Igehirdetés 2013. augusztus 4.
Gyönyörködni tudni
Lekció: Zsolt. 37,1-27
Textus: Zsolt. 37,3-5
„Bízzál az Úrban és jót cselekedjél, e földön lakozzál és hűséggel élj. Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kéréseit. Hagyjad az Úrra a te utadat, bízzál benne, majd ő teljesíti.”
Imádkozzunk!
Istenünk, szeretnénk elcsöndesedni ezen a vasárnap reggelen és szívünkben békességet lelni, ezért nagyon is rászorulunk intéseidre, hogy ne bosszankodjunk a gonosztevőkre. Segíts minket kiszakadni a köznapi élet küszködéseiből, azokból a fölösleges csatározásokból, amikor egymással versengünk és mások tettei vagy szavai miatt harag van bennünk. Oltsál ki bennünk minden elégedetlenséget azok iránt, akikről úgy véljük, hogy utunkat állják, és kérünk, gyomláld ki belőlünk az irigység írmagját is. Szabadíts meg attól, hogy olyasmi bántson, ami nincsen is a mi hatalmunkban. Hadd törpüljenek el most azok az ügyek, amik elvonják figyelmünket a te végtelen nagy jóságodról, és hadd legyen egyetlen dolog fontos számunkra, a te nagy irgalmasságod és kegyelmed. Mi másban bízhatunk, hol van ehhez fogható gyönyörűség és öröm – meg sem mondhatjuk. Áldd meg ezeket a perceket lelki alázattal minden ige iránt, amit Szentlelked mond nekünk, és segíts minket a megértésben éppen úgy, mint a megvalósításban. Jézus nevében kérjük, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Ezekben a forró nyári napokban, amiket mostanság élünk, mindenki örül, aki csak nyaralhat valahol, főleg pedig annak, ha vízparton teheti, ahol még fürdőzéssel is hűsítheti magát. De eszünkbe jutnak a kórházakban, vasutakon és más őrhelyeken helytállók, akiknek akkor is teljesíteniük kell a szolgálatukat, ha éppen nagyon melegük van. Most az öltönyük és nyakkendőjük felett még fekete palástot is viselő, csuromvizes prédikátorokról ne is szóljunk. Csak éppen annyit állapítsunk meg, hogy vannak idők, amikor duplán nehéz helytállni, és nem csak az időjárás lehet ilyesminek az okozója. Mai igénk alapján azonban mégsem a helytállás és a teljesítmény dolga kerül elénk, hanem valami egészen más, ami így hangzik: Gyönyörködjél az Úrban, és megadja neked szíved kérését.
Olyan egyszerű és tiszta evangélium ez, hogy szinte nem is tudjuk elhinni. Pedig ezen a vasárnapon erről lesz szó, és mindenkit bíztatok, hogy próbáljunk meg elmélyedni ebben az egyszerű igazságban. Ez a zsoltáridézet, amely a gyönyörködésre biztat fogcsikorgató teljesítmény helyett, édes testvére annak a hatalmas igének, amit a Római levélben így hallunk: Nem azé, aki akarja, sem nem azé, aki fut, hanem a könyörülő Istené. (Rm 9,16) Régi nagy vallások beszélnek a nem cselekvő cselekvésről, más filozófiák pedig az erőfeszítés nélküli teljesítményről, és ezek mind-mind ugyanabba az irányba mutatnak. A mi civilizációnkban nagyon nagy értéket tulajdonítunk a teljesítménynek, gondoljunk a sportversenyekre és azok kultuszára. És valóban alig van munkahely is, ahol nem aszerint jutalmazzák az embereket – de a teljesítménnyel szemben, a sikeres emberi akarat és erőbedobás teljes tisztelete mellett is ez a mai ige egy egészen más tennivalóra hívja fel a figyelmünket. Nem azt mondja, hogy ember, ne legyenek teljesítményeid, rendesen elvégzett munkáid, rendesen megtanult leckéid, tisztességesen kitakarított otthonod, lelkiismeretesen ápolt emberi kapcsolataid – hanem azt mondja, ember, ne felejtkezz el arról, hogy a hited lényege és alapja nem a magad emberi teljesítménye, hanem az, hogy tudsz-e még gyönyörködni az Úrban.
Ugyan miért helyezi előbbre az emberi teljesítménynél ezt a teljesen haszontalannak tűnő, belső, lelki alapállást az ige? Éppen azért, mert ez valóban maga az alapállás. Az a belső magatartás, ami ha hiányzik, akkor minden hiányzik. Még a megtérés is, amiről annyit hallunk, nem több és nem kevesebb, mint erre az alapállásra helyezkedni.
Tudni gyermeki módon csodálkozni, legalább a világ nagyszerű dolgai felett, aztán tudni elmélázni azon, miért is jó valami nagy-nagy akaratnak, hogy legyenek tejútrendszerek a világegyetemben, bennük világító csillagokkal, életet adó napokkal, és legyen benne valahol egy parányi föld is, ahol huszonnégy óránként felkél a nap, és jaj annak, aki ezt megszokja és már nem tud felette csodálkozni.
Teremtőnk nagyszerűsége nekünk, embereknek elsősorban a műveiben hozzáférhető, őt magát mi csak a keze munkája után sejthetjük, és igéjéből hallhatjuk meg. Szemünkkel azonban nem láthatjuk és értelmünk is kicsi ahhoz, hogy felfogjuk – ezért most hadd kérdezzem meg, hogy tudunk-e még megállni, felnézni az égre, és elgyönyörködni a fecskék röptében esténként, vacsoraidőben, amint összegyűlnek a magasban, és láthatólag egyáltalán nem eleséget keresnek, csak éppen egymás társaságának örülnek? Vagy tudunk-e még rátalálni egy-egy nagyszerű zsoltárra a Bibliában, ha olvassuk ezt a könyvet, és van-e türelmünk kihámozni belőle a lelkiséget, ami taníthat és feljebb vihet minket egy magasabb világ felé onnan, ahol éppen vagyunk? Rálelünk-e még olyan költőkre, mint Hölderlin, aki a földről és testvéréről, a napról ilyen nagyszerűen beszél a Hüperion-ban: „A földet az ég egyik virágának neveztük, s az eget az élet végtelen kertjének. Ahogy a rózsák felvirulnak az aranyló virágportól, úgy vidámítja meg a hősies napfény is sugaraival a földet; a föld valami nagyszerű, eleven lény, szinte isteni, amikor szívéből kicsordul haragvó tüze, vagy a szelíd, tiszta víz – örökkön boldog, akár harmatcseppekből, akár zivatarfelhőkből táplálkozik, melyeket az ég segítségével a maga élvezetére alkotott. Ő a napisten mindig hű, szerelmetes párja, s eredetileg talán bensőségesebben egy volt vele, de aztán a mindent kormányozó sors elválasztotta tőle, hogy keresse, közeledjen felé, majd távolodjék, s örömben és búban érlelődjék a legfőbb Szépségig.”
Ugye, mennyire eltörpül az ilyen megrendítően szépséges, ámuldozó költészet mellett, ami a teremtett világ alkotásait, a napot és a földet szemléli és foglalja pompás szavakba, még akár a létezhető legnagyobb emberi teljesítmény is? És nem csak eltörpül, hanem felmutatja a maga jellegzetes emberi nyomait is, a haragot, az irigységet és a mennyiség uralmát. Igen, ahol teljesítmény van, ott harag is van, mert az adrenalin nem válogat célpontokban, csak éppen mindig tüzet gerjeszt bennünk. Emlékszem, amikor valamelyik kisfiunk kijött a kertbe, amikor gyomláltam, küzdöttem a kertért és a kerttel – és egyszer csak azt kérdezte tőlem: Miért vicsorítasz, amikor dolgozol? Nem tudtam szabatosan megmondani neki, csupa izzadt volt az arcom, lihegtem, és úgy harcoltam, ahogy a katonák a csatamezőn – de ma már tudom, hogy aki teljesít, az rendszerint teli van nem csak igyekezettel és indulattal, de bizony ezek kistestvérével, a haraggal is. És ha valaki útját állja a teljesítő embernek, az rendszerint még inkább megtapasztalhatja, hogy ahol teljesítmény van, ott harag is nagyon könnyen támad. Aztán mindig ott az irigység is, ahol teljesítményre törekednek – mert mások talán többet teljesítenek, és ha nekik van már valami, ami nekünk még nincs, akkor biztosan rablók és gazemberek. És igen, ott a mennyiség uralma is a teljesítmény körül, ami már nem egyéni, hanem közösségi bűn és közösségi eltévelyedés. Mindenből többet és nagyobbat. Idegenvezetők szinte mást sem mondanak, mint hogy ez, amit látunk a világon a legszélesebb, a legmélyebb és a legmagasabb. Mert immár életcéllá és életformává lett, hogy szerezni és még többet szerezni; és olyan világban élünk, ahol a művészet már szinte semmi más, csak zsonglőrködés és rohanó, virtuóz cirkuszi tempó – mert már egy sóhaj, egy áhítatos pillanat vagy egy katartikus felismerés és rádöbbenés nem is számít értéknek, csak és kizárólag a virtuozitás.
Mai igénk nem azt mondja nekünk, hogy szorítsd össze a fogaidat és teljesíts még jobban, hanem arra biztat, hogy gyönyörködj az Úrban és megadja neked a szíved kéréseit. Mit jelent azonban az Úrban gyönyörködni?
Először is bizodalmat őiránta. Aki csak egy ismeretlen nagy hatalomnak gondolja őt, aki félelmetes és kiszámíthatatlan, az Isten lényének a lényegét nem látja. Egészen odáig kell elmélyednünk, amikor felőle gondolkodunk, hogy ő egészen biztosan a javunkat akarja, nem pedig önkényeskedik felettünk. Az önkényeskedő, ismeretlen akaratú istent szokás jobb híján és személytelenül sorsnak nevezni, azt az Istent pedig, aki valóban mindig a javunkat akarja, mennyei Édesatyánknak. És ez két különböző istenség, amelyek egymással össze nem tévesztendők, de a mi szívünkben gyakran mégis keveredik a kettőről való tudás. Hát legyen egyértelművé és bizonyossá bennünk, hogy ő biztosan nem akar nekünk rosszat, sőt, még cserben sem hagy minket, teremtményeit., hanem már akkor jót akart nekünk, amikor még meg sem fogantattunk és akkor is az üdvünket munkálja, amikor a testünk már porlad. Innen kell kiindulnunk, mert ez a hit és ez a bizonyosság segítette át a küzdelmeiken az ősatyákat és az első, tanúskodó keresztyéneket is, akik még az életüket is oda tudták adni ezért a hitért, hogy nekünk átörökítsék.
Gyönyörködni az Úrban tehát első sorban ezt jelenti, mindig újra világossá tenni a magunk számára, hogy ő jót akar velünk. Induljunk innen minden küzdelmünkben, amikor hátratétel vagy próba ér bennünket, mert nagyon nagy szükségünk van erre a bizonyosságra, hogy el ne fogyjanak az erőink, fel ne adjuk a küzdelmet és ki ne üresedjen a szívünk. Ő nekünk jót akar, mindig és minden körülmények között, mert az Isten szeretet, és aki a szeretetben marad, Istenben marad, és Isten is őbenne. (1 Ján 4,16)
Mai igénk azonban mond még két nagyon fontos dolgot, amik az Úrban való gyönyörködéshez tartoznak. Egyik az, hogy cselekedjünk jól, vagyis helyesen. Ez a trükkök és a fondorlatok világával szemben az egyenes, tiszta szándékot jelenti, a jó lelkiismeretet. Aki helyes úton jár, annak nem kell magyarázkodnia, nem kell magát bizonygatnia, mert a cselekedetei önmagukért beszélnek. A hit általi megigazulás, ami a reformátoroknak olyan fontos mondanivalója volt, egyebek közt ezt is jelenti – nem kell igazolni magadat, mert a tiszta és szép életed majd igazol. Mennyi, de mennyi fölösleges energiát pazarolnak még olykor hívő emberek is arra, hogy magukat mások előtt igazolják! Nincs rá szükség, ahol valaki tényleg az Úrban gyönyörködik, őrá figyel, élete alapjának őt tette meg, annak nem olyan fontos többé, hogy ugyan mit gondolnak az emberek. Marcus Aurelius, a filozófus császár, aki itt, a mi országunkban, a Vág mentén írta nevezetes sztoikus Elmélkedéseit a kvádok elleni háború idején, mondja művében, hogy semmi olyan felől nem kell aggódnunk, ami nincs a hatalmunkban, mások vélekedései pedig ide tartoznak, és ezért nem kell velük foglalkoznunk. Igen, legyünk szabadokká az emberek ítéleteitől. Jézus egyenesen azt is mondja, hogy régen rossz annak, aki felől mindenki csak jót mond. (Lk 6,26) Ne az emberek véleménye izgasson, hanem az, hogy mennyei Atyánk ugyan mit mondhat felőlünk. Aki már megtanult az Úrban gyönyörködni, annak lehet ilyen belső biztonsága, és nem fog mindig az emberek véleményén csüggeni.
A másik fontos tennivalót pedig így fogalmazza meg mai igénk: tartsd meg a hűséget. Nagyon szép, szinte hősi szó a hűség, de vajon mit jelent egészen pontosan? Össze szokták téveszteni egy embertárshoz való tűzön-vízen ragaszkodással, pedig a bibliai hűség szó mindenekelőtt a bennünk lakó Istenhez való hűséget jelenti. Egy nagyon tehetséges, kreatív fiatalemberrel történt, hogy még az iskolapadban megszánta egyik leány-osztálytársát, akinek volt valami csekély testi fogyatkozása is, de lelkileg egészen ápolásra szoruló lélek volt. A gondoskodásból szerelem lett, mert a leány minden eszközzel magához láncolta ezt a fiút, aki a felnőtt kor határán döbbent rá, hogy ő nem arra született, hogy egész életében betegápoló legyen. Ha ezen az úton jár, képtelen lesz megvalósítani és kibontakoztatni a benne lévő tehetség erőit, és nagy vajúdások árán ugyan, de végül mégis elszakítva a köztük lévő kötelékeket egészen a hivatásának szentelte magát, és valóban nagyszerű alkotásokat hozott létre, amik mind lehetetlené váltak volna, ha megmarad abban a kötődésben. Külsőképpen hűtlenségnek tűnt, amit tett, de belülről valójában hűséges volt az őt megbízó nagy, isteni, ajándékozó szeretethez, amikor mégis csak azzá lett, aki ő volt is valójában, szabad és alkotó művésszé. A hűség elsősorban Istenhez való hűség, neki engedelmesség, és mindig több mint puszta emberi kötődés. Aki hűséges, az Istenre figyel és neki engedelmeskedik, amint ezt Jézusnál is látjuk. De idézhetnénk azt a leányt is, aki élete első és nagy szerelméhez mégsem ment hozzá, amikor megtudta, hogy az nem hűséges hozzá a távollétében, hanem nem törődve a szégyennel visszaadta neki a gyűrűt, és nem áltatta magát azzal, hogy majd megjavul az ő oldalán. Ez a leány hűséges volt önmagához, Istentől kapott emberi megbízatásához, és nagyon szép életet élt aztán, boldog családdal másvalaki oldalán, hasznos és kreatív életet.
Tudunk-e még gyönyörködni az Úrban, vagy már egészen a teljesítmények és eredmények világában élünk, ahol magunkat ünnepelhetjük – ez volt az első kérdésünk ma. Aztán azt hallottuk, hogy ez nem csupán esztétikai élvezetet, hanem helyes cselekvést is jelent, és aki ezen az úton jár, az a tiszta lelkiismeret áldását kapja érte. Végül pedig a hűségről hallottunk, mint az úrban gyönyörködés legszebb gyümölcséről, amely nem csak emberi kötődés valaki máshoz, hanem mindenekfelett Istenhez való hűségünk. Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Istenünk, hogy bízhatunk benned, aki megtartod ígéreteidet és gyermekeidet nem hagyod cserben. A törvényt sem azért adod, hogy megkisebbítsd vele életünket, hanem azért, hogy megtarts általa minket a helyes úton. Köszönjük a pillanatokat, amikor betekinthetünk világod szép rendjébe, és elgyönyörködhetünk örök, teremtő akaratodban. Köszönjük azokat az emberi alkotásokat is, amik rólad szólnak és hozzád vezetnek. Legyen áldásod igyekezeteinken és segíts meg minket, hadd cselekedjük azt, ami előtted helyes, és tudjuk távol tartani magunktól, ami méltatlan. Taníts bennünket újra és újra gyönyörködni nagyszerűségedben, hogy megadhasd szívünk kéréseit. Ámen.
