2000. szeptember 17.
dr. P. Tóth Béla
Aki nem volt többé szomorú
Lekció: I. Sámuel 1: 9-20
Textus: I. Sámuel 1: 17
“menj el békességgel, Izrael Istene teljesítse kérésedet, amit kértél Tőle! ”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Nálad valóban nincs lehetetlen, de te jól tudod, mire van szükségünk nekünk, embereknek, és mikor. Bocsásd meg türelmetlenségünket, amivel minduntalan kifejezzük elégedetlenségünket életünk dolgai felől, holott annyi ajándékot kapunk tőled naponként, hogy elsorolni sem tudjuk. Szeretnénk türelmet és alázatot kérni ahhoz, hogy meg ne rendüljön a hűséges imádság szívünkben, amíg meg nem értjük, mi az, amit kérnünk kell tőled, és mi az, amit valóban a te nevedben kérhetünk. Vezess el miket erre Szentlelked erejével, amellyel segítségére vagy erőtlenségünknek, és magad taníts minket imádkozni! Legyen áldó szereteted istentiszteletünkkel, hadd értsük az igédet, hadd adjon világosságot életünk útjára! Jöjj közénk, Szentlélek Isten és áldd meg közösségünket veled és egymással!
Ámen.
Igehirdetés
Amikor folytatjuk Sámuel születése történetének értelmezését, megállít bennünket, hogy Isten a kivetettek, a megalázottak oldalán áll. Miután sokszor és sokféleképpen szólt már hajdan az atyáknak a próféták által, Jézus Krisztusban is így jelentette ki magát. Benne a bűnösök barátja, betegek gyógyítója jött közel az ő gyermekeihez. Megváltó Jézusunknak szemére is vetették, miért ül le egy asztalhoz vámszedőkkel, parázna asszonyokkal, akikkel mások semmi pénzért le nem ültek volna, a megtévedt, foltos életű emberekkel. Jézus azonban nem azért jött, hogy elveszítsen, hanem hogy megkeresse és megtartsa, ami elveszett. Isten az ő személyében is a megalázottakhoz és a kivetettekhez, a tönkrement életűekhez jut közel. Magában az üdvtörténetben is azt látjuk, amikor Isten kiválaszt magának egy népet, nem a leghatalmasabbat és legigazabbat választja ki, hanem egyet a legkisebbek, a legmegvetettebbek és leggyarlóbbak közül, hogy megmutassa, el tudja juttatni ismeretét a legtávolabbi népekhez is egy olyan nép által, amit nem azért választott ki, mert többek vagy jobbak lennének, mint a többiek, hanem mert szeretetét éppen őbennük akarja megmutatni.
Ugyanezt látjuk mostani történetünkben. Az egyik oldalon állnak a sikeresek, erősek, a befutottak, akiknek úgymond rendben van az élete. Peninna a két asszony közül az egyik, akinek vannak gyermekei, és az antik időkben ez az asszonyi tisztességnek a jele volt, Annával szemben nyeregben van. hallottuk, hogy ingerelte is feleségtársát, mert annak nem voltak gyermekei. De ott van Elkána, a férj is, aki anyagi körülményeinél fogva megengedheti magának, hogy két asszonyt tartson, és ott látjuk Élit is, aki főpap, népe elöljárója. Nekik az élet nem hiányos és üres, mint Annának. Anna sír, megvetett, őt lehet csúfolni, az életén a gyanú foltja van, ő maga is hiábavalónak érzi életét.
A történetből azonban az derül ki, hogy az Örökkévaló nem a sikeresek, befutottak, a nyeregben lévők oldalán áll, hanem annak, aki sírva imádkozik. Akinek élete alig-alig ér valamit. Isten az ő oldalán áll, erről szól ez a történet. Ne feledkezzünk el erről, amikor úgy érezzük, életünk mélypontra jutott, magunkra maradtunk. Amikor nem találjuk a kiutat, emberileg nincs segítség, amikor átcsapnak felettünk a hullámok, nincs elegendő erőnk, hitünk: ne feledkezzünk meg erről! Isten a kivetettek, a kicsinyek a megalázottak oldalán áll, és ezért küldte szent Fiát. A Golgotán az egyik oldalon az igazak, a hívők, a hűséges izraeliták álltak, akik meghajtották fejüket és azt érezték, joguk van ítélkezni és ezt mondták “ha Isten Fia vagy, szállj le a keresztről, akkor majd hiszünk neked!” – a másik oldalon ott volt az egyetlen hűséges, aki igazán Isten gyermeke maradt az utolsó pillanatig. Akit szégyenfára adtak, s nem csak kigúnyoltak és megköpdöstek, hanem meg is öltek. És három napon belül kiderül, Isten az ő oldalán áll. Kihozta a halálból, mert nem engedte, hogy az ő szentjének teste rothadást lásson. Ezredévvel ezelőtt már hitték ezt Izrael fiai, a Zsoltárokban meg van írva! Ő amellett áll, aki imádságban ezt mondja: “Én Istenem, én Istenem, Te is elhagytál engemet?!” Van-e nagyobb mélység az élet útján, amikor valaki azt gondolja, azt kell éreznie, hogy már Isten is elhagyta! Ebben az imádságban kétszeresen csendül meg a szó: “Én Istenem, én Istenem”. A kereszten, ami a világtörténelem mélypontja, a szenvedések teljessége, aminél nyomorultabb helyzetbe már nem lehet kerülni, kétszeresen szólal meg “én Istenen, én Istenem!” Ebben az imádságban közel jön az Úr, és valóra válik, amit egy másik helyen ígér az ige: “Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok!”
A Zsoltárok panaszénekeiben hányszor találjuk, hogy az elején a keserűség, a nyomorúság, az elhagyatottság érzései kapnak hangot, de van egy fordulópont: “Mígnem bementem szentséges hajlékodba, és ott megértettem akaratodat.” Lehet, hogy testiképpen ment el valaki Isten házáig, de az is lehet, hogy szívében, belül ment oda Isten színe elé. Ott minden megváltozott.
Ezt látjuk Anna megvigasztalódásában is, mert megfoghatatlan módon ez az asszony előbb lel vigaszt, mintsem kérése teljesülne! Imája még nem hallgattatott meg, még nincs sehol a fiúgyermek, mégis úgy megy el Isten házából, hogy nem sír többé.
Úgy kell ezt elképzelnünk, hogy az emberek a mi majálisainkhoz, vagy más szabadban töltött ünnepünkhöz hasonlóan elmennek és a munkát, a mindennapok gondjait maguk mögött hagyva örvendeznek. Ott ez nem olyan szekuláris, elvilágiasodott formában zajlott, mint ahogy mi már nem is teremtettségnek, hanem csak természetnek nevezve a csodát, ami körülvesz bennünket, mégiscsak elzarándokolunk néha házainkból “Isten színe előtt”. Elmentek Silóba, a szentélyhez, ahol levágva az áldozati állatot, elkészítették azt. Egyik részét áldozatként elégették, elfüstölögtették az áldozati oltáron, a másik részét elkészítve saját maguk elfogyasztották, adtak még a szent helyen szolgáló papok használatára is. Anna azonban étlen-szomjan, sírva imádkozva kimarad a család ünnepéből. S íme, egyszer arca megvigasztalódik, nem folynak többé könnyei!
Mi történt? Valójában két lépésben foglalhatjuk össze. Az egyik az, hogy Anna egész szívével odafordult Istenhez. Ez nem egyszerű dolog, még annak sem, aki már eljött a templomig. Meglehet ugyanis, hogy szívünkben ott maradt a hiúság, a sérelem, az önistenítés. Külsőképpen, testünkkel itt vagyunk, de nem fordultunk oda Istenhez. Még nem adtuk oda az első helyet, a középső helyet őneki, még nem történt meg a trónfosztás, még mindig a mi nagy énünk van a középen. Anna szívében ez történik először: igazán Istenhez tér.
De van még tovább, ez a második mozzanat. Még meghökkentőbb. Aki idáig saját magának kereste a boldogságot, aki a többiek szemében szeretett volna valaki lenni, aki azon volt, hogy ne csúfolja őt többé feleségtársa, a világ ne vessen rá követ, arca szomorú volt és folytak a könnyei, az abban a pillanatban, hogy ki tudja mondani, ne az enyém legyen a gyermek, nem magamnak kérem már, egész életére az Úrnak szentelem – ebben a pillanatban, hogy imádsága már nem önmaga boldogságáért, hanem Isten dicsőségének szolgálatáért van, megvigasztalódik és minden átalakul. Nem ugyanaz az asszony megy haza a szentélyből, mint aki odajött! Már le tud ülni övéi közé, eszik velük együtt az áldozati húsból és megvigasztalódva tér haza, pedig külsőképpen még nem is történt semmi. Minden ott van a világban, ahol volt, csak belül változott valami. Ezt szoktuk mondani, “csak belül” – pedig minden igazán fontos dolog belül történik az emberben! És ha ott nem történik, akkor történhet bármi a világban, akkor sem leljük meg az igazi vigasztalást, mert mindnyájan arra szorulunk – nem csak a gyermektelen, megvetett asszony! Az ember vigasztalásra szorul belül győzött Anna, az imádságában, erre alakult át élete, s lett azzá, amivé lett. Tanuljuk el tőle ezt az imádságot! Nekünk írattak meg, amik megírattak!
Még egy különös üzenetet vehetünk, éspedig Éli főpapnak lényéből. A síró asszonnyal való találkozásában. Éli részegséget lát, ahol imádság van.
A modern lélektan azt mondja, sokkal inkább rólunk szól, hogy mit látunk a világban, mintsem a világról. Azt szoktuk gondolni, ha kinyitjuk szemeinket, akkor aztán mindent jól látunk, de erről szó sincsen. Sokkal inkább arról van szó, hogy az élet sokértelmű eseményeit mi magunk értelmezzük így vagy úgy. Éli a szentélyben leborulva lát valakit, akinek mozognak ajkai, és az első, ami eszébe jut, hogy biztosan részeg. Persze, hiszen az áldozat bemutatásával nem csak bőséges étkezés járt, ittak ott bort is. a köznapi életben is itták a sok a fertőzött víz miatt, de az ünnepi örömhöz mindenképpen hozzátartozott. Éli azt gondolja, hogy az asszony bizonyára sok bort ivott, ezért nem tudja odahagyni a szentélyt.
A lélektan leleplez bennünket, azt mondja, hogy van egy működés, a kivetítés, idegen szóval projekció, aminek révén a bennünk lévő lelki tartalmakat látjuk viszont a világban. Minél sötétebb, rendezetlenebb a lelkünk, annál gonoszabbnak látjuk a világot magunk körül, annál inkább korholjuk, megvetjük, ítéljük, mert belőlünk vetül ki sok minden a világba. Van is egy vizsgálati módszer, amikor homályos foltokkal teli táblákat mutatnak a vizsgált embernek, hogy megmondja, mit lát a foltokban. Persze az egyik ezt látja, a másik azt, pontosan annak megfelelően, mi van a lelkében. Mert ami a lelkében tanyázik, azt látjuk viszont a világban is. “Ki miben tudós, abban gyanús”, ahogy a közmondás is tartja: a karrierista haragszik leginkább a törtetőre, akinek minden sikerült. A féltékenység mögött hányszor – ha nem is minden esetben – az ember poligám tendenciái húzódnak meg. Neki vannak vágyai, amiket a társára vetít ki, és fojtogatja, gyanúsítja, pedig ő maga marasztalható el abban, amit a másikon kér számon. Aki mindenben szexuális motívumokat fedez föl, annak magának vannak helyre nem tett, elfojtott késztetései. A parázna lelkületű ember használ trágár kifejezéseket, mesél mosdatlan vicceket, mert a szívében ez van. és folytathatjuk a sort: amikor emberek pártoskodások révén, ami mögött nyilvánvaló egyéni érdek is meg szokott húzódni, gyakran egyszerűen keresnek másokat, akikre ezért, vagy azért haragudhatnak, és azt mondhatják “ha ők nem lennének, ha őket ki lehetne iktatni, ha ők nem állnának utunkba,�akkor minden rendben lenne. És iszonyatos történelmi bűnök fakadtak már ebből. De hányszor húzódik meg ugyanez a családi perpatvarok és egyenetlenségek mögött is! Mindig a másik a hibás, mindig a túloldalon állók. Miért is? Mert a bennem élő sötétség, a rendezetlenség, amit még nem vittem oda Isten színe elé, pedig odavihettem volna már talán, ez vetül ki. Éli ezért látja úgy, hogy az imádkozó asszony talán éppenséggel részeg. Elfogultságaink, előítéleteink, mások megvetése, megítélése mögött hányszor és hányszor húzódik ez meg!
Testvérek! Van tükör, amiben most megnézhetjük magunkat, ez a történet szépen megmutat minket magunknak. Ha valóban megvizsgáljuk mindazt, ami ebben a háromezer éves történetben közel jön hozzánk, akkor ezeket kaphatjuk, és vigyük is el magunkkal: Isten a kivetettek, a gyengék, a kicsinyek és a megvetettek oldalára áll. Micsoda vigasztalás és evangélium! De ő az imádságban jön közel az övéihez, hogy megtanítsa őket arra, van mások út is. Nem csak a világban és az életben való beteljesedés vigasztalhatja meg az embert és törölheti le a könnyeit: legyen végre igazi Istenhez fordulás! Kérjük, amit kérünk, végre ne magunknak, hanem azért, hogy az ő dicsősége növekedjen a világban. “Ha adsz is fiúgyermeket, nem az enyém lesz az, hanem a tiéd!” És tudjuk, Anna, mihelyt tehette, odaadta a szent hely szolgálatára a kisgyermeket, és időről időre elment, vitt neki eleséget, gyolcsruhácskát, mert az övé volt a gyermek, de még inkább az Úré. Tanuljuk meg ebből a történetből azt is, hogy igenis levetkőzhetőek a kivetítéseink, projekcióink. Emberi érlelődésünk legszebb jele, ha tetten érjük őket, mindegy, milyen az előjel, pozitív, vagy negatív: tündért, vagy sárkányt látunk a világban. Ha végre tetten érjük, hogy mi magunk vetítettük ki azt a valóságra, engedjük, hogy szembesítse az Örökkévaló a valósággal, hogy kiderüljön, hogy is állnak a dolgok. Minden, ami a valósághoz közelebb visz bennünket, ha fájdalommal történik is, legyen áldott! Ezt énekeltük az előbb: “Tisztogass bár olykor bajjal engemet, kegyelmeddel szenteld szenvedésemet!” Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk! Légy áldott az ígéretért, hogy nem hagyod el embergyermekeidet, akkor se, amikor minden jel azt mutatja, magunkra maradtunk, nincs kiút és nincs segítség. Köszönjük neked az imádság lehetőségét, hogy megcsöndesedhetünk, megújulhatunk belső emberünkben, és hogy újra te kerülhess a középpontba. Segíts minket, hogy igazán szívünk szerint keressünk téged! Taníts minket úgy imádkozni, hogy ne magunknak kérjünk már, hanem növekedhessen a te jelenléted, dicsőséged és ismereted ebben a világban. Add Urunk, hogy tanuljunk könyörögni a te nevedben. Taníts meg minket visszavonni kivetítéseinket, azokat a hamis ítéleteket, amik inkább belőlünk származnak, mintsem a valóságból. Kérünk, állj azok mellé, akiknek most fáj a szíve, megrendülten állnak előtted, mert gyász érte őket, elvesztették, akit szerettek. Te a vigasztalás Ura vagy, jöjj közel, mindnyájunkat vigasztaljál. Semmi más vigasztalásunk nincs, csak az, hogy nem a magunkéi, hanem hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusunknak tulajdonai vagyunk. Add Urunk, hogy ebben a hitben járhassunk a most következő hét napjaiban, hogy munkánkat szeretettel, örömmel és jószándékkal végezhessük. Távoztass tőlünk minden hamisságot, haszonlesést. Adj nekünk olyan eszközöket, amik méltók a célhoz, ami a te dicsőséged szolgálata. Vezérelj mindnyájunkat vigasztaló, megerősítő, megújító szereteteddel. A mi Urunk, Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket.
Ámen
