A szabadság forrása 🔊

A hanganyag letöltéséhez kattintson ide az egér jobb gombjával és válassza a „Link mentése másként…”   vagy a „Hivatkozás mentése más néven…” parancsot


Zsolt 123
Textus: Rm 12:1-2

Kedves Testvérek!

Mit jelent számotokra „szabadnak lenni”? Hogyan képzelitek el a szabadságot? Valahogy úgy, hogy „más helyszín, más ritmus, gondok nélkül, feladatok és felelősség nélkül”? E mostani sorozatunkban az istentiszteletről a 123. Zsoltár üzenetét úgy fogalmaztam meg, hogy “az istentisztelet, a keresztyén szabadság forrása.”

Nyilvánvaló feszültség van a cím és a zsoltár tartalma között. Ez alatt nem a keresztyén jelzőre gondolok! Lehet, hogy valaki számára ennek használata nem magától értetődő, egy ószövetségi zsoltárral kapcsolatban. Lehet különbséget tenni, és még szembe állítani is a Biblia két felét, de a református meggyőződésünk szerint az Ószövetség is Jézusról szól. A Zsoltárok pedig egyenesen Jézus imádságos könyve: ahogy Ő imádkozik, amin keresztül Ő tanít minket az imádságra. Ez, a 123. Zsoltárra különösen is igaz: nem megmagyarázni, értelmezni kell, hanem követni. Úgy lesz a miénk, ha odaállunk, ahol Jézus is áll, ha bekapcsolódunk az imádságba, ahogy Jézus is imádkozik.

A feszültség az igehirdetés üzenet és a zsoltár között abból adódik, hogy az a szó, hogy “szabadság” egyszer sem szerepel, ellenben a szolga annál többször.

1. A keresztyén szabadság fogalma alapvetően különbözik a nyugati kultúra szabadság fogalmától. Ez utóbbinak a lényege a függetlenség, a keresztyén értelemben vett szabadság lényege pedig épp a függés, pontosabban fogalmazva az Istentől való függés, a vele való kapcsolatunk. Arról, hogy ki-ki hogyan fogalmazza meg saját szabadság fogalmát lehet és kell is elvi síkon beszélgetnünk, de hogy mit is gondolunk valójában, azt a gyakorlat tárja fel- például az, ahogy az imádságra tekintünk. Ebben az értelemben az imádság olyan, mint egy lakmusz teszt.

Népszerű az az elképzelés, hogy az imádság afféle automatizmus az ember és Isten kapcsolatában: a mi dolgunk a kérés, Istené pedig a teljesítés. E mögött a szereposztás mögött érvként a szeretet áll, hiszen „ha Isten szeret minket, akkor meghallgatja a kéréseinket”. Ha ez csakugyan így volna, akkor valójában mi irányítanánk Istent, aki ezek szerint tőlünk függ! Olyannyira, hogy ha nem jól teljesít, akkor le is cseréljük. Hányszor találkozom ilyen sértett életekkel, akik megharagudtak Istenre, mert nem teljesítette a kérésüket, s megvonták tőle a tiszteletüket, azzal „büntetve” őt, hogy nem is járnak többet templomba! Igen, ha a szabadság a függetlenséget jelenti számunkra, akkor az imádság is ehhez igazodik, és ezek szerint Isten is csak egy segítség, eszköz a kezünkben céljaink elérésére.

Kontrasztként – hogy mennyivel több az imádság, mint valamiféle ügyintézés- hadd idézzem Szikszai Bénit, aki így ír az imádságról:

Az imádság harc, a keresztyén élet küzdőterének a front mögötti része.

Az imádság felsővezeték, melyen át isteni erők birtokosai leszünk.

Az imádság oxigéntömlő, melyen át a legfojtóbb gázzal telt térben is életet nyerünk.

Az imádság a bajban lévő gyermek halálsikolya, vagy a zaklatott szív könnyáradata. A gyermek hálacsókja, melyet atyja kérges kezére lehel. Az idegen honba szakadt lélek sóvárgása, az árva gyermek vágyakozása az anyaölbe.

A napsugaras réten ficánkoló gyermek boldog kacagása. A nehéz terhek alatt roskadozó férfi panasz szava, a sokgyermekes özvegy, fájó sóhajtása és a vőlegényét váró menyasszony türelmetlen várakozása. Ott csillog az éhségtől kiaszott utcagyerek szemében a fényesen kivilágított élelmiszerüzlet előtt. Az esőért szomjas föld, a lankadó virág mind- mind sóvárgó imádság az Isten fiainak megjelenése után. Egy érted lüktető szívnek kihullott vérétől ázott sóvárgó imádság feléd a kereszt.”

Nem, a keresztyén imádság nem ügyintézés, amiben mi vezényelünk Istennek. Ahogy a 123. Zsoltárban is látjuk, a szorult és szorongató helyzetben az imádság a túlélés eszköze, a megmaradás útja, levegő vétel, ami életben tart, hogy harcoljunk az igazság érvényre jutásáért, és hogy addig is tűrni tudjunk, hogy legyen erőnk elhordozni a terheket, a megaláztatást, a fájdalmat. Az imádság út, amin keresztül Jézus irgalma elér minket.

Vizsgáljuk meg magunkat, hogy nem csak ügyintézés-e az imádságunk! Mi történik, ha Isten nem hallgatja meg a kéréseinket? A frusztráció természetes ilyen helyzetben, különösen, ha valaki másért imádkoztunk, a gyógyulásáért – de öröm helyett veszteség ér minket. A fájdalom természetes, de hogy hogyan értelmezzük a nem teljesült kéréseinket, az a lakmusz teszt. Itt derül ki, ki irányít kit?

2. Az Istentisztelet, az Istentől való függés nem a szabadság elvesztesét jelenti, hanem annak zálogát. A zsoltárban ezért nem a szabadság kifejezésével találkozunk, hanem a szolga képével. Olyan ez, mint egy festmény, ahol ki van merevítve egy pillanat: ahogy a szolga lesi az urának a kezét. Miért a kezét nézi? Azért lesi, hogy engedelmeskedni tudjon, de még inkább, hogy érezze és lássa urának gondoskodását. “Nem illik beleharapni a kenyéradó gazdánk kezébe”- szoktuk mondani, s ez pontosan ebben az értelemben beszél a zsoltár is az úr és az úrnő kezéről: a szolga számára ez fejezi ki gondoskodását. A kép magáért beszél: bántják, megalázzák az embert, aki -mert nem független, hanem Isten szolgája- lesi urának intését, amiben védelmet, gondoskodást, biztonságot lel. Amit kér az nem más, mint Isten irgalma, cselekvése. Nem dirigál, hanem engedelmesen vár, mert tudja, hogy Istenhez tartozik, aki irgalmas, aki gondját viseli, aki törődik vele.

Ennek a zsoltárnak, és képnek a folytatása az, amit a Római levélben olvasunk. Pál nem véletlen kéri, hogy ne mi szabjuk magunkat a világhoz. A mi korunk úgy folytatná ezt, hogy e helyett „Te irányíts! Állj ki magadért és ne engedj mások befolyásának!” Az önérvényesítés parancsával ellentétben, az igében az istentisztelet képével találkozunk. Az áldozat képét látjuk, de nem égő áldozat, hanem élő áldozat formájában: magunkat adjuk oda Istennek, – testünket és nem csak lelkünket (!)- válaszul, Isten irgalmára. Épp úgy, mint a zsoltárban, az irgalom határozza meg a keresztyén embert: kéri és válaszul odaszánja magát. Így és ettől vagyunk szabadok.

Az, hogy a zsoltáros Istent úgy szólítja meg, mint aki a mennyben van, nem közömbösséget, távolságot jelent, hanem annak a lehetőségét, hogy szabad lehet a körülményektől, a rossztól, a bántástól is, mert más levegőt szívhat! Az istentisztelet, ezért ennek a szabadságnak a megerősítése- Pállal szólva- amikor újra szabjuk magunkat, amikor levetjük a minket körülvevő és meghatározó gondolkodási sémákat és megújulunk. Az istentisztelet az, ami megerősít abban, hogy kihez is tartozunk, kicsoda Isten, és kik vagyunk mi?

Kulcskérdés ez, mert a független hatalom, az hogy „mindent én irányítok”, deformál. Gőgőssé, felsőbbrendűvé, kegyetlenné tesz- pontosan ez az, amitől szenved a zsoltáros is, és ez az, ami miatt annyi áldozat és sebesült él szerte a világban. Istentiszteletre nem ügyet intézni jövünk, hanem „újra-szabódni”, hogy szabadok legyünk minden más hatalomtól, beleértve ebbe saját önzésünket is, hogy csak Istentől tudjunk függeni. Minden emberszeretet csak ebből következik, ahogy Jézus irántunk való szeretete, a keresztje is ebből az engedelmességből fakadt. Ez az irgalom lett megtartó erővé számunkra, szabadságunk, örömünk forrásává a Szentlélek által.

Testvérek, tudjátok-e vallani a hitvallásunkat? „Mi néked életedben és halálodban egyetlen vigasztalásod? Az, hogy nem a magamé, hanem az én hűséges megváltom, Jézus Krisztus tulajdona vagyok!” (HK1) Tudjátok-e együtt imádkozni a zsoltárral, Jézussal, hogy engedelmes szolga/fiú vagyok, aki szabad a világtól, mert foglalt az Atya számára? Az Istentisztelet az a hely és az az életforma, ahol, az Ő képére formálódunk, hogy szabadok legyünk vele és általa! Ámen.

Szentendre, 2019.09.15. Harmathy András

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.