2005. augusztus 21.
dr. P. Tóth Béla
Újkenyér ünnepén
Lekció: Zsoltárok 104,1-14, 24, 30-35
Textus: Zsidók 12,12-15
“A lecsüggesztett kezeket és az ellankadt térdeket egyenesítsétek föl, és lábaitokkal egyenesen járjatok, hogy a sánta el ne hajoljon, sőt inkább meggyógyuljon. Kövessétek mindenki irányába a békességet és a szentséget, ami nélkül senki nem látja meg az Urat: vigyázván arra, hogy az Isten kegyelmétől senki el ne szakadjon, nehogy a keserűségnek bármely gyökere fölnövekedvén, megzavarjon és ez által sokan megfertőztessenek.”
Igehirdetés
Aratásért való hálaadás napján megterítettük az úrasztalát. A sákramentum kenyere most arra is emlékeztet, hogy volt aratás az idén is és így van kenyér a családi otthonok asztalán. A vallástörténészek szerint az első imádság, ami valaha elhangzott, hálaima lehetett. Kiszakadt az emberből egy “köszönöm, köszönöm!” – ami akusztikailag is egy megrendült felkiáltáshoz lehetett hasonló, hiszen az ember valamit kapott Istentől: gyógyulást, jó termést, egészséges gyermeket, szorongatott helyzetből szabadulást. Később a hangszerek megszólaltatása az imádság “fölerősítésére” ugyanezt a szándékot jelezte: a köznapiság szavait áttöri, mintegy felülmúlja a hála elemi erejű megnyilvánulása.
Az “aratásért való hálaadás” ezért ne legyen ma sem egy megszokott hagyományos cselekedet, ami évenként eljön és mindig ugyanúgy ismétlődik, hanem szívből szóljon az ének és legyen igazi hálaünnep, amint az úrvacsora sákramentuma mindig is “eucharisztia”, azaz ünnepi hálaadás volt a keresztyének között. Erre utal a 104. Zsoltár véget nem érő felsorolása is, amint a teremtő szeretet ajándékait sorra veszi; szinte kifogyhatatlan a lista, mi mindent kell megköszönnünk. De szép a teremtett világ, de jó, hogy élek, milyen jó embernek lenni!
Törje át a hála most a szívben lapuló rossz emlékeket, a sérelmeket, a szomorúságot, a bűntudatot, az önmagunkkal vagy egymással való elégedetlenségünket, a frusztráltságunkat, és szóljon az ajándékozóhoz méltó hálaadás minden szívből és minden ajkon!
Azonban azt se feledjük, amit egy helyen így olvasunk az apostol szavai közt: akarom, hogy a férfiak minden helyen tiszta kezeket emeljenek fel hálaadásra. Mert nem tiszta kezeket nem is szabad felemelni Isten elé! Ha azokban a kezekben zsákmány és ragadomány van, vagy ha azok a kezek görcsösen szorítják a vádat: megbántottál, ezek után nem létezel számomra – akkor tisztítsa meg az ember előbb a kezét és azután emelje fel azt Istenhez hálaadásra. Az igazi böjt a szív megtisztítása, az igazi körülmetélkedés a szív körülmetélése.
Az úrvacsorai közösségünkben való részvétel egyetlen feltétele ez a lelki megtisztulás. Tegyük le hát vétkeinket, rossz lelkiismeretünket, önvádunkat és egymás vádolását, és úgy jöjjünk a szent asztalhoz. Nincs méltatlan ember az úrvacsorára, csak olyan van, aki méltatlan is akar maradni, mert elutasítja a megtérést, a felkínált kegyelmet, az új kezdetet. Az ilyen ember ahhoz a beteghez hasonló, aki kiüti a gyógyszert az orvos kezéből, amit az feléje nyújt. Emeljünk fel tiszta, megtisztított kezeket az Úrhoz hálaadásra!
Ezt az teszi lehetővé, hogy elfogadjuk az élet kenyerét, Jézust és vele táplálkozunk. Ő maga mondja, hogy “az én testem bizony étel és az én vérem bizony ital, aki eszi az én testemet és issza az én véremet, örök élete van annak.” Ez azt jelenti, hogy mi magunktól nem vagyunk képesek a megtisztulásra és magunktól nem vagyunk képesek a hiteles életre. Ez csakis és kizárólag úgy lehetséges, ha megtöltekezünk Jézussal. Ha neki adjuk át a középső helyet, ha ő lehet az életünk fő helyén, legbelül. Ezt jelenti enni az ő testét.
Ő az a kenyér, akire nekünk igazán szükségünk van. Nélküle kihal belőlünk mind az, ami mennyei, ami isteni, ami Lélek. Vele együtt azonban újra épül az ember, lesz kedve a jóhoz, szívesen viseli és főleg türelemmel a terhet, nem akarja minduntalan ledobni magáról.
Legyen ezért szívből fakadó az ének:
“Szállj le most mennyből életnek kenyere,
Tápláld lelkünket az örök életre!”
(438. ének 6.vers)
Ámen
