A gyülekezet történetének kutatásokra épülő tudományos igényű megírása még várat magára. Ennek forrásai egyre gyűlnek: részben a gyülekezet anyakönyveiben, jegyzőkönyveiben és irattárában, részben a digitalizációnak köszönhetően egyre könnyebben hozzáférhető módon a levéltárakban.  De rövid áttekintése egy-egy korszak azért eddig is készült, jórészt a generális vizitációk támasztotta igényeknek köszönhetően. Ezek alapján három jól elkülönülő korszaka van gyülekezetünknek: a XVII, a XIX és a XX. századtól napjainkig terjedő időszak.

Ez az áttekintés nem kívánja felölelni és egy csokorba gyűjteni a fellelhető valamennyi írásos emléket, inkább átolvasva azokat, különösen is a gyülekezet régebbi korszakainak emlékeit, a gyülekezet életének főbb fordulópontjait, kérdéseit szeretné a köztudatba emelni a jelen és a jövő útjainak megtalálást szolgálva.

1.     A Református gyülekezet legelső korszaka a XVII században

A XVII. századból nagyon kevés adatunk van a gyülekezetről, tulajdonképpen csak a lelkipásztorok nevei maradtak fenn a különböző gyűlések jegyzőkönyveiben:

1626 Konkoli György

1628 Patkós György

1629-1632 Rákóczi Pál

1632 Bodonhelyi János

1652 Tolnai János

1663 Udvardi Pál

1665 Szelei György

1680-1685 Kása György

Arról, hogy hogyan érte el a reformáció Szentendrét, nincsenek forrásaink. Sokatmondó lehet a hallgatás is: a helyi katolikus egyháznak anyakönyvi adatai csak a XVIII. századtól kezdve vannak.  Ennek természetesen sok oka lehet, többek között az is, hogy a Buda felszabadítás körüli harcokban Szentendrét a török felgyújtotta, a város szinte teljesen elpusztult, kiürült.  De tekintettel arra, hogy a református lelkipásztorok nevei ebből az évszázadból azért megvannak, P. Tóth Béla szerint lehetséges azzal a feltételezéssel élni, hogy ebben a korszakban az egész város reformátussá lett, és a gyülekezet a település legrégibb templomát használta, a templomdombi Keresztelő Szent János templomot.

2.     A gyülekezet újbóli megalakulása és XIX. századi története

Az első időpont, amikortól már nem csak Szentendrén élő reformátusokról, hanem szentendrei református egyházról beszélhetünk 1822. Ekkor kicsinysége és szegénysége folytán még nem önálló gyülekezetként mondják ki megalakulását, hanem a Monostori reformátusok gyámkodása alatt működő leányegyházként.

Történeti források szerint néhány évvel korábban, 1815-ben összesen 6 református él az akkor 3731 főt számláló Szentendrén. E század elején nem csak a református istentisztelet volt tiltva a városban, hanem még a reformátusok beköltözése is, így csak szezonális munkásként, vagy családok alkalmazottjaiként élhettek reformátusok Szentendrén. Mivel létszámuk azért az évek múlásával és a város fejlődésével mégiscsak szaporodott, egyre nőtt az igény is saját felekezetük szerinti egyházi szertartásra. Az első gyülekezettörténeti leírás szerint, melyet Halom Vincze helyettes lelkipásztor ír Szász Károly püspök 1893-as generális vizitációjának alkalmából, a gyülekezet 147 taggal alakult meg. Ezt nehéz ugyan összeegyeztetni azzal, hogy mindössze 7 évvel korábban még a 10 főt sem érte el a reformátusok száma, de hogy a város gyors fejlődésen megy át, az abból az adatból is látszik, hogy az évszázad végére, 1892-ben már 4260 a nyilvántartott lakosok száma, melyből 186 -an voltak reformátusok. A leírásokból az is kiderül, hogy a református közösség, a társadalom legszegényebb és legkiszolgáltatottabb rétegeiből állt, ezért van az, hogy lelkipásztor alkalmazásáról a gyülekezet megalakításakor még álmodni sem lehetett.

Pásztor János gyülekezet történetében a következőket olvassuk erről a korszakról:

„1822 döntő évszám a szentendrei reformátusok történetében: megalakul a leányegyház. Dobai István az első tanító, kinek 200 Ft fizetését az eklézsia minden külső támogatás nélkül maga fizeti. /kb. 147 lélek/ Épülete azonban még nincsen. Eleinte egyes egyháztagok – előszőr Czikora Sámuel – engedik át házukat, iskola, imaterem és tanítói lakás céljaira. Először Monostorhoz majd Pomázhoz tartozik a filia ez időben. Később újra Monostorhoz. 1832-ben már nem akad olyan egyháztag, aki megfelelő lakást tudna adni. Ekkor bérel házat, de annak bérét nem tudván kifizetni, e háziúr lefoglalja az imaház egész felszerelését. Ezután csak a nagy ünnepekre kapnak helyet.”

A szegénység, a kisebbségi lét és a felekezeti kiszolgáltatottság sok visszaélésre és megaláztatásra adott lehetőséget, különösen amiatt, mert a felekezeti hovatartozás összekeveredett a nemzetiségi hovatartozás és a nyelvhasználat kérdéseivel is. A város lakosságának zömét a XIX. század végén a német és szlovák anyanyelvű közösség alkotta, akik felekezeti hovatartozás tekintetében döntően a római katolikusok és szerb ortodox közösséghez tartoztak.  

Az istentiszteleti közösség ebben a korszakban megoldható volt azzal, ha valaki átgyalogolt a környező településekre, de az iskoláztatás már nem volt ilyen egyszerűen kivitelezhető. A mindennapos utazást ugyanis csak kevesen tudták vállalni. Nem véletlen, hogy éppen a taníttatás terén jelentkezett a legerősebb igény a felekezeti önállóságra, amely Szentendrén összekapcsolódott a magyar nyelvű oktatás kérdésével is. Ezért volt az, hogy az itt élő reformátusoknak egy tanító alkalmazása volt az elsődleges célja, és hogy ez tette lehetővé a gyülekezet elindulását is.

1822-től kezdődően folyamatos a tanítók alkalmazása a református közösségben. Ugyanakkor az, hogy a feljegyzések bizonysága szerint a rektorok, azaz tanítók személye szinte évenként változik, azt is megmutatja, hogy ha idehívni volt is tehetsége a közösségnek, őket megtartani már nem.  

A Szentendrei leányegyház tanítóinak névsora:

1822-1840 Dobai István, Szűcs József, Barsi Mihály, Magyari Péter, Papszász István. Csizmadia Gergely, Szabó Gábor

1840-1846 Toth Dávid

1846-1847 Tamaska Abrahám

1847-1848 Rozgonyi György

1848 Varga István

1849 nincs tanító

1850-1852 Zelovics Gábor

1853 Józsa Péter

1854-1855 Zelovics Gábor

1856 Menkő János

1857 Lénárth István

1858 Farkas Ferenc és Borsi Géza

A gyülekezet önállósága felé való törekvések mögött nem csak a szegénység nyomorúságát, de rendre a sérelmeket is megtaláljuk, jellemzően a más felekezetű helyi közösségektől. Ilyen volt például a temetések kapcsán elszenvedett megaláztatás, vagy az iskolai oktatás révén való áttérítés. De az is előfordult, hogy a szomszédos református gyülekezet lelkipásztora, ahová átjártak a hívek és amit adományaikkal támogattak, nem jelezte a szentendreieknek az úrvacsora időpontját, ami miatt azok kimaradtak belőle. 

Ezért is volt olyan fontos a gyülekezet életében a következő mérföldkő, az, hogy tanítók helyett, 1859-től kezdődően már lelkipásztorok szolgálnak a gyülekezetben, akik nem csak az oktatást, de az istentiszteleteket és a kazuális szertartásokat is helyben tudták elvégezni.  Nagy lépés ez! De beosztásuk szerint ők csak helyettes lelkipásztorok, mivel anyagi lehetősége továbbra sincs a közösségnek az önállósulásra. Az évenkénti elvándorlás a lelkipásztorokra is éppúgy igaz maradt, mint a tanítókra.

A Szentendrei leányegyház lelkészeinek névsora

1859-1860 Kontra Sándor segédlelkész (első lelkész jellegű tanító, lévita)

1860.05.17-1881 Sedivi János segédlelkész

1881-1886 Perjéssy György tanító

1886-1890 Sedivi János visszahelyezve haláláig

1890-1891 Sedivi László, mint exmittalt theológus,

1891.06.01-1892.04.24. Benedek Antal

1892.04.24-1892.11.01. Illyefalvi Vitéz Kálmán

1892.11.02-1893.11.03 Halom Vincze

1893.11.03-1894.05.04 Vörös Pál

1894.05.04-1894.11.11 Vásárhelyi Zsigmond

1894.11.12-1895.05.19 Biró Mihály

1895.05.19-1895.07.28 Tokay István

1895.07.28-1897.11.08 Baki Gyula

1897.11.08-1900.03.30 Csáki István

1900.04.22-1903.11.15 Erdős Lajos

1903.11.15-1904.10.23 Hörömpő Ferencz

1904.10.23-1911.10.22 Péntek Ferencz

1911.11.10-1911.12.25 Pápay István

1911.12.25-1912.10.02 Varga Antal

1912.10.20-1912.11.19 Péntek Ferencz

1912.11.19-1913.11.02 Vajda István

1913.11.02 Paksy Sándor helyettes lelkészek

Kivételt képez ebben a sorban Sedivi János, aki több éven át végezte a szolgálatot, sőt utána még egyik fia is itt szolgált egy évig. De éppen az őt ért rágalmak mutatják meg a gyülekezet szegénységének nyomorúságát, és azt a kiszolgáltatottságot, amit a tanítói/lelkészi állás ekkor jelentett Szentendrén.  A presbiteri jegyzőkönyveink bizonysága szerint az egyik esteben az a vád éri a lelkészt, hogy „lopja az egyház vagyonát”, mert gyermekeinek néhány barackot merészel hazavinni – a gondnok tudtával és beleegyezésével – az egyház szőlőjéből.   Máskor pedig azzal rágalmazták meg, hogy „a pap eszi meg az egyház jövedelmét, azért nem boldogul az egyház” – jóllehet több évi bérével tartozott neki épp akkor a közösség.

Tanulságos, hogy sem a tanítók, sem pedig a helyettes lelkipásztorok alkalmazása kezdetben nem járt együtt a szükséges infrastruktúra meglétével. Úgy kezdtek neki a munkának, hogy sem iskolaépület, terem vagy tanári lakás, sem pedig templom, önálló imaház, vagy parókia nem állt a közösség rendelkezésre. Sőt, ezek megszerzésére még csak kilátásuk sem volt.

A város és sok család életét tönkre tevő filoxérajárvány után pár évvel 1893-ban Halom Vincze szó szerint a következőket írja a helyi egyházról:

„Világos az, hogy ha ezután támogatva nem lenne, reá más sors, mint a felbomlás, az elzüllés nem várakozhatik. Mert hogy elérkezzék valaha az a boldog idő, a midőn az egyház képes lenne magát és egyházi épületeit önerejéből fenntartani, azt reményleni ugyan lehet, csak hogy az a remény nem fog teljesedésbe menni, ha csak valami szerencsés véletlen tetemesebb hagyományhoz nem fogja juttatni idővel a ma teljesen erőtlen egyházat.”

Az infrastruktúra hiányában az otthonok szolgáltak a tanulás és az imádság helyéül, és egy-egy család áldozatvállalása tette lehetővé a közösség építését. Ennek bizonysága egy padlásfelújításkor előkerült írás:

„Ez a ház épült 1827. esztendőben. Nemes Nemzetes Akots Péter tulajdon költségén építette akkit is az Istennek Leg Nagyobb Dicsőségére a Református Eklézsiának Rektora Dobai István második esztendőn nálom lakik és az én asztalomon él.”

Az első ingatlanszerzés közegyházi adakozásból születik, melyről Pásztor Jánosnál a következőket olvassuk:

„Konta Benjámin monostori lekész közbenjárásával megindul a gyűjtés, és 1835-ben házat vásárolnak az Angyalhegyen- 800 Ft-ért.  Ez a ház egészen 1913-ig imaházul és iskolául szolgált. 1852 kibővítették.”

Ez a bizonyos ház a Szamárhegyen volt, a mai Bartók Béla u. 29 szám alatt. Akkoriban ez 2 szobából és konyhából állt, illetve a hozzá tartozó kacsárnyából, azaz borospincéből. Ebből az egyik szoba szolgált tanteremül és imaházul, a másik pedig a tanító lakásául. De hiába újították fel a házat, mivel az egész az utca szintje alatt volt, a falak állandóan nedvesek és penészesek voltak. A tanteremben sem fűtés, sem világítás nem volt, ellenben rossz levegő az igen. 

Az a bizonyos „szerencsés véletlen és tetemes hagyomány” Isten gondviselése folytán, Jordán István pomázi presbiter végrendelete által érkezett meg. Igaz, ezt az egyház vezetése a Konvent nem folyósította a kiszolgáltatott helyzetű gyülekezetnek, és még csak nem is tájékoztatta erről a jó hírről. Miután egy újabb „véletlen” folytán az egyházközség mégiscsak tudomást szerzett a végrendeletről, világi bíróságon kellett érvényt szereznie saját egyházával szemben jogos örökségének. Igen, a szegénység kiszolgáltatottságot is jelent, az Egyház név használata pedig nem jelenti automatikusan Jézus követését. Sajnos ezt a pert másik is követte, nem ez volt az egyetlen olyan eset, amikor az egyháztagok belső konfliktusaikat világi bíróság bevonásával tudták csak rendezni.

A Jordán örökség mindenesetre új helyzetet teremtett: a gyülekezet közel 100 évvel az újabb kori megalakulás után 1913-ban anyaegyházzá lett, megvásárolta az akkor már régóta használaton kívül álló romos Opovacska szerb templomot, azt felújította szinte ugyanakkora összegért, mint a templom ára (!), és megválasztotta első önálló lelkipásztorát, Vajda Istvánt, korábbi helyettes lelkészét.

Áttekintve a gyülekezetnek egy évszázadig tartó nyomorúságos küzdelmeit a megalakulásig, egyre feszítőbbé válnak a kérdések, melyekre Pásztor János maga is választ keresett:

„Milyen volt az egyház belső élete? Milyen volt az igehirdetés? Hogyan feleltek az emberi szivek a hirdetett igére? Milyen volt az egyház belső élete, melyről számokban nagyon nehéz képet adni? Irattárunkban 1913 előttről egyetlen prédikáció sincs. Feltételezhetjük azonban, hogy a szentendrei léviták igehirdetése sem különbözött a kor igehirdetésétől általában. Erről egyéb helyről bőséges ismereteink vannak. E kor igehirdetésének jellemzője, hogy a Jézus Krisztus áldozata, és a Benne kijelentett isteni szeretet helyett az ember jósága, vallásossága és erkölcsi magatartása állott a középpontban. A kegyelemből való élet helyett életbölcsességre tanították papjaink az egyre jobban ürülő templomok hallgatóságát. Ezek közül a lelkészek közül sokan a pásztori gondoskodásban is híjjával találtattak.„

3.     A gyülekezet XX. századi története napjainkig

Szentendre 1900-ban 500 fős, 1955-ben 10.000 fős város 1990-ben 20.000, 2020-ban pedig már közel 30.000 bejelentett lakosú. A történelmi változások és ez a népesség növekedés magával hozza a református közösség megváltozott helyzetét a városban. 

Rendre az iskola alapítás, a taníttatás kérdése volt az, amiben a gyülekezet a jövőjét látta. Így alapítja meg a református közösség 1901-ben a református elemi népiskolát, majd 1906-ban a város első polgári iskoláját, ami ráadásul nem csak a fiúk, hanem a lányok részére is nyitva állt, elkülönülten tanítva őket. Ezek mellé internátust is létesítenek, így Szentendre a Budapestiek számára is elérhető opció lett, kihasználva az 1888 óta működő villamos vasút adta közlekedési lehetőséget. A polgári iskola alapításában Péntek Ferencz helyettes lelkész és dr. Weresmarthy Miklós főgondnok, ügyvéd vitte a zászlót – csakúgy, mint a Jordán alap körüli pereskedésben.

Ez a folyamat nyilvánvalóan nem volt feszültségektől mentes. Az a két férfi, aki az egyház érdekében olyan sokat tett, végül a terhek súlya alatt egymással is szembe került, s ugyan csak bírósági határozat tett pontot a vitatott kérdésekre. A református közösség mindazonáltal nem csak a városban, de iskolája által országosan is ismertté és elismertté vált. Nem teherhordó képessége, inkább elszántsága vitte előre a református iskola ügyét, erőn felül megterhelve magát, állandó külső segítségre, támogatásra szorulva.  Ez a növekedés kivívta magával szemben a helyi római katolikus közösség nemtetszését, amely ebben a korszakban igyekezett gáncsolni a református iskola ügyét, sikeresen lebeszélve a várost a támogatásáról.  Mindezeken az akadályokon mégis túljutott a református közösség és sikeresen működtette kiterjedt iskolarendszerét.

Az elemi iskola eleinte a Szamárhegyen a hittan teremben működött, majd a templomvásárlás után átköltözött a templom melletti épületbe a Rákóczi Ferenc utca 14. szám alá. A polgári iskola számára 1925-ben a külső támogatásoknak köszönhetően sikerült megvásárolni a Kossuth utca 5. szám alatti Pajor kúriát, ami ma a Ferenczy múzeum épülete. Majd, hogy az internátus is méltó környezetben fogadhassa a diákokat 1929-ben, a gazdasági világválság idején új épületet is emeltek a Római sánc utcában – ennek átépített épületeiben működik jelenleg a Petzelt Szakképesítő iskola.

Mindezt nem lehetett volna elvégezni, ha a korábbi évszázad mintázata szerint cserélődtek volna a lelkészek a gyülekezet élén. Az első megválasztott lelkipásztor Vajda István, aki a város közéletének is maghatározó alakjává lett és akit a köztisztelet övezett, 38 évi szolgálat után ment nyugdíjba a gyülekezetből. Isten gondoskodása folytán a gyülekezet kiemelkedett a szegénység nyomorából.  De a XX. század történelmi viharait így sem kerülhette el. A külső támogatásoknak köszönhetően, a nagy nehézségek és a sok harc és áldozat árán létrehozott és fenntartott épületegyüttest, 1948-ban teljes felszerelésével együtt, minden ellenszolgáltatás nélkül államosították.  

Mihez kezdett, mihez kezdhetett a gyülekezet miután minden ingatlanját „fölajánlotta” az államnak, miután épületeiből – külön engedéllyel – mindössze a templommal egy telken álló és a parókiával egybeépült korábbi elemi iskolát tarthatta meg, miután cserkész csapatát és a KIE egyesületét is betiltották? E korszakról részletes elemzés még nem készült. De a nyugalmazott Vajda István szavai iránymutatásul szolgálhatnak. A következő sorok az 1963. évi generális vizitáción hangzottak el, ami egybe esett a gyülekezet és az erre az ünnepre felújított templom 50 éves jubileumával, illetve Vajda István beiktatásának is jubileumával. Érdemes hosszabban is idézni az első megválasztott lelkipásztor szavait, ellensúlyozandó az egyház külső rendjének és épülésének vég nélküli erőfeszítéseiről szóló történeti leírásokat:

„Arra kérem a szentendrei református gyülekezet hiveit, hogy tartsák szem előtt és vegyék szívükre az Anyaszentegyház Urának azt az örök üzenetét, amit ötvenévvel ezelőtt hirdettem itt beköszöntő beszédemben. Ez az üzenet, mely ma is érvényben van és évszázadokra szóló programmot ad gyülekezetünknek, így hangzik felénk Péter apostol első levele második részének ötödik verséből: „Ti magatok is mint élő kövek, épüljetek fel lelki házzá, szent papsággá, hogy lelki áldozatokkal áldozzatok, melyek kedvesek Istennek a Jézus Krisztus által!” Ezt üzeni az Anyaszentegyház Ura a szentendrei református gyülekezetnek ezen jubileumi ünnepen, templomunk mostani megújítása, külső rendbehozatala után, mert szükségünk van arra, hogy ez a gyülekezet, ennek minden rendes tagja hitben és szeretetben összeforrva, egy élő darabja legyen az Isten lelki templomának, annak a lelki háznak, amelynek folytonosan épülnie kell Isten Szent Lelkének hatása alatt nem csak a jelenben, hanem a jövendőben is, nemzedékről nemzedékre, Isten örökkévaló dicsőségére!” 

Ebben az építkezésben álltak helyt Vajda István utódai, Pásztor János 18 éven át, Bolyki János 12 éven át, majd P. Tóth Béla 1982-től nyugalmazásáig 2015-ig, 33 éven keresztül. Szénási László helyettes lelkipásztor 2015-ben és Harmathy András 2016-tól napjainkig.

1991-ben, a rendszerváltást követően újra megnyílt a lehetőség a fizikai bővülésre is, a korábban államosított ingatlanok visszaigénylésére. A presbitérium 1991. március 24-én tartott ülésén név szerinti szavazással 13 igennel, 3 ellenszavazattal és 2 tartózkodás mellett úgy dönt, hogy visszaigényli az államosított ingatlanjait gimnázium alapítás céljából. Újabb erő feletti feladatra vállalkozik a református gyülekezet. A presbiteri jegyzőkönyvek sajnos csak a gazdaságos működtetés kérdéseit tárgyalják, a gyülekezet célját a gimnázium alapítással kapcsolatban nem.  Ugyanakkor számos jel árulkodik a belső célokról: ilyen például a felkért neves helyi művészek névsora, akik alkotásaikkal díszítik, emelik a magasba azt az épített környezetet, ami nemsokára a második otthonává válik a tervezett 12 osztálynak és a 40 fős pedagóguskarnak.

Egy hősies történet veszi ezzel kezdetét, amire negyedszád múlva visszatekintve is mosolyogva beszélnek a testvérek: Isten csodáját látva abban, hogy az ezernyi akadály, ellenszél és az indítás ellen szervezett városi tüntetések ellenére is megszületett az egyezség a várossal, és a parlamenti határozat is a gimnázium alapításának engedélyéről és a kárpótlásként felajánlott tűzoltósági épület átadásáról. A visszaemlékezések másik motívuma az az összefogás, amit az alapító közösség megélhetett: jó volt áldozatot hozni, jó volt erő felett is adakozni, jó volt egymásra találni a gimnázium indítása körüli ezernyi feladatban. Annak bizonysága, hogy ez az összefogás-élmény milyen erős kötődéssé tud válni az a tény is, hogy sokan az alapító tanári karból mindmáig itt tanítanak a gimnáziumban.

Az első igazgató P. Tóth Béláné is úgy emlékezik, hogy Isten, minden korábbi munka tapasztalatával erre az iskola indításra készítette fel. De a gyülekezetet vezető elnökségnek P. Tóth Béla tiszteletes úrnak és Sikolya Zsolt gondnok úrnak is Istentől kapott, életének meghatározó feladatává lett a gimnázium alapítása. Pedig hosszú közös szolgálatuknak volt bőven más eseménye is: a templom szerkezeti megerősítése és felújítása, a gyülekezeti ház kibővítése, a parókia teljeskörű felújítása és egy önkormányzati óvoda átvétele, annak teljes felújítása, fenntartása. Tervezési, szervezési, építkezési, felújítási feladatok végeláthatatlan sora és mindehhez a szükséges anyagi források előteremtése, hazai és Európai Uniós pályázatok menedzselése, utókövetése.  

Nagyot változott Szentendre és a világ, az elmúlt 200 év alatt! Ma egy 30.000 fős agglomerációs városban, az Ukrán-Orosz háború szomszédságában, egy keresztyén értékeiről szándékosan megfeledkező Európában, egy fenyegető 3. világháború és migrációs hullám árnyékában kell a szentendrei református gyülekezetnek betöltenie Istentől adott küldetését.

A gyülekezet anyagi helyzete rendezett és stabil. Csakúgy, mint közvetlen környezetünkké: Pest megye és azon belül Szentendre kiemelten jó anyagi lehetőséggel bír és az országban egyedülállóan magas az egy főre jutó diplomások száma is.

Két intézményünkkel vagyunk jelen a város és a környezetünk életében. Egy kétszer nyolc osztályos gimnáziummal, melyben 480 diák tanul és ahol 40 fős pedagógus kar tanít rendezett, szép, gondozott és gondosan karban tartott épületekben.   Másik intézményünk egy többfunkciós Óvoda, melyben a normál óvodai részre 104 gyermek jár, a két évvel ezelőtt indított gyógypedagógiai részen pedig 16 gyermeket tudunk fejleszteni. Itt 20 pedagógust foglalkoztatunk. Az egyházközség ingatlanjai a templomon, a vele egy telken álló gyülekezeti házon és az ezzel egybeépült parókián kívül, a gimnázium épülete, az óvoda épülete és a hozzá tartozó Őrtorony utcai másik telek, melyen az óvodai játszótér van, valamint az a két lelkészlakás, mely az óvoda bővítésekor az új rész emeleti terében került kialakításra, továbbá a Kálvária utca 36. szám alatti nyugdíjas lelkészlakás és a régi református temető.  

A lelkészi feladatokat jelenleg 4 lelkipásztor végzi, a megválasztott gyülekezeti lelkipásztor mellett 3 beosztott lelkész, akik közül ketten félállásban a gimnázium alkalmazásában állnak, intézményi és ifjúsági lelkipásztori feladatokat ellátva. A saját intézményeinken kívül valamennyi iskolában jelen vagyunk a református hittanoktatással, melyet 3 fizetett hittanoktató lát el, 360 diákot tanítva hétről-hétre.  A gyülekezet presbitériuma 10 rendes és 2 pótpresbiterből áll. A gyülekezet főgondnoka dr. Szalai Zsolt bankár, már a 2. ciklusát tölti ebben a tisztségében, míg Pap József vállalkozó gondnoknak ez az első ciklusa. 

Áttekintve gyülekezetünk történetének nagy vonalait, annak siralmas és örvendetes, szégyenletes és csodálatos, megszégyenítő és hálára indító részeit, azt mondhatjuk, Jézus Krisztus a kőszikla, aki hűséges marad népéphez úgy a nyomorúság idején, mint a bőségben, akkor is, ha minden reménytelenül elveszni látszik, és akkor is ő az, aki megtart, ha roskadozunk a szolgálatok sokasága alatt. Nála bocsánatot, vigasztalást, reményt, erőt talált mindenkor népe, bátorságot a kiállásra, türelmet a kitartásban és szeretet az Ő országának és egymásnak építésére.

A körülmények és a társadalmi szerepeink változnak, ha nem ezekhez ragaszkodunk, hanem az evangéliumhoz, akkor tudjuk betölteni a jövőben is azt a küldetést, melyet ránk bízott. Ez legtöbbször láthatatlan, dokumentálhatatlan történeseket jelent, melyek a földi, történeti beszámolókban említésre sem kerülnek. Nekünk mégsem szabad szem elől tévesztenünk, hogy a mi igazi történetünket és építkezésünket a mennyei történetírás szempontjai szerint kell megélnünk, véghez vinnünk és értékelnünk.

Dr. Harmathy András

lelkipásztor