Igehirdetés, 2014. február 2.
A Lélek káromlása
Lekció: Mt. 12,31-37
Textus: Mt. 12,31
„Minden bűn és káromlás meg fog bocsáttatni az embereknek, de a Lélek káromlása nem bocsáttatik meg.”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Hadd hozzuk most eléd, hadd köszönhessük most meg neked vasárnapot szentelésünk néhány részletét! Köszönjük Urunk, hogy ismerünk Téged, hogy van itt kikkel együtt imádnunk, hogy adtad nekünk a Szentírás ajándékát, amelyből megismerhetünk, és hogy most is – ígéreted szerint – itt vagy közöttünk. Urunk olyan sok mindennel ajándékozol meg bennünket, annyi minden egyáltalán nem magától értődő az életünkben, taníts ma minket ezekre rácsodálkozni, taníts ma minket ezekért hálásnak lenni! Add, hogy vasárnapunk arról szóljon, amire te azt rendelted, add, hogy minden munkánktól megpihenve rád tekintsünk, aki mindennek teremtője és adományozója vagy, add, hogy tudjunk ma téged jobban megismerni, tudjunk ma hozzád közelebb kerülni, add, hogy meglássuk a hirdetett Igében, a te személyesen hozzánk szóló szavad! Kérünk Urunk ne a mi bűneinkre nézz, hanem értünk meghalt szent Fiad érdemére, hallgass meg minket tehát Jézusért! Ámen.
Igehirdetés
Amikor valaki életében először hallja Jézus ezen szavait, mindenképpen megdöbben, de a legtöbben talán még félelmet is éreznek és valószínűleg ilyen kérdéseket tesznek fel maguknak és másoknak, hogy: „Van olyan bűn, amire nincs bocsánat? Vajon én – esetleg még hitetlen koromban – elkövettem már ezt a bűnt, és így kárhozat vár rám?” Sőt azt is ki kell mondjuk, hogy a Lélek káromlása kérdésének a megvizsgálása és megfejtése nem csak a hit útjának az elején járók számára lehet érdekes és hasznos, hiszen előfordult már, hogy épp egy korábbi lelkésztársam osztotta meg velem azon félelmét és kételyét, hogy vajon ő el fog-e kárhozni egy ilyen bűn miatt. Fontos tehát tisztán látnunk ebben a kérdésben, s legfőképpen pedig azért, mert a Biblia igéit, így pedig mai igénket is, nem csak mi lelkészek és keresztyének ismerjük és szoktuk idézni, hanem bizony a gonosz is, aki ezzel a kemény beszéddel szívesen szokta az embereket szembesíteni és megfélemlíteni. Vizsgáljuk meg tehát, hogy mit is jelent egészen pontosan a Lélek káromlása!
1.
Mindig el szoktam mondani, amikor valakinek ajánlom mindennapi használatra bibliaolvasó kalauzunkat, hogy emberi ész és szív nem tudná úgy összehangolni az ó- és újszövetségi igeszakaszokat, mint ahogyan az kalauzunkban van, hiszen ehhez a most vizsgált igeszakaszhoz is (ami a szombati napi ige volt) egy tökéletes – a megértést segítő – ószövetségi történet van rendelve. Mégpedig Saul és Dávid élettörténetek egy részlete. Saulé, aki bár Izrael első Isten akarata szerint és prófétája által felkent királya volt, élete vége felé mégis tudatosan ellenszegül Isten akaratának, azaz Isten Szentlelke munkájának. Mégpedig azzal, hogy míg bár tudta, hogy ő már méltatlanná vált az Úr szemében a királyi szerepre, sőt tudta azt is, hogy Isten prófétája már mást kent fel helyette királlyá, ő mégis küzdött ezzel az utóddal, egészen pontosan: el akarta pusztítani Dávidot. Igen, azt gondolom, hogy segíthet nekünk a Lélek káromlása kérdésének a megértésében, ha Saul király életére vetünk most egy rövidke pillantást, Sauléra, akivel azt történt, hogy egyszer csak Isten ajándékait elkezdte a magáénak tekinteni, egyszer csak elkezdett úgy gondolkodni, hogy: Isten ajándékai kellenek, de az már nem, hogy ő döntse el, hogy mikor és melyiket kapom, vagy hogy kapom-e azokat egyáltalán. Valószínűleg azért gondolkodott így, mert egy idő után megrészegedett Isten ajándékaitól és a hatalmát, amelyet ezeknek az ajándékoknak a birtokában szerzett meg, nem akarta már semmilyen áron elereszteni. Sőt: úrrá lett rajta a félelem, mégpedig hatalmának féltése, és olyannyira, hogy már semmitől sem rettent vissza, csak hogy hatalmát és birtokolni vélt ajándékait visszaszerezhesse, megtarthassa. Milyen szomorú kép: Isten adja az ő csodálatos kiválasztását és ajándékait, s az ember pedig gőgösen a maga javára és hasznára akarja azokat felhasználni.
2.
Még tovább vihet azonban bennünket a kérdés megértésében, ha azoknak a gondolkodásmódját, magatartását vizsgáljuk még meg, akikkel kapcsolatban egészen pontosan elhangzottak Igénk szavai. Akkor beszél ugyanis Jézus erről a megbocsáthatatlan bűnről, amikor a farizeusok a Szentlélek munkáját, vagyis a vak és néma ember meggyógyítását az ördög tevékenységével azonosítják. Bár lényegét tekintve ugyanez történt az ószövetségi példában is, hiszen Saul az Isten Lelke által kiválasztott és felhatalmazott Dávid életére tört, azt fejezve ki ezzel, hogy őt nem érdekli, hogy mi Isten akarata, sőt egyenesen azzal száll szembe. A farizeusoknál is ilyen tudatos szembeszegüléssel találkozunk, s ezzel pedig már túl messzire mentek. Ez ugyanis már a Lélek káromlása volt. Többféle Szentlélek ellen való bűnről beszél egyébként a Szentírás, de ez az egyedül, amelyik megbocsáthatatlan. Beszél ugyanis a Szentírás a Lélek megszomorításáról (Ézs 63,10, Ef 4,30), megcsúfolásáról (Zsid 10,29), becsapásáról (ApCs 5,3), vagy épp megoltásáról (1Thessz. 5:19), de csak a Szentlélek káromlásáról olvassuk azt, hogy nincs rá bocsánat. Ez ugyanis már egy nagyon tudatos ellenszegülés.
Azt mondja Jézus ugyanebben a részben, hogy: ha jó a fa, jó a gyümölcse is, mert gyümölcséről lehet megismerni a fát. Ha tehát egy olyan esetben, amelyikben a fa gyümölcséről egyértelműen látszik, hogy jó a fa, vagyis egy olyan esetben, amelyikben bár egyértelmű az Isten jelenléte, de valaki mégis akár félelemből, akár irigységből vagy hatalomféltésből, vagy bármi más gonosz indulatból, de a Lélek jelenlétét a gonosz jelenlétének minősíti, pusztán saját önző céljainak elérése érdekében, az a Lélek káromlásának a bűnét követi el.
Hogy azoknak az embereknek, akiket itt Jézus viperák fajzatainak nevez, egy valóban tudatos és önző érdekből elkövetett ellenszegülésével találkozunk, az is mutatja, hogy amikor egy másik fejezetben megkérdezi Jézus tőlük, hogy szerintük Keresztelő János kinek a lelkével szólt hozzájuk, ahelyett, hogy őszintén válaszoltak, volna, méricskéltek: melyik válaszukkal veszítenének többet. Azon tanakodtak ugyanis, hogy ha azt mondják, hogy Isten Lelkével, akkor azt fogják nekik mondani, hogy akkor miért nem hallgattak rá, ha pedig azt, hogy nem Isten Lelke által, akkor meg a nép, akik hittek neki, ellenük fordul és ezért inkább kitértek a válaszadás elől.
A Szentlélek elleni bűn egészen leegyszerűsített és letisztított értelmében tehát a kegyelem nyílt és tudatos visszautasítása. Az, hogy nem kell valakinek a bocsánat és nem kell az új élet, amit Isten felajánl ennek a világnak Krisztusban. Ha képpel akarnánk élni, azt mondhatnánk, hogy valami olyasmi, amikor a beteg kiüti az orvos kezéből a gyógyszert, amikor az felé nyújtja. Az ilyen emberen nem lehet segíteni, így kell érteni azt, hogy „nincs rá bocsánat”. Ő maga döntött már a saját sorsáról. A tudatos és megátalkodott kegyelem-visszautasítás a Szentlélek elleni bűn. Az, amikor maga az örök Isten jönne, hozná az ő végtelen nagy ajándékát az embernek, az új életet Krisztusban, a megújulás lehetőségét, de ezt az ember önhitten és gőgösen visszautasítja.
Ezért nyugodtan mondhatjuk, hogy azok a hívő emberek, akik félelemmel kérdezik, vajon nem követték-e el ezt a bűnt, azok egészen biztosan nem követték el. A Szentlélek ellen, vagyis Isten jelenvalósága és kegyelme ellen vétő ember ugyanis nem kérdez, hanem állít, nem kérdez, hanem vádol és tagad. Legyen tehát a szíve könnyű és szabad mindenkinek, aki hívő igyekezetében azt gondolta valaha, hogy esetleg elkövette ezt a bűnt, mert ez a vétek nem más, mint a megkeményedett szívű, megátalkodott tagadás.
3.
Most pedig egy történetet – ami egyébként egy visszaemlékezés – szeretnék felolvasni, amelyikben több szempontból is tökéletes ellenpéldáját fogjuk látni a farizeusok magatartásának, amelyik a Lélek káromlásához vezetett. Nagyon egyszerűen és érthetően mutathatja be nekünk (ha megnyitjuk szívünk és lelkünk), hogy milyen az, amikor emberek fölismerik és engednek is a Lélek munkájának.
„Újév első vasárnapja teljesen behavazta Londont. Mindenütt hó, térdig ér az utakon és a járdákon. Behavazva a mezők, és a hó csak hull, mintha sosem akarna elállni. Amíg a harangozó átér otthonából a kápolnáig, azon tűnődik, hogy ilyen rossz időben lesz-e egyáltalában valaki, aki ki merészel majd bújni hazulról. Furcsa lenne, ha az első vasárnapi istentiszteletet nem lehetne megtartani résztvevők hiányában. Mindezen gondolatai ellenére azonban ajtót nyit és tüzet gyújt, de az első fél órában csak ketten jöttek, akik a frissen hullott havat lerázták kalapjukról és kabátjukról. Tizenegy órára még érkezett vagy tizenkét ember, de a lelkésznek még nyoma sem volt sehol. Vártak, vártak, de csak nem jött. Távol lakott és a hó miatt nem tudott megérkezni. Mit tegyenek hát? A jelenlevő presbiterek aggodalmasan összedugták fejüket, és tanácskoztak. A karzat alatt ülő 15 éves fiún kívül mindenkit ismertek. Végre az elsőnek érkezett két egyháztag közül az egyik sovány, vékony szabósegéd felment a szószékre és széttekintett a terem 300 üres helyén. Nem volt ugyan teljesen üres a templom, voltak vagy tizenöten, és a karzat alatt is ott ült az ismeretlen fiú. Arra gondolt, hogy azoknak, akik ilyen hózivatarban is eljöttek, szolgálnia kell az Igével a tőle telhető módon, sőt úgy gondolta, az idegen fiút sem lehet üzenet nélkül visszaküldeni a havas utcára. Jól is gondolta, hiszen ez a fiú ekkor már öt éve járta a templomokat megnyugvást és válaszokat keresve. A téli külső hóvihar összhangban volt zaklatott lelke belső viharával. E vihartól űzve menekült be az üres kápolnába, foglalt helyet a homályos karzat alatt. Kíváncsian nézte végig az ottani zavart és kapkodást, míg aztán a szabósegéd végre felment a szószékre és Ézsaiás könyvéből felolvasta az igét: „Tekintsetek rám, hogy megváltassatok földnek minden szélei!” Még csak értelmesen olvasni sem tudott, de az sem számított. Úgy hallgatta minden szavát, mintha az élete függött volna tőle. Úgy hívták ezt a fiatal fiút, hogy Charles Spurgeon, aki évekkel később a következőképpen emlékezett vissza ezekre az eseményekre: „A szabóinas aztán a körülbelül 10 perces beszéde végén rám nézett. Tudta, hogy idegen vagyok. Rám kiáltott: „Fiatal ember, te nagyon nyomorultnak látszol ott a karzat alatt!” – Csakugyan az voltam, de nem szoktam meg, hogy a szószékről rám szóljanak. Az ütés jól irányított volt, és telibe talált. Így folytatta: „Mindig is nyomorult leszel az életben, és nyomorultan is halsz meg, ha nem engedelmeskedsz az Igének. De ha engedsz, ebben a pillanatban üdvözülsz!” Ekkor oly magas hangon harsogta, ahogy csak egy egyszerű metodistától telt: „Tekints Jézusra, ifjú, tekints, tekints Jézusra!” – Én megtettem, és ott, és akkor a sötét felhő eltűnt és megláttam az életadó Napot! Felálltam és lelkesen énekeltem velük Krisztus drága véréről s a rátekintő hitről. Bárcsak valaki sokkal előbb megmondta volna ezt nekem! Lelkesen énekeltem a halleluját.” A hó éppen úgy hullott, amikor a fiú elhagyta az épületet, mint fél órával előbb, amikor a karzat alá menekült. A téli vihar tovább dühöngött, de már mégsem ugyanaz volt. Minden megváltozott. „Isten kegyelme és szeretete úgy elárasztott – mondta később Spurgeon – hogy nem tudom, hogyan jutottam haza. Szemébe nevettem a hóviharnak, és a hulló fehér hópelyhek is velem énekeltek. Dávid szavai foglalták el bensőmet: „Moss meg engem, és fehérebb leszek, mint a hó!” Úgy tűnt, az egész természet összhangban van azzal a csodás felszabadulással, amit éreztem attól a pillanattól kezdve, hogy Jézusra feltekintettem.”
Ma márványtábla jelöli a falat annak az ülőhelynek a közelében, melyet a havas délelőtt elfoglalt a fiatal Spurgeon, aki 67 éves korában bekövetkezett haláláig millióknak hirdette Krisztus evangéliumát. Sok tízezer embert vezetett Isten országába és az Úr Jézus szolgálatába. Azért gondoltam, hogy megosztom ezt a történetet a Testvérekkel, mert nagyon egyszerűen, de több szempontból is lényegre törően mutatja be annak az ellenpéldáját, amit a farizeusoknál láttunk. Lehet ugyanis Istenre és az ő szavára valóban éhesen, és másokat Isten szavával megmenteni készen élni az életünket. Figyeljünk tehát arra Testvéreim, hogy mindazokat az ajándékokat, amiket Urunktól kaptunk, a Lélek összes velünk közölt erejét és hatalmát úgy fogadjuk, ahogyan azt kell, vagyis tekintsük kegyelemnek, ajándéknak, tekintsünk rájuk, mint a szabad Isten, szabad ajándékaira. S merjük azokat bárhol felismerni és megköszönni, még ha olyan helyeken és emberek között is tapasztaljuk áradását, ahol nem várnánk. Legyen segítségünkre a különbségtételben Jézus szava: ha jó a fa, jó a gyümölcse is, ha rossz a fa, rossz a gyümölcse is. Adja Isten, hogy mindezt megértsük és elfogadjuk. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Hadd valljuk most meg neked, hogy milyen sokszor bebörtönözzük magunkat előítéleteink és kialakított dogmáink börtönébe. Szabadíts meg minket Urunk ezektől. Hadd legyen Urunk viszont örök vesszőparipánk és egyetlen és örök dogmánk, hogy te élsz és uralkodsz, s engedd meg, hogy mi ennek a te uralmadnak valóban részesei lehessünk. Hadd valósuljon meg a mi személyes életünkben a te uralkodásod, hadd valósuljon meg az életünkben, hogy mi valóban átadjuk neked a mi életünk irányítását. Kérünk Urunk vigyázz valamennyiünkre, hogy meg ne keményedjen a mi szívünk. Ne engedd Urunk, hogy olyan megátalkodottá engedjük magunkat válni, akik még a te kegyelmed felajánlásakor is csak tüskéiket képesek kiereszteni. Sőt, arra kérünk Urunk, hadd vigyázhassunk is egymásra ebben a tekintetben, add, hogy a te áldott Lelkedre figyelve, lehessünk egymásnak prófétai lelkülettel megáldott őrállói. Add Urunk, hogy a te ajándékaidat arra használjuk, amikre azokat valóban kaptuk, ne engedd, hogy mi azokkal hatalmunkat, önzésünket, vagy gőgünket akarjuk csak növelni, engedd meg inkább, hogy használjuk azokat egymás megmentésére, felsegítésére. Kérünk Urunk így áldd meg most gyülekezetünket, Református Egyházunkat és az emberek közösségét, mégpedig a Lélekkel megajándékozottakat a még tőled távol élőkkel együtt. Ámen.
