KIK VAGYUNK?

Presbiterek

Vincze Jenő


1953-ban születtem Kisvárdán. Szüleimmel és Ottó öcsémmel 1965-ben költöztünk Szentendrére, azóta is szentendrei lakos vagyok.

A Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemen végeztem 1978-ban. Tanulmányaim után a külkereskedelemben helyezkedtem el. Munkám és külföldi tartózkodásaim során mindig biztos hátteret jelentett a családom és a hitem, ami mindig hazahúzott.

1979-ben nősültem, feleségem Vincze Mária szintén közgazdász, római katolikus vallású, szívesen eljön a mi gyülekezetünkbe is. Két felnőtt lányunk van és két unokánk, mindkét lányunk a gyülekezetünkben konfirmált. A kisebbik lányom ma is a gyülekezetünk tagja.

Szorosabb kapcsolatom a gyülekezetünkkel 1996-ban kezdődött, felnőttként itt konfirmáltam 2000-ben. 2012-ben lettem pótpresbiter, 2018 óta választott meg a gyülekezetünk presbiternek. Jelenlegi szolgálataim közé a következők tartoznak:

  • A Szentendrei Református Gimnáziumért Alapítvány kuratóriumi tagja vagyok.
  • Tagja vagyok gyülekezetünk gazdasági bizottságának.
  • Rendszeres szolgálatot vállalok a gyülekezet diakóniai tevékenységében is.

Számomra ez utóbbi jelenti a legkedvesebb, szívemhez legközelebb álló szolgálatot, melyet szívesen vállalnék a jövőben is. Gyülekezetünkben 180-190 olyan testvérünk van, akik hetvenévesnél idősebbek. Közülük sokan már nem tudnak rendszeresen eljárni istentiszteletre, esetleg más alkalmainkra, pedig tudjuk, hogy az egymás iránti szeretetet közösségben lehet gyakorolni. Nem szabad róluk sem elfeledkeznünk. Tennünk kell, tenni szeretnék azért, hogy érezzék a törődésünket, hogy hozzánk tartoznak, nem feledkeztünk meg róluk még akkor sem, ha csak ritkán láthatjuk őket.

Ha az Úr ad nekem elég testi-lelki erőt a következő években is, akkor szívesen tagja, szervezője lennék ennek a szolgálatnak, de más szolgálatnak is, ahol Isten dicsőségére, gyülekezetünk javára tudok dolgozni.

Tiszteld apádat és anyádat” ez az első parancsolat, amelyhez ígéret fűződik, mégpedig ez: „hogy jó dolgod legyen, és hosszú életű légy a földön”. (Ef 6,2-3)