Szentendre, 2015. augusztus 30.
Veszélyes szemet hunyásaink
Lekció: Mk. 9, 30-37.
Textus: Mk. 9,32.
„Ők nem értették ezt a beszédet, de féltek őt megkérdezni.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk Jézus Krisztus által! Áldott légy, hogy számunkra, akik ma itt vagyunk, ünnep lehet a vasárnap! Áldott légy, hogy megszólítottál és elhívtál bennünket, hogy tanácsolod az életünket, amelynek minden áldásáért neked szeretnénk hálát adni! Az elmúlt nyár minden ajándékát és próbatételét is neked köszönjük! Áldott légy, hogy nem engedted, hogy elbukjunk, hogy mindenből pontosan annyit mértél számunkra, amennyire éppen szükségünk volt ahhoz, hogy életünk benned maradhasson! De köszönjük most templomunk csöndjét, amitől távol tartod a világ zaját, és amibe adod viszont életet teremtő szavad! Kérünk Urunk, nyisd meg most számunkra mai igéd értelmét, légy velünk Lelked által! Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Egészen biztosan valamennyiünk játszi könnyedséggel föl tud idézni most magába egy olyan képet, amikor egy kisgyermek, szorosan behunyja a szemét, mert megijedt valamitől. Tudnunk kell azonban, hogy ez az önkéntelen reflexünk még felnőtt korban is működik. Amikor ugyanis neki ütközünk valaminek, amikor látjuk, hogy valamilyen baj fog éppen történni, mindnyájan önkéntelenül behunyjuk a szemünket. S ennek a magatartásunknak a hátterében pedig az az emberi gyarlóságunk áll, hogy félünk, vagyis féltjük magunkat, félünk elveszíteni dolgokat, félünk a változásoktól. Szemet hunyunk, s gyermeteg módon azt gondoljuk, hogy amit nem látunk, az nincs is. Ezt a védő, de ha túl sokáig tart, akkor veszélyessé is válható mechanizmust pedig – persze mindig más formában, de – többször is tetten érhetjük viselkedésünkben. Például amikor nem tudunk, vagy nem akarunk dolgokkal, vagyis véleményekkel és igazságokkal szembe nézni, s letagadjuk, vagy haragosan megcáfoljuk azokat, vagy épp tudomást sem veszünk róluk. Amikor mások bajai, vagy amikor bűneink és mások bűnei láttán akár nemtörődömségből vagy félelemből, vagy épp félre értelmezett toleráns magatartás gyanánt az hagyja el ajkainkat, hogy: nem tartozik rám, én nem szólok bele ebbe a dologba, vagy épp azt, hogy ez nincs is így, balgaság az egész.
Vizsgáljuk meg tehát mai igénk fényében veszélyes szemhunyásainkat és legfőképpen azt, hogy milyen tökéletes és követendő példát állít ma elénk igénkben Jézus ezzel a fajta magatartásunkkal szemben!
1.
Amikor a mi Megváltónk először tanította tanítványait arról, hogy az Emberfiának sok szenvedésen kell keresztülmennie és meg fog halni Jeruzsálemben, s hogy őt követni, az szolgai létmód, s nem uralkodás, Péter úgy hunyt szemet efölött az információ fölött, hogy egyenesen szembe ment vele, és meg akarta dorgálni őt, hogy miért beszél ilyeneket. Jézusnak azonban egy nagyon fontos mondata hangzott ekkor el: „Távozz tőlem, Sátán, mert nem Isten szerint gondolkozol, hanem az emberek szerint.” S azért fontos mondat ez, mert éppen ez az a kritérium, ami meghatározza, hogy mibe szóljunk, vagy ne szóljunk bele. Mert bár az, hogy elutasítsunk más, vagyis a mienkétől különböző, vagy akár teljesen ellentétes rugóra járó gondolkodásmódokat, az nagyon könnyen megy nekünk, de már az a fajta különbségtétel, amit Jézus itt használ, az sokszor hiányzik nálunk. Ő ugyanis, akkor emelte fel a szavát valakinek a gondolkodásmódjával szemben, ha az nem Isten szerint való volt. Tanuljuk meg hát ma Testvérek, hogy nálunk is ez legyen az, ami alapján eldöntjük, hogy felemeljük-e szavunkat, vagy épp szemet hunyunk. Nem szabad ugyanis mindig és mindenbe beleszólnunk, de akkor, ha valami nem Isten szerint való dolgot tapasztalunk, igenis életbevágó, hogy szóljunk, figyelmeztessünk. Gondoljunk csak vissza ugyanis a Bibliaolvasó Kalauzunk szerinti tegnapi ószövetségi igeszakaszban olvasottakra! Mit olvastunk Dávid királyról? Azt, hogy Adónijjá nevü fia „elbizakodottan ezt mondta: Én leszek a király! És szerzett magának harci kocsikat, lovasokat és ötven férfit, akik előtte futottak. Apja azonban életében sohasem vetette szemére, hogy miért tesz ilyet.” Adónijjá egy olyan kérdésben döntött, ami nem az ő dolga lett volna, ugyanis Isten helyett maga nevezte meg, hogy ki legyen a király, és mindent meg is tett, hogy ez úgy is legyen, s mindeközben apja egyszer sem vetette ezt a szemére. Pedig gondoljunk csak bele, hogy mennyi időbe is telhetett az, hogy harci kocsikat és katonákat szerezzen, na meg hogy maga mellé állítsa a hadvezért Joábot és Ebjátár papot! S Dávid mindez idő alatt szemet hunyt, pedig tudta, hogy egyedül az Úr választhat királyt Izráelnek. Látta, hogy a fia nem Isten szerint gondolkodik és mégsem szólt semmit. S óriási hibát vétett ezzel, hisz ez a rossz példa még sokkal később is megbosszulta magát, egészen pontosan még akkor is, amikor már az Isten akaratából uralkodó király, vagyis másik fia, Salamon ült a trónon, hisz apja példáját követve ő is szintén könnyen hunyt szemet bűnök felett. Feleségei bálványokat imádtak, s ő a tanult példát követve, mindvégig szemet hunyt e súlyos bűn felett.
Jézus ma hallott példáján keresztül tanuljuk meg hát Testvéreim, hogy amikor valaki nem Isten szerint gondolkodik, akkor nekünk, akik Isten fiainak neveztetünk, tudnunk és mernünk kell felemelni a szavunkat. S szóljon most ez az üzenet valamennyi megtért, Istenhez tartozó pedagógusunknak és diákunknak, akik holnap kezdik a tanévet, hogy ők is bátran és hittel merjék felemelni a szavukat ebben a tekintetben iskolájukban. De hadd hallja meg ma ezt minden édesapa és édesanya, és mindazok, akik magukra ismertek bűnbánattal veszélyes szemet hunyásai tekintetében. Fölemelni a szavunkat ugyanis a nem Isten szerint gondolkodókkal szemben nem mindig olyan nehéz, mint az imént említett esetben, ahol Jézusnak meg kellett dorgálnia Pétert. Nekünk ugyanis nem kell mindig dorgálni. Jézus is csak azért tette azt ott és akkor, mert Péter akarta őt megdorgálni, s őt előzte meg határozott megszólalásával. Mert igen, vannak esetek, amikor épp erre van szükség, hisz Jézusnak is dorgálnia kellett ott és akkor, és Dávid királynak is apaként is és Istentől kiválasztott királyként is dorgálnia kellett volna. Nekünk azonban a legtöbbször nem ez a feladatunk.
2.
Nekünk a legtöbb esetben, azt a példát kell követnünk, amit igénk második részében láttunk, mégpedig amikor Jézus bár tudta pontosan, hogy tanítványai ismét nem Isten szerint gondolkodtak, hisz arról vitatkoztak, hogy ki a legnagyobb közöttük, mégis odament hozzájuk, s megkérdezte őket, hogy miről vitatkoznak. Tehát kíváncsi volt, hogy milyen kérdéseik vannak és megválaszolta azokat, vagyis tanította őket. S ez az a példa, amit a legtöbb esetben követnünk kell! Figyelni embertársainkra, a körülöttünk élőkre, meghallgatni kérdéseiket és válaszolni rá, mégpedig Isten szerinti gondolkodásmóddal. S minderre nézve több nagyon jó példát is látunk Jézustól a Márk evangéliuma 8., 9. és 10. fejezeteiben. Hiszen például közvetlenül azok után, hogy meg kellett dorgálnia Pétert, „maga mellé vette” és „egy magas hegyre” vitte őt két másik tanítványtársával együtt. S olyan beszédes ez a két dolog is! Hisz nekünk is a legtöbb esetben csupán épp ez a feladatunk a nem Isten szerint gondolkodókkal. Magunk mellé kell venni és fel kell vinni őket „egy magas hegyre”, mégpedig Isten hegyére, ami az áhítat, és az istentisztelet magaslata, ahol együtt találkozhatunk a mi Urunkkal. Oda, ahol ők is megszólíthatóak lehetnek és ők is új értelmet és életet nyerhetnek.
3.
Ahhoz azonban persze, hogy ez megtörténhessen, elsőként közel kell engednünk magunkhoz azt az igazságot, ami fölött a legtöbben és a legtöbb ideig szoktunk szemet hunyni. Azt, amit Jézus tanítványai is oly sokáig képtelenek voltak magukhoz igazán közel engedni, hiszen amikor már harmadszor beszélt nekik arról, hogy rá Jeruzsálemben halál vár, még akkor is csak arról kezdték el faggatni a Zebedeus fiak, hogy majd dicsőséges uralkodása idején ülhetnének-e az ő jobb és bal keze felől. Az a nehezen befogadható igazság tehát, amit egykor tanítványai oly nehezen tudtak, és amit mi emberek azóta is oly nehezen tudunk és merünk meglátni és megérteni, az az, hogy Krisztus követőnek lenni, bizony szolgai létmód. Ez az, amivel általában a legkevésbé akarunk szembesülni. Hiszen az, hogy Isten szeret és kiválasztott magának bennünket, szinte simogatja a lelkünket. Hogy Fiát is odaáldozta értünk, talán még mindig éppen a határán van annak, amit emberileg gondolkodva könnyen el szoktunk fogadni. De hogy mi magunk is önmegtagadásra és szolgálatra vagyunk elhívva, efölött már nagyon könnyedén szoktuk bezárni szívünk és értelmünk. Hisz ez teljesen ellenkezik emberi gondolkodásunkkal.
Jézus azonban sokadszorra sem adta fel, és nem zárta be a szívét az ebben a tekintetben elutasító tanítványok előtt, és továbbra is meg szerette volna ezt értetni velük. Így amikor harmadszorra csukták be a szemüket és értelmüket ez előtt a tanítása előtt, ő még mindig meg próbálta megérteni őket és válaszolt kérdéseikre. Azt mondta ugyanis nekik: Emberi természetetek azt kérdezi, hogy mi a jutalom, ki a legnagyobb közöttetek? Versenyezni szeretnétek és a küzdelem végén jutalmat, hát akkor versenyezzetek a „befogadásban”. Versenyezzetek a lemondásban, a gyöngékhez való lehajlásban, vagyis egészen pontosan a hitben erőtlenek befogadásában. Versenyezzetek abban, hogy hány embernek szolgáltok. Ha ugyanis valaki első akar lenni, legyen mindenki szolgája.
Összefoglalva tehát Testvéreim mai igénk üzenetét, azt kell hogy mondjuk, hogy Jézus példáját követve, sosem szabad szemet hunynunk afölött, ha valaki nem Isten szerint gondolkodik, hiszen ebben az estben mindig föl kell emelnünk a szavunkat, mindig meg kell próbálnunk Isten szavát hirdetni. S igen, ez néha határozott és fegyelmező prófétai üzenet kell legyen, de a legtöbbször pusztán jelenlét, méghozzá szeretetteljes jelenlét, amelyikben az emberek valódi kérdéseit meghallgatva, és azokra valódi válaszokat adva, tudjuk őket ébresztgetni. Gondoljunk csak vissza ugyanis arra, hogy hogyan állította Jézus tanítványai elé a kisgyermeket, amikor azt mondta nekik, hogy fogadjátok be őket: kézen fogta és átölelte őt. Így ez a kép legyen hát előttünk, amikor azon gondolkodunk, hogy hogyan is segíthetnénk ennek vagy annak az embernek, aki szerintünk még távol van az Isten szerint való gondolkodástól, vagyis még gyermek a hitben. Ennek a képnek a fölidézése ugyanis segíteni fog majd nekünk utat találni ezekhez az emberekhez, hiszen ha valakit „kézen fogunk és átölelünk”, vagyis befogadunk, akkor ebben a bizalmi és szeretetteljes légkörben szívesen hallgat majd meg minket arról is, hogy mit gondolunk az Isten szerint való gondolkodásról. Adja Isten Testvérek, hogy ez így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk Jézus által! Áldott légy, a hirdetett Igéért, s ha azt megérthettük és szívünkbe fogadhattuk! Kérünk Urunk tedd a te áldott üzenetedet életté számunkra! Engedd, hogy amire most egyen-egyenként bíztattál bennünket, meg is valósíthassuk majd életünkben! Téged kérünk hát, hogy áldd meg elhatározásainkat, amelyek ma itt a te szent házadban szívünkben születtek, és légy segítségünkre Lelked által!
De hadd kérjünk Urunk gyászoló testvéreinkért is, akik a hónap közepén búcsúztatták szerettüket, hogy te magad légy az ő vigasztalójuk! Te légy az ő bátorítójuk, te erősítsd meg őket az örök élet reménységébe vetett hitükben! De ugyanígy erősítsd kérünk betegeinket és családjaikat, és a különféle szükségeket szenvedőinket! Te légy Urunk mindnyájunk őriző pásztora! Fiad, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgasd meg imádságunkat! Ámen.
