Igehirdetés 2014. szeptember 7.
Isten arcai
Lekció: Zsolt. 100,8-18
Textus: Róm 2, 1 és 2,4
„Menthetetlen vagy, ó ember, bárki légy, aki ítélsz, mert amiben mást megítélsz, önmagadat kárhoztatod…..avagy megveted az ő jóságának, elnézésének és hosszútűrésének gazdagságát, nem tudván, hogy Isten jósága téged megtérésre kötelez?”
Imádkozzunk!
Végtelen irgalmú Istenünk, Urunk és Édesatyánk,aki minden ajándékodat arra adod, hogy azok által téged jobban megismerjünk és egyre jobban szeressünk, köszönjük neked az elmúlt hét áldásait, a testi megtartást és lelki gondoskodásodat. Szerettünk volna méltók lenni ajándékozó atyai szeretetedhez, de sok gyarlóság, erőtlenség és bűn jelezte, van még bőven növekedni valónk emberi és hitbeli tekintetben egyaránt. Itt vagyunk előtted, hogy kinyissuk szívünket és te megtölthesd azt mennyi tartalommal: adj most igaz elmélyedést és lelki világosságot mindnyájunknak, és végezd el bennünk mindazt, amihez a saját erőink kevesek. Ámen.
Igehirdetés
Sokan ismerik Petőfi szép versét a Tiszáról, amelynek „Sima tükrén a piros sugárok, / Mint megannyi tündér táncot jártak, / Szinte hallott lépteik csengése, Mint megannyi sarkantyú pengése” – és ugyanez a folyó pár nap múlva, „Mint az őrült, ki letépte láncát, / Vágtatott a rónán át, / Zúgva bőgve törte át a gátat, / El akarta nyelni az egész világot.” Kevés ilyen találó leírása van a természeti táj, de valójában az élet és a valóság kétarcúságának, amelyről ezért mindig nehéz egyszerű és egyértelmű véleményt alkotni – hiszen tud ilyen is lenni, meg olyan is. Ezért van, hogy sokszor amilyen a kedvünk, vagy amilyen éppen az élethelyzetünk, kedvező vagy kedvezőtlen – úgy látjuk magát az életet és a valóságot is: jónak és barátságosnak, esetleg éppen idillinek, ha olyan helyzetben vagyunk – bajok idején azonban ellenségesnek és félelmetesnek. Márpedig, ha a teremtett világ, amit úgy-ahogy ismerünk, hiszen benne élünk gyermekkorunktól fogva, ilyen nehezen megfogalmazható, hogy még a legjobb művészek is csak ellentétekben tudják megragadni – idill és rettenet egyszerre – akkor milyen megfoghatatlan maga az örök Teremtő, akiről még helyes szavaink és megfelelő fogalmaink sincsenek?
És valóban, a Szentírás nem ad kezünkbe egységes, ellentmondás mentes arcképet Istenről, amelyen minden a helyén van, ami szép és harmonikus – sőt, kifejezetten tiltja is róla bármiféle kép alkotását, mert azt mondja, hogy ő mindig több és más, mint a mi róla alkotott képeink. Maga a Biblia is legalább két, egymásnak emberi fogalmaink szerint szögesen ellentmondó Isten-képet mutat fel, amik váltogatják egymást könyvenként és élethelyzetenként, mondjuk így, Isten-élményenként. Egyik az „igaz Isten”, aki szent és tökéletes, és megfizet nekünk, embereknek igazságosan, a cselekedeteink szerint. (Ez 36,19, 2 Kor 11,15, Jel 20,12) Ha őrá gondolunk, akkor félünk és rettegünk. A másik kép azonban irgalmas és jóságos, ahogy az előbbi zsoltárban is hallottuk: „Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű…. nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nekünk álnokságunk szerint…. Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt… mert tudja a mi formáltatásunkat, és megemlékezik róla, hogy por vagyunk.” (Zsolt 103,8-14)
Ha nekünk magunknak kellene választanunk a két Isten-kép között, akkor a Szentírás biztosan csak az egyiket adná elénk – így viszont, hogy mind a kettő nagyon is gyakran szerepel a Biblia embereinek Isten-élményében, arra kell gondolnunk, hogy ezek egyenrangúak és egyformán érvényesek, és valójában mindig az éppen aktuális emberi-erkölcsi állapotunk szerint kell meglátnunk, talán jobban meglátnunk és komolyan vennünk egyiket vagy másikat.
Itt jön azonban a fogas kérdés, mi döntse el, melyiket érezzük fontosabbnak élethelyzetenként. Segítségünkre jön a Szentírás azokkal a lényekkel, akikről megint csak nagyon keveset tudunk, az angyalok és démonok világa. Ezek olyan szellemi valóságok, amik az ember fölött és az ember alatt helyezkednek el, és nyugodtan mondhatjuk akár azt is, hogy minden egyes élethelyzetünknek lehet egy angyali és lehet egy démoni olvasata. Ami fölfelé visz, a tisztulás és a nemesedés irányába, vagyis a menny irányába, az angyali természetű, ami pedig megrögzíti, állandósítja a fogyatkozásainkat és a bűneinket, nem enged növekedni, sőt, lehetőleg még lejjebb húz onnét, ahol vagyunk, az démoni természetű. Ne féljünk ezektől a fogalmaktól, mert pontosan azért jelennek meg a Szentírásban, hogy mindig a magunk életének irányultságára emlékeztessenek. Angyaloknak azokat a lényeket nevezi a Biblia, akik Isten küldetését maradéktalanul teljesítik, egyáltalán nem is a maguk, hanem teljesen az ő akaratát teljesítik – és ezek meglepő módon lehetnek akár közönséges, valóságos emberek is, nem csupán mennyei jelenségek, hiszen az „angyal” szó a Bibliában annyit jelent, hogy küldött. Démonoknak, gonosz lelkeknek viszont a romboló, életellenes erőket nevezi, amelyek az emberben lelki valóságként megtelepedve úgy tesznek, mintha ők lennének maga az ember, ők lennének a mi igazi énünk, és kisajátítva az ember egy-egy állapotát, félelmét vagy valamelyik vágyát, annak az egyoldalúságnak révén hosszabb távon rongálják a létezést. Ha hasonlattal akarunk élni, a növekedés jó dolog, ám ha elszabadul a szervezetben, már rákos betegség a neve – mert még a növekedés sem jó korlátlanul és szabályozás nélkül, ha már az élet eredeti, Istentől adott rendjét is megbontja és mindent maga alá gyűr. Ezért van szó manapság olyan sokat pl. a gazdasági életben is a „fenntartható növekedésről” – s e pillanatban nem tudjuk, hogy amiben most él a világ, s amiben mindennél fontosabb a növekedés, valóságos istenség immár, az vajon ilyen-e vagy sem.
Visszatérve az Isten-képhez: mi emberek vagyunk azok, akik értelmezhetjük bármelyik változatát angyali vagy démoni oldalról. Ami emberi érlelődésünket, fejlődésünket, főleg pedig az ég felé irányultságunkat szolgálja, az angyali-olvasata annak az Isten-képnek, ami viszont emberi stagnálást vagy éppen a csökevényesedést, visszafejlődést szolgál, tehát azt, hogy egyre lejjebb és lejjebb jussunk, végül egészen magunk alá süllyedve, az mindig démoni erők hatása.
Lássuk hát az „igaz Isten” képének kétféle olvasatát. Angyali értelmezés itt az, hogy Isten igaz – és ezért mi, emberek is lehetünk azok, ha valóban az ő gyermekei vagyunk. Ő szent – mi is lehetünk azok. Őbenne nincs hamisság – mi is kitakaríthatunk az életünkből minden tisztátalant. Az egész lényünk vágyakozik a jóra, hiszen ez a mi emberi szívünkbe írt legnagyobb törvény, és ha látjuk Isten igaz voltát, hát mi is szeretnénk olyanok lenni – mert az a világon a legjobb. De van lehúzó, életellenes olvasata is Isten igazságának: ebben a sötét korszakban, amiben mi most élünk egészen biztosan ilyen az, amikor az emberi bűnöket, mondjuk egy világháborút, amiből kettőt is csinált az emberiség az elmúlt évszázadban, őrá fogják. Tudjuk, hogy ebben egészen odáig mennek, hogy az égbekiáltó bűnök megbánása helyett, amiket mind-mind emberek követtek el, nem az élet megjobbítását célozzák meg, nem megtérésre szánják el magukat, hanem helyette Istent tagadják. Cáfolhatatlan bizonyítékként emlegetik fel az emberi bűnöket a maguk szellemi állapotának az igazolására, és közben egészen elfelejtkeznek arról, hogy ez is csak egy olvasata a valóságnak, de nem maga a valóság.
Lehet még görcsös félelem is egy lehúzó értelmezése Isten igazságának, ami gúzsba köt, tehetetlenné és kétségbeesetté tesz – hány ember dobja el magától Saul vagy Júdás módjára az életet, mert csak a démoni olvasatát, a lehúzó, életellenes értelmezését ismeri Isten igaz voltának. Jó tehát megerősödnünk abban, hogy Isten szentséges igaz volta nem azt jelenti, hogy róla aztán az ég világon semmit még csak nem is tudhatunk, ő annyira szent és más, hanem azt, hogy ha ő igaz, hát akkor mi is megigazulhatunk. Nem magunktól, hanem őáltala, de az út nyitva áll mindenki előtt, akár azok előtt is, akik most még megkeményedett szívvel tagadják őt.
Ugyanígy lehet a másik Isten-képet, az ő jóságos, irgalmas voltát is a javunkra, előmenetelünkre értenünk, de lehet a kárunkra és a romlásunkra is. Angyali olvasata Isten atyai jóságának és irgalmának az, hogy bár nem kapunk tőle méltó büntetést vétkeinkre, ő türelmesen vár, „nem feddődik minduntalan” – mi mégsem egyre arcátlanabbá válunk ettől, hanem megjobbítjuk az útjainkat. Mai igénk ezt az utat ajánlgatja számunkra, erre biztat, és ebben akar megerősíteni: Istennek nem csak a próbái és nem csak a csapásai ébreszthetnek fel egy lelkileg alvó embert arra, hogy hol is áll ő valójában, hanem a türelme és a jósága is. Már mi régen megszolgáltuk volna, hogy megfizessen nekünk a cselekedeteink szerint, de ő nem így tesz, hanem türelmesen vár, elnézi útjainkat, és közben – emberi szóval élve – mennyei magasságában azon morfondíroz, ugyan mikor ébredünk már fel, mikor nem tévesztjük többé össze a káprázatainkat, a félelmeinket és a vágyainkat a valósággal. Ez az ő várakozása és türelme az irgalom legfőbb jele.
A lelki alvásban ugyanis még magunkat sem jól látjuk, mindenki azt hiszi, hogy ő a hiányaiból, a sebeiből és a vágyaiból áll – holott mi emberek mindnyájan Isten megnyilvánulásai vagyunk. Ő nem kevesebbet, mint a saját Lelkét adta a porhoz, az egyszerű anyaghoz, amikor minket lélekké, egyszeri és megismételhetetlen egyéniséggé megformált. Bennünk az ő tüze ég, mi mindnyájan a Szentlélek temploma vagyunk, és ha ehelyett valami más lenne jellemző ránk, hát akkor valóban fel kell ébrednünk. A kegyelemnek ez a mostani vasárnapja is, hogy itt lehetünk az ő házában és az ő dolgaival foglalkozhatunk életben és egészségben, szolgálhatja és csak szolgálja is az életünk tisztulását, komolyodását. Ez az „angyali” olvasata Isten jóságának, ez felfelé visz bennünket, egy magasabb emberi minőség irányába, Isten akaratának teljesítése felé.
Démoni olvasata ugyanennek az, amit triviális szóval elpimaszodásnak nevezhetünk. Nincs büntetés? Akkor hát haladhatunk előre a szégyentelen életéhség útjain, hiszen ő olyan messzi van, hogy nem törődik velünk, és észre sem veszi, mi már hol tartunk. Némelyek azt mondják, ha egyszer vétettem, most már úgyis mindegy, és aztán rongálják tovább a saját életüket. Elég sok elmerült élet farag ilyen fajta magyarázatokat magának, miért nem alantasabb ő másoknál – pedig a szíve mélyén nagyon is tudja, hogy hol is áll.
Végezetül azonban ne felejtkezzünk el még egy arcról, amely az Örökkévalót mutatja meg nekünk, és ez a Krisztus szenvedő arca. Őbenne feloldódik az igaz és az irgalmas Isten-kép látszólagos ellentmondása, amikor is mindennél szebben felragyog előttünk, hogy a Kimondhatatlan Nevű valójában mindenek felett szeretet, éspedig azért, mert aki őt a legközelebbről ismerte minden ember közül, az őt ilyennek találta. Olyan valakinek, aki együtt szenved velünk, amikor megaláznak,aki együtt szenved velünk, amikor nem találjuk magunkat, és szeret és együtt szenved velünk, amikor az örök életünket féltjük, mert már-már csak a testet látjuk az egész létezésből, semmi mást.
Ez a velünk együtt szenvedő Krisztus-arc a leghitelesebb Isten-kép, ilyen az Atya valójában. Neki akkora nagy szeretete van, mint a kereszten felszögezőiért imádkozó Jézusnak, és mi valóban építhetünk mindent újra erre a végtelen nagy jóságra. Ha őrá nézünk, nem fogjuk rosszul érteni sem az ő igaz-voltát, sem pedig irgalmasságát, mert ez a kettő valójában nem-kettő, hanem egy. A világ vallásaiban többfelé megjelenik ez a fogalom, hogy nem-kettő, amikor Istent, a végső valóságot próbálják megnevezni. Igen, ő valóban nem-kettő, hanem Egy, valójában az egyetlen, aki tényleg van, aki a Kezdet és a Vég egyszerre – mint ahogy mi magunk is élhetünk az egy jegyében, vagyis őbenne és őáltala. Megtalálva önmagunkat, megtalálva őt, és szeretetben megtalálva egymást. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, jó arra gondolnunk, hogy nem hagytad magára a világot, hanem hűséges szeretettel együtt érzel minden küszködő, bűnös emberrel, és a javunkat akarod úgy az igazságoddal, mint az irgalmaddal. Hadd merítsünk ebből a te velünk szenvedő, nagy jóságodból új erőt és új hitet. Nagy szükségünk van arra, hogy mindig újra értelmezzük, amit már ismertnek gondolunk, és a te végtelen szeretetedre és jóságodra kezdjük el építeni újra az életünket. Köszönjük, hogy ez sokkal közelebb van hozzánk, mint gondolnánk, éppen csak bele kell nézni a szívünkbe, és ott már meg is találhatjuk. Köszönjük, hogy te itt és most adod az üdvöt, itt és most közlöd magadat mivelünk, hiszen akik befogadják az életnek igéjét, azokat mind felhatalmazod arra, hogy Istennek fiaivá legyenek. Add ezt az örömöt nekünk minden nap és minden órán, a most következő hét küzdelmei, munkái és igyekezetei közepette is. Ámen.
