Igehirdetés 2014. július 6.
Színház az egész világ
Lekció: Mt 11,16-30
Textus: Mt 11,17
„De kihez hasonlítsam ezt a nemzetséget? Hasonlók azokhoz a gyermekekhez, akik a piacon ülnek, és ezt kiáltják a többieknek: Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem gyászoltatok.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük megtartó kegyelmedet és mind azt a jót, amit csak az elmúlt héten is ránk pazaroltál. Őrizted életünket és nem nézted méltatlanságainkat bírói szemmel, noha minden vétek és gyarlóság a te végtelen szentséged elleni lázadás, aki jelen vagy mindenhol, mint a sugárzó nap, és akinek szeme elől nincsen rejtve semmi ezen a világon. Hozzád jövünk, élő Isten, aki Krisztusban hívsz is bennünket, hogy nálad megnyugvást és megbékélést találjunk. Tisztogasd és gyógyítsd életünket, hadd legyünk most egészen olyanok a te kezedben, mint a fazekas kezében az agyag: újíts meg minket Szentlelked által egész mivoltunkban. Ámen.
Igehirdetés
Aki nyáridőben elsétál a szentendrei városháza előtt, benézve annak kapuján megpillanthatja az ott ilyenkor felállított nézőtér üléseit. Országos programnak számít a Szentendrei Nyári Teátrum a maga színielőadásaival, ahová sokfelől ellátogatnak a színház kedvelői a különböző előadásokra. A mi civilizációnkban a színház hozzátartozik a kulturális élethez, és ez akkor is így van, ha igazat kell adnunk annak a gondolkodónak, aki szerint önmagában a kultúra szónak mainapság legalább a fele svihákság. A színpad mindenesetre olyan történést ad elénk, ami csak játék, hiszen a darab alatt véres körülmények közt meghalt király az előadás végén kijön a függöny elé és meghajol, hogy megköszönje a tapsot. Hogy mégsem intézhetjük el a színház ügyét egyetlen kézlegyintéssel, az abból is kitetszik, hogy egy William Shakespeare azt mondja egyik darabjában: „Színház az egész világ. / És színész benne minden férfi és nő: / Fellép s lelép: s mindenkit sok szerep vár / Életében…” (Ahogy tetszik, II.7.) S aztán felsorolja, hogy legalább hét felvonás vár mindenkire: a karon ülő kisgyermektől, a kedves arcú iskoláson, majd az elvakult szerelmesen át, aki balladát ír imádottja szemöldökének egyetlen mozdulásáért, el egészen a katonáig, aki “…a buborék hírért / Ágyúk torkába bú”, majd a csinos pocakú bíróig, akinek szépen nyírt a haja és pontos példákkal tud szolgálni beszédében. A hatodiknak már okuláré van az orrán és gyengülő a hangja, míg a hetedikben megérkezik az ember a második gyermekkorba, ahol megint nincs már foga, nem is lát jól, nincs ízlelése és egyáltalán semmije sincs már.
Ha mosolygunk is ezen az ironikus felsoroláson, amiben azért sok igazság is van, eszünkbe juthat az antik görögség is, amelynek a mai értelmű színházat köszönhetjük, félkörívben elhelyezett, emelkedő széksoraival, középen a színpaddal. Kevesen tudják, hogy a görög színház mindig egy istenség templomának oldalsó kijáratára épült, vagyis a szentélyben lakó istenség hangját hivatott megszólaltatni, mintegy a nép felé közvetíteni; ilyen értelemben teljességgel szakrális ügy volt, nem pedig profán szórakozás. Azt is kevesen tudják, hogy a persona latin szó, ami személyt jelent, eredetileg a per-sonare, „valamin áthangzani” latin szóból ered, és a színházban alkalmazott, cserépből készült álarcot jelentette, amit a színészek arcuk elé tettek. Kétféle volt belőle: a tragikus álarc, aminek lefelé görbült a jókora szája, amin a színész a korabeli hangosítóként, mintegy tölcsérként kibeszélt, és a komikus álarc, amely mosolygott, s ezért fölfelé görbültek az ajkai.
Kérdezhetné valaki, miért foglalkozunk ezzel ennyit, hiszen a Bibliában nincs szó színházról. Profán, szórakoztatóipari színházról valóban nincs szó, de jelképes, szent cselekményről, ami nem a köznapi élet anyagi, létfenntartásos történéseihez tartozott, annál inkább. Gondoljunk a szent áldozatra, amikor a vétkes a bárány fejére tette kezét, mielőtt azt feláldozták, hogy az ember bűne így „átmenjen” az áldozati állatra, és annak helyettes áldozatával megtisztuljon. (3 Móz 3,7-8) Vagy gondoljunk a főpapi áldozatra a nagy engesztelés napján, amikor két kecskebakot állítottak az oltárhoz, és sorsvetéssel kiválasztva az egyiket az Úrnak áldozták fel, a másik fejére pedig a főpap rátette kezeit, és megvallva népének minden hamisságát, vétkét és bűnét „rárakta” azokat, majd egy arra való emberrel elküldte a pusztába Azázelnek. (3 Móz 16,5-10) Innét ered egyébként a ma is használatos „bűnbak” kifejezés. Ezek a cselekmények mind jelképes, tehát nem a köznapi történések közé sorolható dolgok voltak, és az volt a szerepük, hogy földön küszködő embert összekapcsolják a magasabb világgal.
A középkori katedrálisok előtt passiókat és moralitásokat adtak elő, aztán a szakralitásból először egy invokáció, vagyis nekifohászkodás maradt a színdarab elején, amiből később egyszerű prológus, előbeszéd lett, végül pedig már semmi szentséges nem maradt a színházban – és ma itt tartunk: a színház immár teljesen profán intézmény. Persze, ha a darab és az előadás tartalma szerint mégis csak átnemesíti érzéseinket, vagy szent mámort, elragadtatást közvetít, amit az ajándékozó Isten jóságából kaphatunk magunknak, egyszóval felemel és megtisztítja a lelket, akkor betöltötte eredeti rendeltetését. A katarzis szó is görög lelemény (Arisztotelész: Poetika), amelyet ma megtisztulással szokás fordítani – eredetileg azonban az egyensúly helyreállítását jelentette. A léleknek olyan gyógyulását, amelyben sem túl sok, sem pedig túl kevés a bűntudat és a félelem, hanem „pont annyi”, amennyire az embernek az igaz élethez szüksége van.
A modern lélektan is beszél „szerepről”, éspedig pontosan abban az értelemben, ahogy az előbb már hallottuk, hogy színház az egész világ és színész benne minden férfi és nő. Itt a „szerep” azonban nem feltétlenül álnokságot jelent, valami képmutatást és hamisságot, amivel becsapnánk egymást, hanem egy olyan formát, olyan viselkedésmódot, amiben közöljük magunkat másokkal, és amely formából sok állhat valaki rendelkezésére anélkül, hogy mindjárt képmutatásról kellene beszélni. Az államférfi például ünnepélyes öltönyben és nyakkendőben külföldi delegációkat fogad hivatalában, ahol nemzetek érdekeit próbálják megtárgyalni és egymással egyeztetni, aztán hazamegy és odahaza a szőnyegen négykézlábra állva a hátára veszi a gyermekét. Milyen más az egyik szerep, mint a másik, mégis mind a két ember ő maga. Van tehát a szerepnek egy pozitív értelme is, és nem járunk messze az igazságtól, ha arra gondolunk, hogy egy velencei karnevál például, a „maszkok ünnepe” is valami ilyenfajta gondolatra épülhetett eredetileg, nem csupán a bálozásra.
Weöres Sándor mondja, hogy amint kialszik a fény a színielőadás kezdetén, a nézők lelke „hangtalanul a színpadra gördül”, és ott király, áruló, szerelemes vagy udvari bolond lesz belőle: egy rövid időre, míg az előadás tart mindenki egy másik életet kezd el élni. Hozzáértő szakemberek szerint a színházzal kapcsolatos éjszakai álmainkban valamennyi szereplő mi magunk vagyunk, mert ezekben az álmokban személyiségünk különböző részei öltenek testet és beszélgetnek egymással „életünk színpadán”. Mindez pontosan ugyanígy vonatkozik a filmekre, bábelőadásokra, és az igazán értékes muzsikára is, ha értő szívvel hallgatják és felfogják azt.
Ezek után nyugodtan idézhetjük a szellemes mondást, hogy minden emberi személyiségnek legalább három rétegével kell számolni. Legfölül van a szerep, amivel kifizetjük egymást, vagyis ahogyan viselkedünk. Alatta rejlik a „gubanc”, az ember egyéni nyomorúsága a sebeivel együtt – ami olyan sokféle, ahányan vagyunk. Legalul pedig ott az „egyetemes ember”, vagyis az, amiben mindnyájan egészen azonosak vagyunk. Mit mond mármost mindehhez az evangélium?
Jézus egy korabeli gyermek-mondókát, talán kiszámolóst idéz, amit akkoriban a piacokon lehetett hallani, ha valaki egyáltalán odafigyelt a gyermekekre. Ő maga ezek szerint ilyen ember volt. „Furulyáztunk nektek, és nem táncoltatok, siratót énekeltünk és nem gyászoltatok.” Akár milyen megbotránkoztatónak tűnik is, ez az evangéliumi mondás a szerepek hiányát veti a hallgatóság szemére. A magyarázat is erre utal: eljött Keresztelő János, aki prófétai szóval fölemlegette a bűnöket és úgy hívott megtérésre, „mérges kígyók fajzatainak” titulálta a korabeli vallási vezetőket (Mt 23,33) – de ők nem tértek meg. Aztán eljött Jézus, aki leült a bűnösökkel egy asztalhoz, ha azok elindultak Isten országa felé, de a hivatalos Izraelnek ő sem kellett, azzal vádolták meg, hogy részeges és nagyétű ember – és maradt minden a régiben. Tehát megvoltak a szerepek – a farizeusok például elkülönítették magukat azoktól, akik nem tartották meg a törvényt úgy, mint ők, és a szentségnek ez a látszólagos szerepe aztán egészen rájuk is égett. Ez az egyetlen „szerepük” maradt, s ez is hamis volt. Nem tudtak és nem is akartak semmit változtatni rajta. Az volt érvényes rájuk, amit egy igazán éleslátó gondolkodó így fogalmazott: mindenkivel kapcsolatban az a legfontosabb kérdés, hogy mennyire van odakozmálva.
Hiszem és vallom, hogy Isten ma is több irányból közelít hozzánk: néha táncra és örömre hívó muzsikaszóval, hogy tanuljunk már ismét felszabadultan boldognak lenni, örülni a kiapadhatatlan lehetőségeknek, a kegyelemnek, két kezünknek, két lábunknak, az értelmes, el nem borult elménknek, az életnek magának. Néha pedig siratót küld, amikor emlékeztet bűneinkre, egész szentségtelen, méltatlan mivoltunkra, s megkérdezi, mi is lesz, ha mi így megyünk el az örökkévalóságba. Vajon felébredünk-e ettől s elkezdjük-e gyászolni siralmas állapotunkat?
Vegyük hát számba, miféle lehetőségeket kínál a színház, az intézmény, vagy, ha úgy tetszik, a színház, mint lelki működés, amiben valójában benne élünk kisgyermek korunktól az utolsó percekig. Jómagam ezeket találtam, és szeretettel nyújtom át őket.
Először is lehet ürügy a kivetítésre, s ez a legalacsonyabb szint. Amikor másokat okolunk a magunk bajai miatt, s azért haragszunk rájuk, mert nekünk van szükségünk arra, hogy haragudhassunk. S ugyanígy, amikor azért szeretünk, mert nekünk van szükségünk rá, de közben egyáltalán nem érdekel, hogy a másik embert az hogyan érinti.
Aztán lehet a „színház”, vagyis hát az a lelki működés, amiről itt szó van, s ez már egy magasabb lépcső – kísérletezés, új utak tapogatása, járatlan ösvények fölfedezése. Több és más föllelése, egyebek közt például annak, hogy nem fekete-fehér a világ. Nem csak jó és rossz emberek vannak, ahogyan a kisgyermekek éreznek, meg amint a romantikus regények felépülnek a hőst segítő és gátoló személyekből: mintha a világ kizárólag ellenségekből és barátokból állna, ahogy a háborúkban – mi és ők…. Aki szereti a színházat, s aki egyáltalán szeret olvasni, annak mindig van önismereti hajlandósága – mert hiszen a jó könyvekben is pontosan ez történik. Kipróbálhatjuk szívünk érzéseit elképzelt személyekben, eseményekben – és mindez válhat egészen új belső viszonyulások föllelésévé. Nagyon szegény az az ember, aki nem olvas. Márai Sándor egészen odáig megy, hogy ezt írja: Proletár az, akinek nem jut ideje a művészetekre. Súlyos szó, de érdemes rajta elgondolkodni: vajon mindennapi életünkben mennyi jut a kísérletező, kereső életnek, annak, amikor mások példáján, életútjának szövevényén át vizsgáljuk meg saját életünket.
Végül pedig lehet „éltető megrendülés”, vagyis olyasmi, ami megtisztít és egyensúlyba hoz. Ami visszaad a normális, teljes életnek, egész voltunknak, ha úgy tetszik, az „egész-ségünkek”. Az ószövetségi áldozat látványa ilyen volt: levágták az ártatlan bárányt, és ott állva senki nem tudott másra gondolni, csak arra, hogy ő is egyetlen egyszer él, mint az a levágott juh. Az én vérem is el fog egyszer folyni – így, vagy úgy… Velem kapcsolatban is egyetlen kérdés marad: mit viszek magammal az örökkévalóságba. Tiszta szívet, rendezett életet, vagy önellentmondásokat, hamisságot, áltatást és erőszakot. Isten segítsen bennünket meghallani ezt a mai, különös és nagyon szép igei üzenetet: ha siralmas éneket hallotok, gyászoltok-e, ha furulyázunk nektek, táncra keltek-e. Tudtok-e örömmel hálásak lenni a kegyelemért, s elgondolkodni az elgyászolni való, siralmas dolgaitok felett. Isten segítsen abban, hogy igen lehessen a válaszunk! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy olykor örömre hívó muzsikaszóval közelítesz, hogy taníts hálásaknak lennünk az életért és a kegyelemért, és azt is, amikor siralmas énekkel ébresztgetsz minket az igazi valóságra. Köszönjük, hogy azért adtad közösségünket, a gyülekezet összetartozását, hogy segítsük az elesőt és vigasztaljuk a szomorút. Közöld velünk Szentlelkedet, aki által erősíts meg mindnyájunkat a jó véghezvitelének képességében. Ámen.
