hogy Isten jelen van ajándékaiban. Jelen van a napfényben, a téli hidegben, ami megpróbálja és megerősíti az életet. Jelen van a születésben, és jelen van az elmúlásban. Jelen van a család örömében, a terített asztal áldásában, egyszóval ajándékaiban.
Áldás az, ami nélkül a bőség fárasztó, üres és hiábavaló, a gazdagság értelmetlen és akár megcsömörléshez is vezet. Hány embert látunk, aki vagyont szerzett, gazdagságot, csak az elmúlt tíz esztendőben is, és ha megnézzük magánéletét, tartását, emberi boldogságát, azt mondhatjuk, hogy ezek az értékek nem emelkedtek együtt az anyagiak emelkedésével. Emberek szereznek, most arról ne is beszéljünk, hogy milyen utakon, módokon, mert nem mindig tiszta az a kéz, amelyik nagyon teli van: de azt tudjuk, hogy ha nincs rajta áldás, akkor családi háborúságot, viszályokat, meghasonlásokat és nagy ürességet, vagy éppen telhetetlen irigységet, még többet akarást, végül pedig kifulladást és csömört találunk.
Áldás nélkül nem csak a gazdagság, de a munka és a teljesítmény is hiábavaló. Emberek dolgoznak reggeltől estig, és amikor szembenéznek magukkal, azt kérdezik: miért is? Van értelme az egésznek? Mert a munka is csak akkor ér valamit, ha áldás is van rajta. Isten jelenléte teszi értelmessé a munkát, az, amikor ő mutathatja meg a feladatot, ő segíthet meghatározni a célt, amikor vele együtt válogathatjuk meg az eszközöket. Akkor jó íze van a munkának.
Mindig csodálkozom, amikor emberek arról beszélnek, mennyire hiábavaló dolog a házimunka: a főzés, a mosás, mert minden nap újra kell majd kezdeni, holnap megint. Tapasztalataim szerint egy pillanatig nem hiábavaló sem a takarítás, sem a mosogatás, ha valaki Isten jelenlétében végzi azt, vagyis tudja, hogy ezekkel az egyszerű műveletekkel is az ő világtervének véghezvitelében van jelen. Hiszen ő az, aki táplálja a családot, igen, maga Isten, amikor valaki elmegy bevásárolni az élelmiszerboltba! Ő az, aki fényt hoz abba a lakásba, ha valaki szépen kitakarítja azt. Ő az, aki gondoskodik az életről, amikor valaki télire befőz, mi emberek csak résztveszünk ebben: a kezünket, lábunkat, a szívünk szeretetét adjuk hozzá. Milyen más ezzel a tudattal szolgálni, azokat az úgynevezett hiábavaló munkálatokat végezni, melyek minden nap ismétlődnek!
Áldás tehát annyi, mint Isten jelenléte, a legegyszerűbb és legköznapibb dologban is. Az, hogy emberek tudják, hogy amit ők tesznek, az tulajdonképpen Istentől van, az ő akaratának folytatása, véghezvitele, az ő tervének megvalósítása.
Ez az Isten kegyelme. Tudni, hogy ami tőle van, az valóban jó, hogy földi életünk nem a semmin épül, hanem az ő állhatatos hűségén. Tőle jövünk és hozzá megyünk egyszer majd haza. Ő tudja formáltatásunkat és megemlékezik arról, hogy porból lettünk. Amikor azt kérjük, hogy legyen kegyelmes hozzánk Isten, akkor szinte úgy bújunk hozzá, mint a gyermek szüleihez. Jézus Abbának, vagyis édesatyának nevezte Istent. Azt az Istent, akitől a többiek rettegtek és a nevét is megtiltották kimondani. Ezt a jóságos közelséget, mindenen felülemelkedni tudó magasabb bölcsességet, az atya szívének a szeretetét nevezhetjük kegyelemnek. Nem csak a bírósági amnesztia hirdetés, “bűneltörlés” a kegyelem. Az csak egy része. Hanem ez a bensőséges, közvetlen közelség, hogy hallom hangját közelről, bensőségesen, mint a gyermek otthon szüleiét. Ez jelenti azt, hogy legyen “kegyelmes” hozzánk Isten. Hogy ilyen közel lehessünk őhozzá, és ő mihozzánk.
És a harmadik változata ugyanennek, a kegyelemnek és az áldásnak, hogy “ragyogtassa ránk orcáját”. Ez is itt van! Olyan ez, testvérek, mint amikor sok felhős, ködös nap után, egy hosszú tél után egyszer csak kisüt a nap, és eljön a tavasz. “Isten arca” ritkán ragyog ránk. Talán nem is tudnánk elviseli. Amikor ő felénk fordul, arcát ránk ragyogtatja, akkor egyszerre kivirágzik életünk, egészséges a testünk, boldogok az emberi kapcsolataink, van értelme a munkának. De ha baj és betegség lenne is rajtunk, azt is megértjük, elfogadjuk, mert megtaláljuk benne az üzenetet. A felemelő, napfényes erőt, a nemesedést, ami a porból ízes gyümölcsöt tud előhozni: ez a napfény munkája! Amikor Isten “felénk fordul”, akkor életünkben ilyen nemesedések, belső növekedések történnek. Ez mindig az ő jelenlétének következménye.
Ahol ő jelen lehet, ott így boldogok az emberek, és így viselik a boldogtalanságot is. Jézus mondta: “E világon nyomorúságotok lészen, de bízzatok, én legyőztem a világot.” Legyen hát kegyelmes hozzánk Isten, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Íme a hármas-egy könyörgés, mely különböző módokon egy és ugyanazt kéri: hogy ő jelen lehessen.
A gyakorlati következményeit ennek így foglalja össze az ige: “Hogy ismerjék meg utadat a földön, és szabadításodat a népek között.” Ezek megint csak egymást kiegészítő, mélyebben magyarázó mondatok, mert Isten jelenvalóságából biztos, hogy először az következik, hogy megismerjük az ő útját. Éspedig úgy, ahogy ő mondja: a földön. Sokszor azt hisszük, hogy az ő “útja” csak az égben van. De ő mondja igéjében, hogy ismerjük meg útját a földön. Emberi életünk folyamatos tévelygés nélküle, és ne higgyük, hogy eltévedni csak erdőben, külföldön, vagy messzi idegenben lehet. Láttam már eltévedni embereket odahaza. Láttam eltévedni embert úgy, hogy ki sem lépett lakásából évekig. De beletévedt egy gondolatba, egy betegségbe, beletévedt a tévéjébe, beletévedt a maga tehetetlenségébe. Otthon is el lehet tévedni! Ne feledjük, akkor is úton járunk, ha ki sem lépünk a lakásunkból. Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjem-ezt énekeltük az előbb. És van-e ennél fontosabb imádság? Hiszen “az Úrnak minden útja kegyelem és hűség”, ahogy egy másik zsoltár mondja. Vagyis aki az ő útján jár, az őrá biztosan számíthat, kegyelmére és hűségére.
Igaz, hogy ez keskeny út, s nem is könnyű bejutni rá. Egyáltalán, elkezdeni is nehéz ezen járni, hiszen szoros kapu van az elején, ahol az embernek be kell menni. Döntést kell hozni: bemegyek vagy sem. S ráadásul kevesen vannak, akik megtalálják. De az életre visz, és egyedül ezen érdemes járni.
Mi mást kérhetnénk újév reggelén, mint hogy ne a magunk, hanem az ő útjain járhassunk a most kezdődő, kétezredik évben. Legyen ez imánkká ma, és az év minden reggelén: Útaid Uram, mutasd meg, hogy el ne tévelyedjek! Meglátjuk majd, hogy nem hiábavaló ez az imádáság! Aki így könyörög, az valóban Istenre hagyja magát, az ő vezetését keresi és követi, s az ő útján járva tényleg nem fog eltévelyedni olyan utakra, amiket később meg kellene bánnia.
Akik megismerték az ő útját, megismerik az ő szabadítását is -ígéri nekünk. Az “ő útján” járva az ember egyszerűen kisétál a börtönéből, ahogy Péter a jeruzsálemi tömlöcből. Isten szabadít! Ez az ő legfontosabb tevékenysége. Ezt tette Noéval, Józseffel, ezt tette Izráel egész népével. Miért ne tenné velünk is? Eljön az ő szabadítása! “Meglátogat bennünket a naptámadta magasságából” – ahogy Zakariás éneke mondja a Keresztelő János születésekor. A “naptámadat magasságából” meglátogat! Egyszer csak felkél szabadítása, mint a felkelő nap. Felébredünk egy reggel, és megszabadulunk megkötözöttségünktől. Nincsen többé ott a félelem, a tüske, a szenvedély: meglátogatott bennünket az Úr szabadítása.
Így jött el a világba Jézus is. Az “idők teljességében” egyszer csak ott volt. És így jön el mihozzánk is, amikor megszólít a hirdetett, az olvasott igében. Bekopog az ablakunkon, ahogy az áldott reggeli napfény, benéz a szívünkbe, mint a nappali világosság és azt kérdezi, hogy hát ez a sötétség mit keres itt? Oszlatva lelkünk “barna gyászát” – mint a költő mondja. Oszlatva egy eszelős ragaszkodásunkat egy téves szándékunkhoz, megrögzöttségünkhöz, egy téves elkötelezettségünkhöz, talán egy gyűlölködéshez. Egyszer csak bevilágít szívünk cellájába, és előcsalogat minket a napfényre.
Ez az, hogy megismerjük az ő szabadítását: kézen fog minket és kivezet börtönünkből. Ez jelenvalósága a gyakorlatban, így valósul meg, hogy ő tényleg jelen van. Mert ő tényleg nem akar meghagyni senkit rosszkedvében, keserűségében, elhagyatottságában. Nem akar meghagyni egyetlen embert sem bűnében, vagy mulasztása terhelő emlékében. “Az az Isten akarata, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson.” Mindegy, mi van múltjában. És ő erre a szabadító tettre képes is. Úgy mondja ezt, hogy “nem rövidült meg az ő karja.” Akik megismerik útjait, megismerik szabadítását is. Akik neki engednek, azok már szabadok is.
Áldást kértünk újév reggeli istentiszteletünkön. Valóban ezt kívánjuk egymásnak és magunknak is. Adja meg imánkra Isten ezt a “háromszoros” áldást: legyen hozzánk kegyelmes, áldjon meg bennünket, és ragyogtassa ránk orcáját. Mind a három azt kéri, amit Jézus így fogalmaz: “Ő mibennünk, mi őbenne.”
A gyakorlatban pedig ez következik ebből: Hol van a te utad, melyik az, szeretnénk azon járni! Aki csak egy lépést is tesz majd ezen az úton
– tapasztalatból mondom- csodálkozva fogja észrevenni az ő végtelen nagy szabadító hatalmát. Mert tényleg “nem rövidült meg az ő keze”. Isten kettéválasztotta ugyan a Vörös tengert, de átmenni azon a szabadságra magának a népnek kellett. Erre segítsen minket a most következő év minden napján Urunk, és így nyugodjon meg rajtunk az ő háromszoros áldása.
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk egész évben a te gyermekeid maradni. Szeretnénk méltók lenni megváltó Jézusunk szenvedéseihez, és azt kérjük tőled, vezess minket utadon, hogy el ne tévelyedjünk. Ha megpróbálsz, adj türelmet és alázatot, ha megajándékozol, add meg, hogy el ne feledkezzünk rólad, az ajándékozóról. Hallgasd meg fogadásainkat, amit színed előtt, teneked teszünk, és adj erőt, hogy megvalósíthassuk azokat. Vezess minket egész éven át, s amikor hazahívsz bennünket, add meg nekünk, hogy készen legyünk.
Ámen
