Igehirdetés 2015. május 24. Pünkösd I. nap
Változzatok el
Lekció: Apcs 2,1-13
Textus: Rm 12,2
„Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgáljátok, mi az Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.”
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott, hogy betöltötted ígéretedet, és elküldted népedhez az örök Lelket, saját lényed éltető szívét és erejét! Mi lenne velünk a te lángoló Lelked nélkül, aki Krisztust hozza mibelénk? Megmaradnánk a köznapiság üres és hiábavaló gondjaiban anélkül, hogy halálunkig ráismernénk jóságodra, örülnénk annak, hogy egyáltalán tudunk rólad, és megtelne a szívünk a szeretet mennyei tüzével. Jöjj el hozzánk ma is, ebben a pünkösdben is, Szentlélek Isten, aki ott lebegtél a vizek felett a teremtés hajnalán, és aki most is megújítod a bűnös embert, hogy letegye vétkeit, átkait és általad üdvösségre jusson. Hadd ízleljük a Lélek jó gyümölcseinek ízét, hadd legyünk ismét képesek a szeretetre, örömre és békességre – ezt kérjük ma tőled, és tudjuk, jobban meghallgatsz minket, mintsem azt mi tőled kérni tudjuk. Ámen.
Igehirdetés
Az első pünkösd, a keresztyén egyház születésnapja arról nevezetes, hogy eljött a Szentlélek, és mindent megváltoztatott a tanítványokban. Ez az ünnepünk ezért mindig arról szól, hogy az emberi szív megtelhet mennyei Lélekkel, és mi, a földön küzdő, gyarló emberek összekapcsolódhatunk Isten örök erejével. Annyira hihetetlen ez a dolog, hogy valóban rászorulunk évről-évre az emlékeztetésre, mi is történt akkor. Ezért is kapjuk a pünkösd ünnepét, és teljen is meg ez a mostani ünnep is annak bizonyosságával, hogy amint eljött a Szentlélek a tanítványokhoz abban az első pünkösdben, úgy eljöhet ma is, hozzánk is, mai tanítványokhoz is.
Ami ott és akkor történt, annak lényege a megújulás volt. Isten Szentlelke olyan szabadon áradt, hogy elsodort minden félelmet, fenntartást, elsodort bűnt és minden megmerevedett, üres vallásosságot. Mégsem volt azonos ez a Lélek a merő újítás szellemével, azzal, hogy haladjunk a korral, le ne maradjunk mások mellett – mert ez a Lélek a Jézus személyes jelenléte volt, azok után, hogy ő maga már elment az Atyához. A Szentlélek tehát a Jézusban való megújulás Lelke volt, és ma is az, nem pedig az öncélú újítás lelkisége. (Jn 16,14-15) Az ő lényének koncentráltabb, lánggal lobogó valósága, egy olyan izzás, amit ma is sokan keresnek mindenfelé, és ha találnak is élményeket, mint ahogy lehet találni, mindig kiderül, hogy Jézus személyét és az ő Lelkét semmi mással pótolni nem lehet.
A mi egész újkori civilizációnk arról szól, hogy változtassuk meg a külső világot, a körülményeket, teremtsünk új környezetet magunknak, és akkor majd boldogabbak leszünk. Ezt munkálja a tudomány és főleg ezt munkálja a technika. Az első pünkösd pedig arról szólt, hogy változzon meg az ember ott belül, és akkor majd boldogabb lesz. Amint az ember leteszi önzését, megterem a közösség, a barátság, a testvéri szeretet, gyógyulnak a lelki bajok, tisztul a szív, mert valóban, mit használ az embernek, ha az egész világot is megnyeri, de a lelkében kárt vall? Hogyan tudja visszavásárolni magának a lelkét, amivel nem törődött, amit elhanyagolt, amit kósza és rabló szellemi erők martalékává tett a saját nemtörődömségével? (Mt 16,26)
A Szentlélek tehát nem a puszta modernizálás jegyében az újdonság Lelke, hanem az ember belső megújulásának a munkálója, ami nélkül mehetünk mi gyorsabban és magasabban más világrészekre, küldhetünk üzenetet is a másodperc töredéke alatt bárhova a földkerekségen, az elveszett lélek elveszett lélek marad mindaddig, amíg Krisztusban meg nem találja igazi önmagát. Isten ószövetségi népe is ezen ment át: egyszerűen elvesztette az igazi istengyermekséget, azt, hogy „Én fiam vagy te, ma nemzettelek téged” (Zsolt 2,7), és maradt a helyén a kultusz, a templomi szokások világa, amiben nem volt már élet, kiveszett belőle az Atyával való kapcsolat. Akik pedig megújulást akartak hozni, a prófétákat és az igazakat, azokat sorra megölték vagy elűzték. Ebbe a megcsontosodott, rendszerré változott vallásosságba jött el Jézus, ide hozta vissza az istengyermekség belső örömét, boldogságát, és amikor ő elment, ide küldte maga helyett a lelkét, a Szentlelket.
Mit változtat meg bennünk a Szentlélek, ha valóban eljön hozzánk? Bizonyára nem csak a hangulatunkat, mert az hamar elmúlik, s egy idő múlva jön helyette más hangulat. Sokkal inkább valami szerkezeti tényezőt, a lelkünk mechanizmusai közül valami olyasmit, amit mi magunk bajosan tudnánk egyedül megváltoztatni. A lélektan manapság sokat foglalkozik a beállítódással – hívjuk most ezt a jelenséget segítségül – vagyis azzal az emberi képességgel, hogy rá tudunk hangolódni, elébe tudunk menni az életünk eseményeinek. Hogy jobban megértsük, miről is van szó, emlékezzünk a gyerekek játékára. Amikor a kisgyermekek már elég nagyok hozzá, hat-hét éves kortól lehet velük társasjátékozni. De ha a nagyobbak nem vigyáznak rájuk, amikor játszanak velük, és a kicsik veszítenek a játékban, hamar elsírják magukat, mert arra gondolnak, lehet nyerni ebben a játékban, miért nem én nyerek? Mire jó akkor ez a játék? Beállítódott a kicsi szívük arra, hogy ők nyerni fognak – és ha nem így lesz, hát eltörik a mécses. A beállítódás képessége egyébként elkísér bennünket egész életünk során, mert a normális emberi lelki működés része. Rossz esetben azonban befékezi az életet, hiszen görcsössé tehet, ha az ember például mindig az álmait hajszolja – amiket szükségképpen nem szokott elérni. Ha valaki mindig úgy néz a világra, minden csak úgy jó benne, ahogy én akarom – az rendszerint másoktól is elszigetelődik. Így éri aztán el az ember azt az állapotot, hogy már csak önmaga lelki csontváza: egy szomorú mementó arról, annyira akart valamit, hogy végül semmi nem lett belőle.
A Szentlélek eljötte az emberben szerkezeti változtatásokat szokott elvégezni. Olyan belső mozgást, amiben még egy életre szóló beállítódás is átalakul, és egy felületes hangulatember például elkezd gondolkodni és végére is jár fontos dolgoknak, amik őt magát lényegileg érintik. Vagy valaki, aki nagyon szeret sommás ítéleteket mondani másokról, mert keserű a szíve, frusztrált és boldogtalan az élete, egyszer csak elkezdi észrevenni a jót a többi emberben, és akad néhanap már egy-egy jó szava is hozzájuk.
A legfontosabb és döntő változás azonban az emberi beállítódások terén az, amikor a figyelmünk és a törekvéseink fókuszába végre valóban Isten kerül. Ez tényleg átalakít mindent, olyan nagyon, ahogyan az első keresztyéneket megrészegedett embereknek látták a többiek. Aki tényleg Istenre figyel, az mámorossá válik a Szentlélektől. Hiszen átéli azt, hogy Isten valóban jó, és nagyszerű dolog az ő Fiát, Jézust követni. Átéli azt, hogy milyen ajándék az ő népéhez tartozni, s milyen nagyszerű azt a jövőt látni, azt hittel megragadni, amit ő kínál fel nekünk, éspedig együtt, a meggyógyult közösségben. Itt tényleg a Krisztusban való új életről van szó, amitől a pénzéhes, harácsoló Zákeus úgy megrendült, hogy minden vagyona felét azonnal a szegényeknek adta. (Lk 19,8) Az első pünkösdben olyan keresztyénség született, amelynek ragyogott az arca, erről szólnak a kettős tüzes nyelvek a homlokokon.
És nehogy azt higgyük, ez valami rendkívüli, bolondos állapot, valami furcsa kótyagosság – mert ez a mámoros öröm az ember igazi és normális állapota: erre születtünk, nem pedig a fillérek zsugorgatására és szomszéd feljelentgetésére. Igenis, az a normálistól eltérő, az a gyógyulásra szoruló állapot, amikor olyan józanok vagyunk, hogy már más nem is érdekel, csak a pénz meg a hatalom. Kótyagossá kell válnia az embernek, ha csak egy kicsit is megérti, kicsoda a Szentlélek! Ő ugyanaz a hatalom, aki a semmiből elő tudta hozni a valamit, ő ugyanaz a hatalom, aki kettéválasztotta a Vörös-tengert, hogy övéi száraz lábbal kelljenek át rajta, ő ugyanaz a hatalom, aki kihozta a halálból a juhoknak nagy pásztorát örök szövetség vére által (Zsid 13,20), és a maga jobbjára ültetve minden hatalmat neki adott mennyen és földön! (Mt 28,18) Hát nem kell-e bekapcsolódnia az embernek az angyalok karába, a tízezerszer tízezer és ezerszer ezer mennyei lény kórusába, akik azt éneklik, hogy „méltó a megöletett Bárány, hogy vegyen erőt, és gazdagságot, és bölcsességet és hatalmat és tisztességet és dicsőséget és áldást”? (Jel 5,12) Igenis, ez az örvendezés, ez a mámoros dicsőítés az ember normális, rendes állapota, ez az igazi józanság! (2 Tim 1,7) Az örök szeretet számot tart rám, porszemnyi emberre, fontos vagyok neki, javamat és üdvömet akarja – mi kell az embernek ezen kívül? Ez az, amit nekünk először kell keresni, Isten királyi uralma, ahogy Jézustól is tanuljuk, és minden egyéb majd megadatik hozzá (Mt 6,33), nem pedig belefelejtkezni mindennapiságunk nyomorult érdekeibe.
Újat hoz a Lélek, igen, éspedig a lényünket belülről érintő újat – becsüljük hát meg csöndes, belső mozdításait! Engedjük, hogy formáljon, és tényleg átalakítson. Hadd kerüljön valóban ő maga a középpontba, és akkor a mámoros öröm válik majd józanságunkká, azzá a napi állapottá, amiben nem a lehúzó, az elkeserítő erők, a depressziót hozó erők, hanem a Szentlélek, Jézus Lelke éltet és vezet már minket. Így lesz valósággá a jó tanács: „Ne szabjátok magatokat e világhoz, hanem változzatok el a ti elmétek megújulása által, hogy megvizsgálhassátok, micsoda Istennek jó, kedves és tökéletes akarata.” Így legyen. Ámen.
Úrvacsoraosztás
