Vasárnap március 15-én

Igehirdetés 2015. március 15.

Vasárnap március 15-én

Lekció: 1 Tim 1,9-17

Textus: 1 Tim 1,11

„Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bizatott.”

Imádkozzunk!

Istenünk, légy áldott a vasárnapért, amikor megpihenhet a szívünk, és légy áldott a nemzeti ünnepért, amelyen újra megajándékozol saját történetünk fényes lapjaival. Szeretnénk tanulni, éspedig áhítatban tanulni, amikor a te jelenlétedben, a te színed előtt vizsgáljuk meg kincseinket és gondolkodunk el, mire is köteleznek bennünket a régiek tettei. Köszönjük, hogy nemzeti ünnepünket is mint hívő emberek ünnepelhetjük, akik nem tévednek bálványimádásba, és még saját nemzeti mivoltunkat sem emeljük a te végtelen jóságod és Krisztusban kijelentett irgalmas szereteted fölé. Hadd legyen ez most az eszmélés órája, egyszerre az önvizsgálaté és az új hit merítéséé. Áldd meg összegyülekezésünket Szentlelked és igéd világosságával, a te igéd igazság. Ámen.

Igehirdetés

Minden hetedik évben alakul úgy, hogy március 15-e vasárnapra esik. Ezeken a ritka napokon nem is tudunk kitérni az elől, hogy nemzeti ünnepünkre gondoljunk, és még itt, Isten házában is szót kapjon az emlékezés. Március 15-ét – alig hiszem, hogy túlzás lenne a mondat – mindnyájan gyermekkorunk óta szeretjük. Olyan ez az ünnep nekünk, mintha együtt született volna velünk, mintha együtt gyermekeskedtünk volna. Mindig frissen és fényesen áll mellettünk, mint ha a saját énünk, a nemzeti önmagunk jobbik fele lenne. Nem hiszem, hogy bárki is lehetne ebben az országban, aki ne örülne annak, hogy ma ismét ünnepelhetjük március 15-ét. Ez az ünnep vitán felül áll, mint a magyar szabadság és méltányosság, a tenni tudás és áldozatvállalás ünnepe. Mindig arra emlékeztet minket, és nagyon keserű időkben is arra emlékeztetett, hogy egykor fölemelte ez a nép a fejét, és megmutatta a világnak, hogy – amint a költő mondja, tud és akar is „gyémánt-gerincű” lenni. (Nagy László)

Azért szeretjük ezt az ünnepet, mert a magyarság azokban a kivételes napokban ott 1848-ban önmaga fölé nőtt. Büszkén vallhatjuk, hogy azon a tavaszon az európai forradalmak közül az egyetlen vértelen forradalom: tiszta és nemes igyekezet, hogy hazánk dolgait maguk a magyarok intézhessék. Ezt a szándékot V. Ferdinánd osztrák császár elismerte és ő maga nevezte ki az első felelős magyar kormányt, amiben Batthyány volt a miniszterelnök, Kossuth a pénzügyminiszter és Széchenyi a közlekedési miniszter. Azt is meg kell jegyezni, hogy az első magyar kormányban szinte valamennyien főrendiek vagy köznemesek voltak, tehát az uralkodó osztály tagjai. Ezek az emberek pedig nem mást akartak, mint a saját kiváltságaik feladása árán jogokba iktatni, felemelni az addig nem kiváltságos osztályokat. Tessék mutatni még egy forradalmat a világon, ahol kiváltságos, adómentességet élvező emberek azzal állnak elő, hogy ezentúl ők is adót akarnak fizetni – mert hiszen ezt fejezi ki a „Közteherviselés!” Ezentúl nem kívánnak ingyenes, robotos munkát végeztetni földjeiken más emberi lényekkel, mert hiszen ezt jelenti a jobbágy-felszabadítás. Sajtó-szabadságot akarnak, vagyis nem tartanak igényt továbbá az ő kiváltságaikat is védő intézményesített hazudozásra. Ezek az emberek tehát igazságot és méltányosságot akartak a saját kiváltságaik feladása árán is, ezért volt ez a forradalom olyan tiszta. És ha nem is gondoljuk meg ezt mindig ilyen tételesen, valójában azért szeretjük ezt a forradalmat, mert igazságos és emberséges ügyért állt ki. Nyugodtan hozzátehetjük, hogy nem sok ilyen kivételes pillanat volt a magyar történelemben – de 1848 márciusa egészen biztosan ilyen volt.

Jókai így szólítja meg a magyar fiatalságot ezekben a napokban „Nyílt szavak honunk fiatalságához” c. kiáltványában: „Igyekezzünk honunk idegen ajkú fiatalságát magunkhoz testvéri kapcsolatokkal csatolni; rontsuk le a századok alatt keblünkben megkövesült válaszfalat, amely bennünket rokonainktól eddig elkülönzött, s fogjunk kezet mindenkivel, akinek jelszava a szabadság. Irtó háború minden hiúságnak! Az embert nem a ruha teszi többé, hanem ami a keblén belül van; szoktassuk hozzá a népet, hogy egyszerűséget kezdje el szeretni. A nemzetőrség öltözete legyen egyszerű, és viseljük azt büszkeséggel mindenkor és mindenütt. Az arszlán szó ne legyen ismert fogalom többé. Legyen mindenkinek annyi, amennyit a haza előtt ér.”  Ilyen lelkületű volt tehát 1848 márciusa.

Ha most lépünk egy nagyot, és megérkezünk a mába, ahol immár minden és mindenki fölött a pénz uralkodik, akkor nehéz nem kimondani, hogy mennyire tisztátalan az élet pusztán gazdasági szemlélete. A pénzügyi vagy gazdasági szemlélet ugyanis egyetlen célt ismer: szerezni és még többet szerezni. Ez hatja át az átlagember gondolkodását, és ez immár annyira természetes, hogy annak kell magyarázkodnia, aki nem így gondolkodik. Jókai még kéznyújtásról és önként vállalt egyszerűségről beszélt, a hiúság uralmának megdöntéséről és a belső értékek elsőbbségéről, ma pedig egyetlen szempont az, hogy hol mennyit fizetnek a munkámért, hány százalék a kamat és hol lehet a pénzünket a leghatékonyabban befektetni. A Biblia legrégebbi rétegei, és főleg a babiloni fogság utáni lelki megtisztulás irodalma (Ezékiel) pl. egyértelműen kiáll a kamatszedés tilalma mellett, vagyis azt mondja, hogy ne a saját gazdagodásunk vezéreljen, ha volna valamink, ne annak a gyarapítása legyen egyetlen célunk, hanem segítsük önzetlenül a rászorulót és azt, aki szükséget lát, mert a pusztán gazdasági szemlélet teljességgel tisztátalan. Azért tisztátalan, mert átveszi az uralmat és bálvánnyá válik, amit egy idő után már nem tud nem szolgálni az egyébként is fösvény ember. A pénz nem arra való, mondja az ige, hogy még több és még több legyen belőle, hanem arra, hogy jó dolgok jöjjenek létre általa.

Mi azonban, éppen bibliás hitünk révén pontosan tudjuk, hogy olyan nagy az ereje a Mammon istenségének, hogy ahol egyszer őt hozzákezdtek imádni, ott nem lehet egykönnyen szabadulni a hatalma alól. Mint minden szabadulás ez is nehéz, de nem lehetetlen. Legfontosabb és mindenek fölött fontos feltétel a szabaduláshoz Istenünk ismerete. Ahol őt ismerik, ott a szabadulást is ismerik. Nem véletlenül kezdődik a Tízparancsolat ezzel: „Én az Úr vagyok a te Istened, aki kihoztalak Egyiptom földjéről, a rabszolgaság házából. Ne legyenek neked más isteneid!” Isten itt mintegy a kezét nyújtja és bemutatkozik, s a nevén kívül egyetlen dolgot mond magáról, hogy ő szabadító. Meg tud szabadítani rossz gondolatoktól, elvétett berögzülésektől, félresiklott életszokásokból, még egy nagy birodalom szorításából is – mert ő szabadító!

Mai igénk azonban még egy fontos többlettel ajándékoz meg minket Isten-ismeret dolgában, ami nélkül kár lenne hazamennünk. Azt mondja ugyanis őróla, hogy ő boldog Isten. Ez a jelző egészen ritka még a Szentíráson belül is, pedig nagyon fontos. Isten nem csak láthatatlan, örök és szabad, hanem boldog is! A végtelenül pozitív jó szándék szava ez, hiszen aki boldog, az másokat is szeretne boldoggá tenni. Az ő jósága úgy ragyog, mint a fényes nap, hiszen ő nem ismer halált és nem ismer szenvedést – ezeket a rossz dolgokat az ember maga vonta magára. Ez a világ sem az eredeti világ, ahogyan azt Teremtőnk kezdetben megalkotta, hanem egy alázuhant világ, amit az ember rántott magával. Isten azonban túl van minden létezőn, túl van romláson és túl van a mulandóságon. Még megfelelő szavaink és gondolataink sincsenek igazán őrá, de most kapunk ajándékba egy nagyszerű szót, amelyik így hangzik: boldog Isten!

Igen, azért jó ezt hallanunk, mert egyértelművé teszi számunkra, hogy ami nem őbelőle való, az szenvedés. Akár úgy is mondhatjuk, hogy az életben ott és annyi szenvedés van, ahol és amennyiben távol vagyunk tőle. Hát ezért nem szabad elfelejtenünk, hogy mi mindenestől őbelőle származunk – ő akarta, hogy legyünk, ő a mi teremtőnk, a létezésünk forrása. És amint ez újra fontossá lesz, azonnal elkezd jelentéktelenné válni és eltörpülni a sóvárgásból fakadó szenvedés, az ürességből fakadó szenvedés, a másik ember meg nem értéséből fakadó szenvedés, még maga a fizikai fájdalom és testi gyötrettetés is, ami pedig elkerülhetetlenül együtt jár minden paradicsomon kívüli létezéssel.

A „boldog Isten” azon van, hogy mi, akik hozzá tartozunk, magunk is boldogok legyünk. Az ő Szentháromság-mivolta is, ami olyan megfoghatatlan titoknak tűnik, és amit legszívesebben meghagyunk a teológusoknak, betűzzék ki a lényegét valahogy ők – valójában ez is azt az üzenetet hordozza: az Atya szereti a Fiút, a Fiú szereti az Atyát, és kettőjük kapcsolata maga a Szentlélek. Vagyis a kimondhatatlan és örök Isten kapcsolatban áll, túllép önmagán és helyet ad a másiknak, nem zárkózik el önmagába; az ő boldogsága nem a saját tulajdona, hanem olyasmi, amit ő közölni akar. Ő, aki nem ismer halált és félelmet, akiben nincsen kétely és bizonytalanság, ő azt akarja, hogy mi emberek is olyan boldogok legyünk, mint ő. És mivel éppen önmaga közlése által akar minket üdvözíteni, ezért van az, hogy minden más szenvedés, ami nem őbelőle való. Ahol őt visszautasítják, ott az ember magára marad a gondjaival, a szenvedélyeivel, ott erőt vesznek rajta a félelmek és az önsajnálkozás. Boldogság egyedül ott van, ahol ő ott van, és nekünk ezért kell őt szakadatlanul keresni, hozzá közeledni, ha kell, őfelé visszafordulni és megtérni.

A magyar történelem szép és kivételes lapjától indultunk, ahol a legjobbak túlléptek önmagukon, és ráébresztettek egy egész nemzetet a maga tisztultabb küldetésére. Mi tudjuk, hogy az ilyen kivételes csoda egy pénzhatalmúvá lett világban ma kizárólag ott lehetséges, ahol az anyagiak bálványa helyébe az élő, igaz Isten léphet. Róla hallottuk ezt a nagyszerű igei jelzőt: boldog Isten. „Ez pedig a boldog Isten dicsőségéről szóló evangélium, amely énrám bizatott” – mondja az apostol. Milyen jó, hogy nekünk ilyen Istenünk van, aki ezt a kincsét velünk is közölni akarja Krisztusban! A boldog Isten minket is boldognak akar. De még ennél is többet ad: amint ő úgy boldog, hogy boldogító, hát tőlünk is ezt akarja. Legyünk mi is úgy boldogok, hogy boldogítunk. Legyünk azon, hogy akik körülöttünk élnek, akikre az életünk kihat, azok is megismerjék őt, és őáltala maguk is végre boldogok lehessenek. Menjünk ezért oda ma újra őhozzá, aki nekünk fényes napunk és pajzsunk, aki velünk kegyelmet tesz, ha jó ösvényen járunk, s akiben bízhatunk, mert ragyogását, örök boldogságát velünk szeretetéből közölni akarja! (84. zsolt 6. vers) Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük Urunk, hogy nem csak életünk mércéjét adtad meg Krisztusban, hanem általa közlöd velünk a szép élet megvalósításához szükséges erőt is. Köszönjük, hogy te, aki önmagadnak elég lehetnél örök boldogságodban, fontosnak tartod, hogy velünk, mulandó lényekkel kapcsolatban légy, és boldogságodat velünk mindenkor közöld. Segíts minket, hogy olyan áldozatosak lehessünk, mint az előttünk jártak, akikre ma emlékezünk, és erőt meríthessünk életük nemes példájából. Vedd el szívünkből az önzést, az anyagiasságot, a fösvénységet és a zsugorgatást, hogy kincseidet, amiket nekünk adtál, mindenkor a legjobbakra használhassuk. Áldd meg elöljáróinkat bölcsességgel, a szolgálatukban való hűséggel, és vegyél országunkból minden gyűlölködést és ellenségeskedésre biztatást. Vezess minket a most következő hét napjain csöndes szeretetben az igazság ösvényein. Krisztusért kérünk, hallgass meg minket. Ámen.

 

 

 

 

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.