Felelős vagyok-e a hitemért?

Zsidókhoz írt levél 12:1-3.

1 Ezért tehát mi is, akiket a bizonyságtevőknek ekkora fellege vesz körül, tegyünk le minden ránk nehezedő terhet és a bennünket megkörnyékező bűnt, és állhatatossággal fussuk meg az előttünk levő pályát. 2 Nézzünk fel Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére, aki az előtte levő öröm helyett – a gyalázattal nem törődve – vállalta a keresztet, és Isten trónjának a jobbjára ült. 3 Gondoljatok rá, aki a bűnösöktől ilyen szidalmazást szenvedett el, hogy lelketekben megfáradva el ne csüggedjetek.

Ezzel az igével kapcsolatban azt a kérdést szeretném ma önmagunk elé állítani, hogy felelős vagyok-e a saját hitemért? Ha figyelmesen olvassuk ezeket a verseket, láthatjuk, hogy nem mesterkélt ez a kérdésfelvetés, textusunkban szó szerint ott feszül ez a kérdés. Egyrészt ugyanis azt olvassuk, hogy a hit szerzője de beteljesítője is maga Jézus, vagyis tőle kell várjuk mind a hitre jutást, mind a hitben való megmaradást. Ugyanakkor, az előtte levő versekben három felszólítással is találkozunk hitünk megőrzésével kapcsolatban: tegyük le mind a terheinket, mind a bűneinket – mint akadályait a hitnek-, és nézzünk Jézusra, hogy mindvégig megmaradjunk a hit útján. Ha a hitet Jézus maga munkálja bennünk a kezdetektől a célba érkezésig, akkor mi az én felelősségem a hitemmel kapcsolatban?

Ez a kérdésfeltevés nem mesterkélt, de nem is elméleti. Gondoljunk csak azokra, akik szeretnének hinni, de még nem tudják magukat Jézus követőinek mondani. Mit kell tenniük? Egyáltalán nekik kell tenniük valamit azért, hogy a kívülállás elkötelezettséggé, és otthonossággá váljon? Hogyan történik az, hogy valaki már nem idegenként, hanem családtagként, Isten gyermekeként van jelen az istentiszteleten? Mi az ő felelősségük ebben? De gondoljunk azokra is, akik már régóta református keresztyénként tartják számon önmagukat. Nekik mindig ugyanazt jelenti hinni? Az ő hitük mindig ugyanazon a hőfokon ég? Ha szeretnének megújulni, ha úgy érzik megkopott már az „első szeretet”, a kezdeti lelkesedés, ezt nekik kell megcsinálniuk, ez az ő felelősségük? Vagy, mert a hit mindig válasz Isten megszólítására, ez Isten hatalma és felelőssége?

Azt, hogy a hitünkkel kapcsolatos felelősség kérdése nagyon is gyakorlati kérdés, igazán akkor értjük meg, ha ennek a levélnek a keletkezésére tekintünk. Egy kommentár úgy jellemzi azt a társadalmi környezetet, amiben a levél címzettjei éltek, hogy a keresztyén hittel kapcsolatos kezdeti közömbös hozzáállás egyre inkább ellenségessé vált. Ezt a folyamatot láthatjuk magában a levélben is, Zsid 10:32-36. A római birodalomban már Claudius császár idején is volt zavargás a keresztyén hit miatt, akkor ezt még, mint zsidó hitvitát kezelték, és ennek következtében kiűzték Rómából a zsidókat, elkobozva vagyonukat. Másfél évtizeddel később, Néró idején azonban már nem a vagyonukat kellett féltenie a keresztyéneknek, hanem egyenesen az életüket. Ebben a helyzetben és erre a helyzetre válaszul születik meg a Zsidókhoz írt levél, emlékeztetve és bátorítva a címzetteket a hitben való helytállásra.

Ebből a háttérből már nyilvánvaló, hogy a hittel kapcsolatos felelősségünk kérdése nem filozófiai kérdés csupán, hanem a lehető leggyakorlatiasabb, sőt nem túlzás azt mondani, hogy élet és halál kérdése.

Ma sincs ez másként. Nem a csak a világnak azon a felén, ahol kifejezetten üldözik a keresztyéneket, de Európában is a mindennapok kérdése a hitünk iránti felelősségünk, függetlenül attól, hogy érdektelenség, vagy politikai támogatás övezi azt. A kultúra ugyanis, ami mint a levegő körül vesz és átjár bennünket korántsem semleges. Énközpontú világban élünk és ezt azonnal érezzük is önmagunkon az ige olvasásakor. „Miért hasonlítja a hitet maratoni versenyfutáshoz? Miért, hogy –szó szerint- agoniázálásként nevezi meg hitben való életet (a görög eredetiben a futásról szólva, 1.v.)?” A ma élő nemzedék nem így szeretne hinni. Nem harcosan, hanem békésen. Nem küszködve, hanem kényelmesen. Nem szenvedve, hanem ünnepelve. Nem így gondolkodunk mi magunk is? Nem ezt keressük mi magunk is? Mi ünnepelni szeretnénk templomba menni, dicsőíteni, nem pedig edzésre, mint valami konditerembe! Mi a béke szigetét keressük a templomban, és nem harc- és küzdőteret! Nagy kár lenne, ha ebben a helyzetben logikai problémaként ragadnánk meg a hitért vállalt felelősséget: vagy Istené, vagy a miénk!

Ez a kettős meghatározottság a Szentírásban nem problémaként jelenik meg, még csak nem is véletlenül, hanem életbevágóan fontos bátorításként és intésként. Isten szuverenitása és az ember felelőssége, a Bibliában kettős egységet alkot. Nem tudjuk ezt a kettőt szétválasztani, bármelyiktől indulunk is, a másikhoz érkezünk. A kérdés tehát nem is az, hogy felelős vagyok-e a hitemért, mert erre a válasz egyértelműen igen, hanem az, hogy „Mit jelent ez a felelősség?”. Ennek megválaszolását igénk alapján most kezdjük saját felelősségünk tisztázásával (1-2.v.), hogy felragyogjon előttünk az evangélium, hogy örömünk, reménységünk, erőnk legyen Jézus uralma és munkája bennünk (2-3.v.)!

(1. v.) Kettős felszólítással találkozunk itt a terhekkel és a bűnnel kapcsolatban. Ha a bűn bibliai fogalmát manapság nem is mindenki érti, azt, hogy mit jelent megterheltnek lenni, mindenki ismeri. Ma, szeptember 2-án elég csak annyit mondani, hogy „iskola”, és mindenki roskadozni kezd – tanár is, diák is – ennek a szónak a hallatán. Az ige, a hitünkre nézve mondja, hogy tegyük le a terheinket, mert azok akadályoznak minket a hitben. Érdekes, és fontos hogy a teher nem azonos a bűnnel. A Biblia szerint a világ nem fekete-fehér, ahol vagy a Sátán, vagy Isten akarata érvényesül. Ó mennyiszer hárítjuk el ilyen módon a saját felelősségünket! Az ige a hárítás helyett azzal szembesít minket, hogy van teher, ami önmagában nem rossz, és nem is jó. Viheted, cipelheted, de le is teheted. Nem csak az a kérdés, hogy mit szabad és mit nem, hanem az is, hogy mi az, ami épít, és mi az, ami leépít hitedben?

Teher lehet például az aktív élet. Nagyszerű sok mindent csinálni, tapasztalni, sok helyre menni, mindenütt jelen lenni. Fantasztikus ez az élet és ez a világ! De ha emiatt nem jutsz el templomba sem, nem hogy bibliakörre, de ha nem marad már időd Bibliát olvasni, imádkozni, Istennel beszélgetni – mert mindenki mással beszélgetsz -, akkor ne csodálkozz, ha elszürkül, és sorvadásnak indul egykor olyan eleven hited! Vagy ne csodálkozz, ha nem is tud megfogni és megragadni a hit. Elnyomtad, kiszorítottad. A csupa jó, hasznos és fontos dolog olyan könnyen válik teherré a hit szempontjából!

De nem csak az aktív élet, hanem a megszokásaink is lehetnek ilyen lélekölő terhekké. A rendszeresség éppúgy, mint a rendszertelenség. “Én mindig így csinálom, én így szeretem” – és nem változtatunk, és nem változunk, még ha erre rámegy a hitünk, akkor sem. Mit mondott Ábrahám, amikor Isten elhívta őt Úr városából? “Én úgy megszoktam és megszerettem ezt a várost- nem akarnál inkább itt adni nekem egy jó kis telket és lakást?” Nem, ő – a hívők atyja-, kilépett a megszokott keretei közül, kimozdult a komfortzónájából, hogy megélhesse azt az életet, csodát, amire Isten hívta el. Ne mond hát te sem Teremtődnek, hogy „látod, én ilyen vagyok! Végül is te vagy a szeretet és ez azt jelenti, hogy úgy fogadsz el engem ahogy vagyok, nem?” Nem, Isten szeretete teremtő erő: akit megérint az kezd igazán élni, és aki él, az változik! Engedd el a megszokásaidat, mert nem azoktól vagy igazán önmagad, hanem attól, hogy Isten gyermekévé leszel!

Amíg a terhek elnyomnak, addig a bűn egyenesen elgáncsol. Nem csak nehezíti a hitben való megmaradást, vagy a hitre jutást, hanem egyenesen ellehetetleníti azt. Az ige úgy mondja, hogy „megkörnyékez”, vagyis körül vesz. Nézz körül önmagadban! Mivel vagy tele? Ha a szerelem lázában élsz- mindenki újabb kapcsolat, minden egyes arc, ismeretség új remény, új élet. Ha a munka lázában égsz- minden csak egy újabb feladat. Ha a pénz lázában izzol – minden és mindenki csak forintban érték. Ha sérüléseid rabja vagy – minden félelmetes,

minden fenyegetés, minden támadás. A bűn átformál. A bűn beszűkíti a látóterünket, süketté és vakká tesz Istenre és a szerinte való életre. A bűn sérti Istent, sért minket magunkat, és sérti környezetünket: összetört szívek; géppé silányult érzéketlen emberek; arannyá, fémmé vált lelketlen életek; gyógyíthatatlan, pusztuló sebek. Ilyenné tesz a bűn, így környékez meg. A bűn, környezet, állapot és hajlam egyszerre – szántszándékkal elgáncsolja, megfolytja, tönkre teszi a hitet. Ne dédelgesd, ne szelidítgesd – tedd le, fordulj el, szabadulj tőle!

De hova?! De hogyan?!”- aki komolyan veszi saját felelősségét a hitéért, az előbb-utóbb saját tehetetlenségével találja szemben magát. A hívő élet, mint maratoni futóverseny, az agónia, a harc képe nem választás, nem tetszik vagy nem tetszik kérdése – ez valóság. A választásunk abban áll, hogy mire nézünk: a küzdelemre és a szenvedésre – és akkor feladjuk a hitet; vagy Jézusra, a hit szerzőjére és beteljesítőjére- és akkor célba ér az életünk. (2.v.)

Csak az énközpontú kultúrában, csak az önmaga körül forgó ember gondolja, hogy Jézus uralma– amiről itt olvasunk- fenyegetést jelent számára. A Biblia ennek az ellenkezőjét szeretné szívünkbe, gondolatainkba, érzéseinkbe írni: Isten uralma jó hír, öröm hír, ami felszabadít, ami felemel, ami kiteljesít, ami megment!

A kereszt története nem az emberi szenvedés története, hanem Isten igazságának és szeretetének története. Nem magunk mögött kell hagyni, mint valami szükséges, de kellemetlen dogmát, hanem újra és újra belekapaszkodnunk, mint valami mentőövbe. Mert ki szabadít ki azok alól a terhek alól, amik elnyomják bennünk az életet? Mert ki ébreszt fel ítéletével, hogy a bűnt halálos fenyegetésnek lássuk és ne az „élet igazi izgalmának, gyönyörének” vagy épp „fejlődésünk szükséges és nélkülözhetetlen kellékének”? És ki szabadít ki a bűn halálos öleléséből, rabságából? Ki tud életet támasztani ott, ahol már minden emberi erő és remény elfogyott? Jézus, a hit szerzője és beteljesítője! A terhek alól, a bűn állapotából felnézni rá – őrá, aki értünk szenvedett, aki meghalt és mégis uralkodik-, a hit kiváltsága és felelőssége.

A hit itt születik: felnézünk-e rá ebből a mélységből? Őrá nézünk-e, mint megváltóra? Kiváltság és felelősség egyszerre – éld meg, szólítsd meg, beszélj vele!

A hit itt újul meg: mert ha rá nézünk, a kegyelmét látjuk, azt, hogy ő miránk nézve cselekedett és cselekszik, hogy uralma nem csak volt vagy lesz, hanem jelen van – körülöttünk és bennünk Szentlelke által! Ne félj, ne csüggedj, bízz benne, Ő megtart! Ámen.

Szentendre, 2018. 09. 02. Harmathy András

 

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.