Igehirdetés 2014. december 7.
Várni taníts!
Lekció: Zsolt 130,1-8
Textus: Zsolt 130,5 és 8
„Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében… Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.”
Imádkozzunk!
Istenünk, Urunk, hozzád száll az adventi ének, és téged keres az adventi sóhaj is – siettetnénk, hogy eljöjj népedhez és ne várjunk téged hiába! Tudjuk, hogy bízhatunk ígéretedben, de látod, hitünk kicsi és törékeny. Tekints le ránk kegyelmesen, amikor készülődünk a karácsonyra, hogy igazi és szép ünnep lehessen, amely megtelik a te szereteteddel. Vigyázz ránk, hogy erőt ne vegyen rajtunk a csüggedés, a rosszkedv és a hitetlenség. Ha te nem lennél az a végtelen jóság és fény, ami mindent éltet a világegyetemben, akkor valóban lenne okunk aggódásra – de a te szereteted megindít bennünket, és fellelkesít, hogy hálásan vállaljuk sorsunkat és tudjunk áldozatot is hozni egy magasabb életért. Ebben segíts most mindnyájunkat, Krisztusért kérjük! Ámen.
Igehirdetés
Advent idejében ezzel a szóval találkozunk a templomban a legtöbbet, hogy „várni”. Idős éveinkben sem felejtjük el, hogy mit is jelentett valamikor gyermekfejjel a karácsony előtti hetekben napról-napra közeledni a varázslatos estéhez, amit a 20. század egy nagyszerű zeneműve „Megdicsőült éj”-nek nevez. (A. Schönberg) December hónap az advent, a várakozás ideje, hiszen közeledik a karácsony. De mindjárt eszünkbe juthat annak a gyermeknek története is, aki nem tudott várni a karácsonyi ajándékra, hanem addig kutatott titokban a szülei bőröndjei között, amíg rátalált az elrejtett és neki vásárolt ajándékokra, és ezzel teljesen el is rontotta a saját karácsonyi örömét, mert nem tudott – várni. Valóban, a várni tudás olyasmi, amit érdemes megtanulni mindenkinek, és ha már tudjuk is valamennyire, mindig ránk fér, hogy fejlesszük ezt a tudásunkat.
Magyar nyelvünk gazdag ennek a szónak a változataiban – egy kis igekötő a szó elején, és már egészen más árnyalatnál vagyunk. Most csak ezekkel foglalkozzunk: elvárni, kivárni, megvárni – mert mindegyik más-más többletet hordoz. Tekintsük ezeket tükörcserepeknek, amikben valami fény van számunkra elrejtve. Elvárni – hogy mindjárt itt kezdjük a sort – azt szoktuk, ami szerintünk nekünk jár. Jogos az elvárás, ha valamit kifizettünk, hogy az ne kelljen javítani már másnap, vagy, ha ennivalóként valamit megvettünk, ne romoljon meg még azon a napon. Ebből a fogyasztói meggondolásból aztán már néha egész életfilozófia nő ki, amikor kezdjük az élet dolgait mind-mind úgy tekinteni, hogy azok nekünk járnak.
Bevárni – ez a következő színárnyalat. Néha éppenséggel úgy mondjuk, hogy kivárni valamit, ami kb. ugyanazt jelenti, és arra vonatkozik, amikor várjuk a busz érkezését, vagy a sorszámunkat a postán. Bevárni szoktuk a kiránduláson a hátra maradókat, és ha betegek vagyunk, megpróbáljuk valahogy kivárni a gyógyulást. Végül pedig itt a „megvárni” szó is, ami leginkább általános, és a bekövetkező dolgok elé való türelmes tekintést jelenti. Mindegyik szó a várakozásra utal, csak egy kicsit másként. Vigyük most oda ezeket az adventi szavakat mind az élő Isten elé, tegyük az ő fényébe őket, és kérdezzük meg magunkat, melyik és hogyan jellemzi a mi adventi időnket hitbeli téren.
Elvárni nekünk Istentől bármit is egyszerűen aránytévesztés. Amikor a költő azt mondja, hogy „nekem a kérés nagy szégyen, adjon úgy is, hogy nem kérem” (Nagy László) – akkor egy kicsit hetykére fogtuk a szót. Ennek a korszellemnek jegyében aztán, amely az Örökkévalót így leckézteti, elvárjuk Istentől a kifogástalan jó egészséget, a zavartalanul boldog életet a családban, a mindenkori anyagi jólétet és a fájdalom és félelem nélküli kimúlást az életből. Valóban járnak ezek minekünk? Ugyan, miféle ígéret alapján? Amikor valaki a saját elvárásai világába ringatja magát, milyennek kellene lennie Istennek, és milyennek kellene lenni az embereknek, akkor szükségképpen utolérik a csalódások, mert az élet és a valóság egyszerűen – nem olyan. És tegyük hozzá, hogy a világot ugyan Isten eredetileg valóban jónak, sőt „igen jónak” teremtette, de ez a világ, amiben mi most élünk, már nem a Paradicsomkert világa. Ez egy alázuhant világ, amit az ember rántott magával, amikor elszakadt Istentől, és a maga útjára tért. Mi már csak egy alázuhant világot és egy alázuhant életet ismerünk csupán, amiben jól megsűrítettük a radioaktív sugarakat, amik eltalálva egyetlen kicsi gént bármikor visszafordíthatatlan folyamatokat indíthatnak el egy gyermeki szervezetben is. Mi már egy olyan világban élünk, ahol fő-műsoridőben tanítják a tévécsatornák a tizenéveseket az egyneműek szerelmére, és a fegyvergyárosok által szponzorált akciófilmek semmi mást nem tanítanak, mint azt, hogy ha felnőtt vagy, legyen saját lőfegyvered otthon és te lőjél először.
Mi a baj tehát az adventjét az elvárásaiban megélő emberrel? Egyszerűen az, hogy elfelejtkezett már arról, hogy minden, de minden, ami jó, az ajándék. Fel vagyunk háborodva, amikor egy gyermek valami fejlődési rendellenességgel születik, és elfelejtkezünk arról, hogy mennyi, de mennyi kényes pillanat van a születés előtti, anyaméhen belüli kilenc hónapos fejlődésben, ahol is annyi felé indulhat az a parányi magzat, és tized-milligrammokon és a parányi gének ezer és ezer alkatrészének a tökéletes működésén múlik, hogy valóban egészséges legyen, aki megszületik. Vagyis minden egészséges gyermekre úgy kell tekintenünk, hogy csoda és ajándék, nem pedig úgy, hogy az nekünk jár. És ugyanez érvényes embertársaink hozzánk való viszonyulásaira is – szerintünk legyen mindenki türelmes, áldozatos, hiánytalan úriember mivelünk, mert az nekünk jár – és az emberek egyáltalán nem ilyenek. Ajándék és csoda, ha valami kicsit ebből – néha – egyáltalán fel tudnak mutatni. Cseréljük tehát fel az „elvárni” kifejezést a szótárunkban arra, hogy „csodának és ajándéknak tekinteni” – igen, mindent, ami csak jó, amit csak kapunk az élettől, és tanuljunk újra örülni és hálásnak lenni ezekért, és akkor nem lesz olyan nehéz tudomásul venni, ha valami nem úgy alakult, ahogy mi elvártuk azt volna.
De nézzük a következő adventi szavunkat, amelyik így hangzott: bevárni. Már az előbb is említettem, hogy szinte ugyanazt jelenti, mint a „kivárni” szó, hiszen mind a kettő arra utal, akár bevárunk, akár kivárunk valamit, hogy nyugton vagyunk egy kicsit, és nem rohangálunk, és nem hisztériázunk össze-vissza, hogy mi lesz már. Az ilyesmivel saját magunknak szoktunk ugyanis a legtöbbet ártani, már a vérnyomásunk miatt is, meg a kilesett karácsonyi meglepetések elvesztett öröme miatt is. Most arról talán ne is beszéljünk, mi történhet akkor, ha valaki képtelen kivárni, amíg egy fénysorompó zöldre vált, vagy négy és fél hónaposan akarja megszülni a magzatát, mert nincs türelme várni. Bevárni vagy kivárni ugyanazt jelenti, de most gondoljunk egy kicsit arra, milyen szép dolog, ha egy kiránduláson az elől haladók nem rohannak folyton, hanem képesek bevárni a leszakadókat is. Jó lesz tőle a hangulat, mosolyog mindenki, még a barátság is megerősödik általa. Fekete Afrikában történt, sokszor elmondtuk már, hogy bennszülöttek vitték a fehér emberek csomagjait, akik siettek valahova megérkezni, és a csomaghordók egyszer csak megálltak, és azt mondták, most álljunk meg, hogy a lelkünk utolérjen bennünket. Van sok loholó ember, aki valahol elhagyta a saját lelkét, és már azt sem tudja magával kapcsolatban, hogy ő kicsoda, mert nincs meg a lelke. Hova sietünk? Tényleg nincs idő még vasárnapot sem tartani? Jól tesszük, ha ezt a szót, hogy „bevárni” – a saját magunkra szánt időre is értjük, és tudunk kevésbé elfoglaltak, kevésbé igyekvők lenni – legalább adventben egy kicsit. És nem baj, ha nincs meg még a tökéletes ajándék, hiszen még csak december 7. van, és az sem baj, ha nem leszünk az ajándékozás világbajnokai. Tudjuk bevárni vagy kivárni, egyre megy, amíg szépen kialakulnak a dolgok, eljönnek a megfelelő gondolatok és fölmerülnek az ötletek, és minden a lehető legszebb lesz így is, sőt inkább így, mint amikor erre képtelenek vagyunk és loholunk.
Ha pedig a „bevárni” szót Istennel kapcsolatban alkalmazzuk, akkor ne higgyük, hogy nekünk kellene őt bevárnunk – mert ő előttünk megy! Ő az, aki minket be szokott várni. A Feltámadott Jézus is ezt mondta a tanítványoknak: előttetek megyek! (Mt 26,32) Nem nekünk kell arra várni, hogy majd csak utolér valahogy minket a nagy loholásunkban, hanem arra érdemes figyelni, valóban követjük-e még őt, megyünk-e utána. Ez az igazi adventi kérdés! Figyelünk-e szavára, halljuk-e, hogy az ajtó előtt áll, és zörget, s aki meghallja szavát, és megnyitja az ajtót, ahhoz bemegy és vele vacsorál? (Jel 3,20) Merjem tőled bátran kérni: Jöjj be hozzám Uram, és vacsorálj velem, én pedig te veled! És majd szépen elbeszélgetünk, és te megtanítasz engem arra, miként legyek ember. Hadd legyek a kis inasod, aki mesterére figyel még éjszaka is, ahogy az Rilke olyan szépen mondja az Áhítat Könyvében.
A legszebb és legteljesebb szó azonban a „megvárni”. Nem csak azért, mert a legáltalánosabb, hanem azért is, mert ehhez kell a legtöbb türelem. Márpedig aki türelmes, az isteni tulajdonságot tudhat a magáénak – hiszen a mi Atyánk valóban elképesztően az. Hányszor vártuk volna már tőle, hogy tegyen rendet, és ő tétlen maradt. Ránk bízta emberekre, hogy mit kezdünk a csöndjével. A modern ember szívesen emlegeti „Isten csendjét” (Bergmann), mintha nem lenne kezünkben ezerötszáz oldal arról, hogy milyen sokszor és milyen sokféle módon szólott ő hajdan az atyáknak a próféták által (Zsid 1,1), meg a történelem eseményeiben is, és mintha nem lenne ő felfedezhető ennek a világnak minden, de minden egyes porcikájában is. Isten kijelentése, szava és igéje valóság, ami nem csak a Bibliában szól, hanem mindenben, ami szép és jó, ami csak igaz és gyógyító. Ő ott van a műalkotásokban, a muzsikában, ő ott van a népek hagyományaiban, és ott van talányosan, de nem megfejthetetlenül még a vadon törvényeiben és a tenger titkos mélységeiben is. Ahogy Berzsenyi mondja:
A legmagasb menny s aether Uránjai,
Mellyek körülted rendre keringenek,
A láthatatlan férgek: a te
Bölcs kezeid remekelt csudái.
Te hoztad e nagy Minden ezer nemét
A semmiségből, a te szemöldöked
Ronthat s teremthet száz világot,
S a nagy idők folyamit kiméri
Hát fedezzük fel őt ma a zsoltáros vívódó, mégis nagyszerű mondataiban is: „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében… Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.” Ezek a szavak csupa evangéliumot tartalmaznak. Még az éjszaka aludni nem tudó ember nyűglődése is, és az őrök reggelt várása is megtelhet ezzel a tudással: nem hiába várjuk őt, mert eljön. Bízhatunk ígéretében. És ha ő valóban eljön, akkor letisztít rólunk mindent, ami csak méltatlan. Meg is váltja ő Izraelt minden bűnéből. Lehet, hogy ez néha nem megy könnyen. Most folyik 270 éves parókiánk felújítása, és az egyik boltív javításakor elkezdtek kiesni a téglák. Hirtelen egy egyszerű repedésről kiderült, újjá kell építeni magát az egész boltívet egy egész méter magasan. Ne féljünk ezektől a pillanatoktól, mert így jöhetnek rendbe a dolgok akár a következő száz évre is.
Elvárni? Isten iránt ne tegyük. Inkább arra figyeljünk, vajon ő mennyi ajándékot és mennyi csodát pazarol ránk, csak a mindennapokban is, és a karácsonyt is azért adja majd, hogy ebbe ismét bele gyönyörödjünk. Bevárni? Ha valaki leszakadt, maradjunk tőle halló-távolban, de Istenről ne feledjük, nem nekünk kell őrá várnunk, hiszen ő mindig előttünk megy. Megvárni? Bizony, ez a legszebb adventi szó – mert a legnagyobbra is érvényes, megváltásunkra. „Várom az Urat, várja a lelkem, és bízom ígéretében… Meg is váltja Izraelt minden bűnéből.” Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy tanitgatod szívünket várni. Bocsásd meg sok türelmetlenségünket, hogy mindig sietünk valahova és alig jut időnk elmélyedni. Köszönjük a zsoltáros háromezer éves hitét, amiből most erőt meríthettünk, hogy nem hiába vár rád adventi lelkünk, mert te valóban megváltod népedet minden bűnéből. Adjál csöndes, szemlélődő időket ezekben a hetekben, hogy méltó módon készülhessünk fel érkezésedre. Gyógyítsd a betegeket, szabadítsd meg a foglyokat, és nyisd meg a vakok szemeit, hadd dicsérjünk téged, az Érkezőt a karácsony igazi örömével. Ámen.
