2005. november 06.
Veszelka Tamás
Vele együtt minket is feltámaszt és veletek együtt előállít
Lekció: II.Korintus 4, 7-18
Textus: Máté 25, 34-40.
Imádkozzunk!
Krisztus Jézus, megváltó Istenünk!
Áldassék a Te neved, ha már sok kérdésünkre Benned kaphattunk választ! Áldassék a Te neved, hogy életünk legnagyobb kérdésére Te magad vagy a válasz: feltámadásod által legyőzted a halált és ezáltal örök életet készítettél nékünk! Te tudod, hogy az elmúlt napokban, mikor meglátogattuk eltávozott szeretteink sírját, sok kérdés foglalkoztatott bennünket. Abban a pár percben, mikor megálltunk és átgondoltuk a születés, meghalás, élet, elmúlás nagy kérdéseit, sok kérdés foglalkoztatott minket melyekre most újból Tőled keresünk választ, melyekkel kapcsolatban most újból Benned keresünk megnyugvást! Köszönjük Neked Krisztusunk azt a drága kincset, melyet cserépedény testünkbe adtál: a hit, szeretet, reménység drága kincseit, az örök életről való bizonyosságunk kincsét! Kérünk gazdagíts most is minket igéd és Lelked által, áldd meg és szenteld meg istentiszteletünket,
Ámen
Igehirdetés
Kedves Testvérek!
Az elmúlt napokban bizonyára mindannyian meglátogattuk azok sírjait, akiket szeretettel veszünk körül még most is gondolatban, de már nem lehetnek velünk. Elmentünk és vittük magunkkal a koszorút, a virágcsokrot, a gyertyát és ha volt pár percünk, amikor megálltunk, rájuk gondoltunk, rájuk emlékeztünk. Rájuk, akiket Isten nekünk adott talán hosszú éveken át: eszünkbe jutottak beszélgetések, találkozások közösen átélt események, régi hangok csengtek még most is a szívünkben. A szívünk mélyén minden velük kapcsolatos emlék megszépül, de szomorúsággal gondolunk arra, hogy mindez már a múlt, és a múltból semmi nem hozható vissza.
Sok kérdés fogalmazódhat meg bennünk, ha halottak napjára gondolunk: mi reformátusok gyújtunk-e gyertyát, imádkozhatunk-e azokért, akik már nincsenek itt, hol és milyen állapotban várják a feltámadást? Egyátalán maga a kifejezés – “halottak napja”- hordozza-e keresztyéni reménységünket, a feltámadásba vetett bizodalmunkat? Talán nem botránkoztat meg senkit, ha azt mondom, ezen a napon mennyivel többet jelent a “halottak napja” helyett a “hálaadással való emlékezés” napjáról beszélni. Hiszen gondolhatunk arra, hogy Istentől ajándékként kaptuk őket, akiket szerethettünk és akik szerethettek minket, akiken keresztül olyan sok örömet, áldást, példát adhatott nekünk Isten, akiknek talán köszönhetjük, hogy a gyermekből felnőtt ember lehetett. Talán jobb tehát így fogalmazni: a “hálaadás, a hálaadással való emlékezés napja”.
Mi keresztyének, akik ismerjük a Igét, ismerhetjük ezt a csodálatos titkot, amit egyszer Jézus így mondott: “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki hisz énbennem, ha meghal is él és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal”.
Titokzatos, az emberi értelem számára megfejthetetlen mondat ez, de hit által megragadható üzenet: aki benne hisz, az ha meghalt is él! Ez a jézusi mondat gyújthat világosságot szívünkben, amikor megállunk és rájuk gondolunk! Erről szól Pál apostol is: “Isten az, aki szólt: sötétségből világosság ragyogjon! Ő gyújtott világosságot a mi szíveinkben, hogy felragyogjon előttünk Isten dicsősége Jézus által!” Nos így ragyoghat világosság mindannyiunk szívében október utolsó napjaiban, az emlékezés napjaiban és életünk minden napján! Ez a világosság adhat fájdalmas és reményvesztett emlékezés helyett bátor hitvalló szívet: “Halál, hol a te fullánkod? Pokol, hol a te diadalmad?” Tudtunk-e ezzel a bizonyossággal megállni: legyőzetett a halál!
Hiszem és vallom testvérek, hogy ez a világosság Isten bennünk való munkájának lehet a gyümölcse, melyben a mai délelőttön is új lehetőségünk van megerősödni! Vallom, hogy mindnyájunknak szüksége van erre a világosságra, mert a z élet nagy harcaiban sokszor borús, sötét gondolatok igyekeznek hatalmukba keríteni. A sötét és borús gondolatok érthetőek és indokoltak, mert az élet nem könnyű, de a sötét és borús gondolatokat átragyoghatja a világosság Urától jövő fény!
Néha valóban hasonlóan sötét gondolatok lehetnek ellenünk, valahogy úgy, ahogy Szabó Lőrinc írja egyik versében:
TÉKOZLÓ FIÚ
Mint a fösvény, ha azt látná, hogy olvad,
hogy mint a hó, olvad az aranya,
olyan rémülten nézek az időre,
ami elmult s ami most fut tova.
Mi vagyok inkább, mint ő? Mi jelenti
tisztábban az életet s a halált?
Egy darab idő vagyok, az a tartam,
amelyet a sors a testembe zárt.
Az életem az időm: ez a pénzem,
ez az egyetlen igazi vagyon,
és vagyok, míg tart és én fogyok el,
ha utolsó fillérét kiadom;
mégis szórom, tékozlom szakadatlan
s irtózva látom a vég nyomorát:
minden perccel csak nő a veszteségem
s figyelmeztet, hogy jön a nincs tovább.
Minden perc rámszól: Adj csak össze, vonj ki
s nézd meg, a végén neked mi marad?
Az idő mondja: Nézd csak meg, napodból
mennyi az, ami igazán te vagy?
Gúnyolva mondja: Rablód, tolvajod,
gyilkosod vagyok, – mint halottat a
férgek, úgy fúrja és rongálja tested
a futó percek élősdi hada!
S igaza van: kényszereké vagyok,
majdnem úgy, mint cellájáé a rab.
Szabadság kéne! Gyűlölöm a munkát,
hogy pénzre kell váltanom magamat.
Maga a sors is börtön, s benne hány új
börtön van még! hány ostor megaláz!
Ha elérem is ezt-azt, sírva kérdem:
hány csepp vér ment rá, hány szívdobbanás?
Vérrel és szívvel mérem, mi mit ér,
fogyó életem egyre zsugoribb
s nagyon kell már szeretnem, akinek
önként adok belőle valamit.
Könyv? társaság? Saját munkámra is
alig jut az időmből egy kevés.
Nincs segítség: oly nehéz a robot
és oly könnyű a kétségbeesés!
Meg kell halni… Ha nevetek, ha sírok,
vagy ha nem gondolok rá, egyre megy;
szétmarnak az idő férgei: az
életet csak tékozolni lehet;
tékozló fiú vagyok, mégis az fáj,
ő fáj, aki a kincset bízta rám,
tékozló fiú, – úgy érzem, hogy engem
tékozol el az isten, az apám.
Egyszer-egyszer ilyen sötét gondolataink támadnak, hogy “az életet csak tékozolni lehet”, meg ilyen, hogy meg kell halni, ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá egyre megy és minden perccel csak nő a veszteség és jön a “nincs tovább”! A fösvény nézi az olvadó aranyat – én nézem az idő rohanását, s közben egyre erősödő életérzés bennem, hogy oly nehéz a robot és oly könnyű a kétségbeesés”. Nos éppen emiatt kell, hogy most Isten újból világosságot gyújtson, vagy akinek a szívében már meggyújtotta ezt a világosságot, hadd ragyogjon még erősebben és legyen megtapasztalássá: ha a külső ember megromlik is, a belső mindazáltal napról napra újul – vagyis a kincs nem elolvad, s mindennap nő a veszteség, hanem a kincs, a mennyei kincs napról napra több lesz! A cserépedény, melyben a kincs van, egyszer összetörik. Porrá lesz ami porból vétetett, de a kincset megőrzi a Mindenség Ura! Ilyen kincs tehát a hit, ilyen kincs az a bizonyosság, amit a Heidelbergi Káté írói így fogalmaztak: “…mind életemben, mind halálomban, mind testestül, mond lelkestül nem a magamé, hanem az én hűséges megváltómnak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyok, aki az ő drága vérével minden bűnömért tökéletesen eleget tett és engem az ördögnek minden hatalmából megszabadított és úgy megőriz, hogy mennyei Atyám akarata nélkül egyetlen hajszál sem eshetik le a fejemről, sőt minden az én üdvösségemre kell szolgáljon. Ezért Szentlelke által az örök élet felől engem is biztosít és szív szerint késszé és hajlandóvá tesz arra, hogy ezentúl őnéki éljek. Nos igen, lehet a “szörnyű robot” terhe alatt való siránkozás és roskadozás helyett ezzel a bizonyossággal haladni nap mint nap az örökkévalóság felé!
Ez a bizonyosság szólal meg egy másik helyen az Igében: “sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem magasság, sem mélység, sem jelenvalók, sem eljövendők… és semmi teremtmény nem szakíthat el minket Isten szeretetétől”. Kincset hordoz a szívében, mennyei kincset, aki hittel elfogadta Jézus szavait: “Én vagyok a feltámadás és az élet, aki bennem hisz, ha meghal is él és aki csak él és hisz énbennem, soha meg nem hal.” El nem múló drága kincs birtokosa az, aki a földi élet elmúlásán túl látja hitének látásával, amiről János tesz bizonyságot: “És Isten eltöröl minden könnyet az ő szemükről és a halál nem lesz többé sem gyász, sem kiáltás, sem fájdalom nem lesz többé, mert az elsők elmúltak”.
Pál apostol jól ismeri az emberi élet küzdelmeit, harcait, mint ahogy mi magunk is: “Mindenütt nyomorgattatunk, kétségeskedünk, tiportatunk, üldöztetünk…, sőt: mindenkor testünkben hordozzuk az Úr Jézus halálát. Sokan vannak közülünk is, akik ismerik mindezt, vannak, akik még a halál “bennünk való munkáját” ismerik. Egyszer-egyszer mindannyiunknak meg kell kóstolnunk, mit jelent a halál munkája, néha úgy, ahogy szabó Lőrinc mondja egy versében:
“Meghalt! Szinte dörren a hír / Hozza újság, vagy telefon./ Úgy jön, mint egy puskalövés: / Élesen, kurtán, szárazon. / Meghalt… Minden nap jön a hír, / S egyre több barát esik el / A nagy csapatból, melyet folyton valaki tizedel. … Én is meghalok egy kicsit, amikor meghal valaki, / S nem értem életét a vén, a legvégét hogy bírja ki. / Egyre biztosabb, ami jő, / Egyre kisebb a maradék! / Halál…Lesz-e hozzá erőm, / Hogy kivárjam a magamét?”
Igen, mi is meghalunk egy kicsit, amikor meghal valaki, mert érezzük, valami már nem visszahozható, valamit le kell zárni az életben és a tervekből, vágyakból olykor valóban csak az üres, tehetetlen fájdalom marad. Úgy is munkálkodhat bennünk a halál, hogy egy betegség, egy titokzatos kór elkezdi emészteni a testet és az orvos diagnosztizálja a tünetet és lehet hogy nincs biztos segítség. “Üldöztetünk, nyomorgattatunk, kétségeskedünk… aki csak a cserépedény testről tud, és nem ismeri a kegyelem drága kincsét, az üdvösség, a megváltás, az örök boldogság kincsét az mindeközben menthetetlenül kétségbe fog esni látván a halál munkáját. De aki tud a Krisztusban nyert drága kincsről, az Pállal együtt kitudja mondani ezt a szót, hogy de! Üldöztetünk, de el nem hagyatunk, tiportatunk, de el nem veszünk, kétségeskedünk, de nem esünk kétségbe! Csodálatos dolog, ha eljutottál már ide, hogy miközben a halál munkálkodik, Krisztus élete látható lesz benned, mert az élet, az új élet is munkál! Áldassék az Isten munkája benned, ha már látható rajtad a krisztusi új élet! Amikor meg kellett állni a sír mellett, és bár rettenetesen fájt az elmúlás, eközben mégis ki tudtad mondani: “Az Úr adta, az Úr vette el, legyen áldott az Ő neve!” és tudtál arra gondolni, amit Jézus mond: “Elmegyek és helyet készítek Néktek, hogy ahol én vagyok, ti is ott legyetek”. És ki tudtad mondani a benned munkálkodó hit által: “Tudjuk, hogy aki feltámasztotta az Úr Jézust, Jézus által minket is feltámaszt és veletek együtt előállít”.
Éppen ezért, ha átjárta szíved Jézus feltámadásának ereje, akkor fogod te magad is vallani: “Minden tiérettetek van, hogy a kegyelem sokasodva sokak által a hálaadást bőségessé tegye az Isten dicsőségére”. Mennyivel több ez, mint a korábban idézett gondolat: “Meg kell halni, ha nevetek, ha sírok, vagy ha nem gondolok rá egyre megy… oly nehéz a robot és oly könnyű a kétségbeesés” – mert így nem kétségbeesel majd, hanem hálaadással fogod tudni, hogy “azoknak, akik Istent szeretik, minden javukra van”.
Mi a titka tehát ennek a világosságnak, hogyan lehet a miénk Isten ajándéka? Úgy, ahogy Pál mondja: “A mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk igen-igen nagy örök dicsőséget szerez nékünk, mivelhogy nem a láthatókra nézünk, hanem a láthatatlanokra, mert a láthatók ideig valók, a láthatatlanok pedig örökkévalók”. Vagyis meg kell tanulni, meg lehet tanulni már most, földi életünkben túllátni a látható világon és látni a láthatatlant. Túllátni a látható világ minden nehézségén, nyomorúságán, betegségén, igazságtalanságán és látni azt az országot, amit isten készít az őt szeretőknek. Mert így lehet, hogy a külső ember megromlik egyszer, de a belső mindazáltal napról napra újulni fog. Újulni a reménységben, az erőben, a szeretni tudásban, az alázatos teherhordozásban, a megtérésre hívogató bizonyságtételben.
Aki nem látja a láthatón túl a láthatatlant, az csak addig jut, mint ahogy egy síkövön olvastam nagyapám sírja mellett: “Nem kelti fel többé, se csók, se könny, se vegyszer. Egyszer volt a világon, csak egyszer…” Mennyire fáj, ha valaki csak erről tud – és milyen csodálatos, ha valaki már azt is kimondja: “Tudom, hogy az én megváltóm él és utoljára az én porom felett megáll”. Mert lehet így látni a láthatatlant és lehet így gondolni a már eltávozottakra és így várni az örök boldogságot! Áldassék az értünk szenvedett és feltámadott Krisztus, hogy erre hívott el minket!
Ámen
Imádkozzunk!
Urunk Jézus!
Köszönjük, hogy élő reménységre hívtál el minket! Köszönjük, hogy Benned soha el nem múló kincset kaphattunk, köszönjük, ha a cserépedény test egyszer össze is törik, a kincset te megőrzöd ama napig, s ha a külső megromol is, a belső napról napra újulhat. Erősítsd kérünk hitünket, hogy a látható világon túl már most láthassuk a láthatatlant, hogy majd egyszer a mi pillanatnyi könnyű szenvedésünk is örök dicsőséggé legyen!
Ámen
