Igehirdetés 2014. január 5.
Minden a kommunikáció
Lekció: 1 Kor 12,7-22
Textus: 1 Kor 12,25-27
„Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.”
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük neked esztendő első vasárnapját. Ismeretlen az út, amelyen vezetni akarsz majd, de abban bizonyosak vagyunk, hogy javunkat akarod. Minket csak földi sorsunk érdekel, munkáink sikere és az elérhető örömök, de te ennél többet akarsz – emelkedő életet, igaz lelket, amiben nincsen hazugság, és olyan hitet, ami túlemel minket a saját ambícióinkon is. Szeretnénk egyszerűen és tisztán élni, egymással megértésben és mindig a te mennyei fényedben. Adj ehhez olyan belső átrendeződést, sőt lelki megújulást, ha kell, amiben mindez lehetségessé válik. Bízd ránk igédet, az örök élet beszédét, mert minden más csak félrevezet, és építsd bennünk az istenfiúságot, hogy azt az életet tudjuk élni, amit te adsz nekünk. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Az emberi test kutatói azt állítják, hogy szervezetünk minden egyes sejtje külön feladattal van megbízva, és testünk akkor működik egészségesen, ha a sok millió sejt mindegyike pontosan és helyesen végzi a maga feladatát. Ezek a sejtek egymással sokféle módon össze vannak kapcsolva, és baj akkor keletkezik, mondja a mai biológia, ha valamelyik sejt hamis üzenetet küld a másiknak: például azt, hogy osztódjál, pedig annak nem is kellene osztódnia. Hatalmas pénzeket költ ma az emberiség annak megértésére, hogy miért romlik meg egy-egy sejt működése, miért kezd el rosszul kommunikálni, amiből aztán néha gyógyíthatatlan betegség is lehet. Mostanában olyan időket élünk, amit a kommunikáció évszázadának neveznek, hiszen kiépült a lehetőség a másodperc töredéke alatt üzeneteket küldeni akár a világ másik felére is – és technikailag valóban létrejött a társadalomban is egy nagy összetartozás lehetősége – de vajon miért van mégis annyi ellenségeskedés és küszködés még most is az emberek és a nemzetek között, amikor soha nem látott mértékben tudnánk egymással kommunikálni?
Emberi krízis-helyzetek tanulmányozóitól tudjuk, hogy sok házasság megromlása mögött pl. egyszerű kommunikációs zavar van, és ha mi, emberek újra tudnánk tanulni egymással beszélgetni, minden szépen rendeződne közöttünk. Vagyis nem sok túlzás van abban, ha azt állítjuk, hogy „minden a kommunikáció”, mert mi emberek társas lényeknek vagyunk teremtve, vagyis boldogságunk és lelki egészségünk szinte teljes egészében arra épül, hogy milyen kapcsolatban is vagyunk egymással, elsősorban a hozzánk legközelebb állókkal.
Legyen ennek a mai együttes gondolkodásunknak alaptétele tehát ez a nyilván kissé túlzó, de teljes bizonyossággal jó szándékúan túlzó mondat, hogy „minden a kommunikáció” – és próbáljunk meg kísérletet tenni arra, hogy a bibliai üzenet fényében lássuk, és jobban megértsük életünknek ezeket a nagyon is lényeges elemét, hogy közlés, közösség és kommunikáció.
A Szentírás egészéből kiindulva azt kell mondanunk, hogy emberi életünknek mintegy szakrális alapzata a közösség, mert egymás számára vagyunk teremtve. Persze, minden egyes ember fel van ruházva az egyéni boldogság keresésével, mint legközvetlenebb, biológiailag is belénk épült igyekezettel, de erről az egyéni boldogságvágyról minduntalan kiderül, hogy egyedül nem áll meg a maga lábán, igazából nincs is sikere a másik ember nélkül. Teremtő Istenünk olyan módon alkotott meg minket, hogy egymásra vagyunk utalva, és már az életünk első két évtizedében biztosan elpusztulnánk, ha nem lennének ott a szüleink, ha nem lennének jó szándékkal ránk vigyázó, minket tanítgató felnőttek, aztán életünk későbbi útján is barátok, társak, mentorok, akik velünk örülnek, ha valami sikerül, és velünk szomorkodnak, amikor bajunk vagy veszteségünk van.
Azért fontos ezt így megfogalmazni, mert sokszor beleesünk a modern emberre jellemző csapdába, hogy elvagyok én magam is – hagyjanak engem békén, majd én gondoskodom a magam boldogságáról. Az a nagy hangsúly, amely a Bibliában a szent nép összetartozására esik, és ami csak legrosszabb, alámerült formájában züllik ugyanolyan nacionalizmussá, mint bármely más nép kollektív önzése, valójában, eredeti bibliai mivoltában az egész emberiség szent összetartozásának alapzatát fogalmazza meg. Nyugodtan kimondhatjuk, hogy a közösség, az összetartozás Isten rendelte szakrális alapzat, aminek elvesztése, nem tisztelése mindig beláthatatlan romlásokat zúdít az emberre.
Urunk Jézus földi életének híradásában, az evangéliumokban annak vagyunk tanúi, hogy először még ő maga is azt mondja, hogy nincs küldetése, csak Izrael házának elveszett juhaihoz (Mt 15,24), és tanítványainak is azt mondja, pogányok útjára ne menjetek, samaritánusok városaiba ne menjetek be. (Mt 10,5) De eljön a pillanat, amikor már azt mondja nekik: menjetek széles e világra, hirdessétek az evangéliumot minden teremtésnek, (Mt 16,15) és tegyetek tanítványokká minden népeket. (Mt 28,19) És amikor Megváltónk az anyaszentegyházról beszél, akkor nem egyetlen felekezetről szól, hanem egy olyan szakrális összetartozásról, amiben mindenkinek helye van az egész embervilágból, és ami mégis csak egyedül ott valósul meg, ahol az emberek őrá figyelnek, neki rendelik alá magukat, vagyis a „szentek egyességében”. Magának Péternek is azt mondja, hátra fordulva és személyesen neki címezve ezt a súlyos mondatot, hogy távozz tőlem, Sátán, bántásomra vagy – amikor az nem gondol Isten dolgaira, csak az emberi dolgokra. (Mt 16,23)
Mindez azt jelenti, hogy legyen szent ügy, szakrális alapzat, amit nem hagyhatunk ki a számításainkból, ami nélkül valójában moccanni sem lehet, mindnyájunknak újra a közösség ügye, esztendő első vasárnapján különösen is, mikor nekifohászkodunk az előttünk álló feladatoknak. És ezzel együtt azt is jelenti, hogy ne csak a maradék időnket szánjuk rá, amivel már úgysem tudunk mit kezdeni, hanem szent ügyhöz méltóan hozzunk érte áldozatot, szakítsuk ki magunkat egyéni ügyeinkből is. Teremtő Urunk a közösség boldogulásának ügyét pontosan olyan szent és jó célnak szánta, mint az egyes emberi lélek boldogulását, és ez a kettő – az egyéni és a közösségi boldogság – az ő akarata szerint egymástól igazából el sem választható.
De becsüljük meg a közösséget azért is, és ez még mindig a szakrális alapzat témája, mert egymás nélkül mindenkinek előröl fel kellene fedezni minden tudást, amit mások már régen felfedeztek, átéltek, és a kezünkbe is tudnak adni alkotások, vagy más hiteles kommunikáció formájában. A közösség a maga puszta létével is mindig a tanulás lehetőségét is nekünk adja. Ahogy valaki ezt találóan fogalmazta, mi dörzsölné le rólunk a sok rozsdát, ha nem kellene egymáshoz állandóan alkalmazkodnunk? Nézzünk tehát egymásra úgy, mint akik révén értékes tudáshoz juthatunk, ha megértjük és jól értjük meg egymás üzeneteit. Isten egyebek közt ezért is adott minket egymásnak, úgy a családban, mint a gyülekezetben. És ha nem azzal a hibás alapállással közeledünk egymáshoz, hogy neked változnod kellene, és akkor boldogabbak lennénk, hanem azzal, hogy mit tanulhatok általad, hogy aztán jobban szolgálhassam a közös életünket – akkor nagyon szép dolgokat adhatunk egymásnak.
De térjünk vissza egy pillanatra a neuron-biológiához, ahonnét indultunk. A kutatók azt mondják, ahogy már hallottuk is, hogy egy sejt elkezd hamis üzeneteket küldeni, mert nincsen rendben – ha ember volna, azt mondanánk róla, hogy nem találja önmagát – és ezzel aztán elkezdi rongálni az egész szervezetet. Vagyis kulcsfontosságú dolog, hogy megtaláljuk önmagunkat, és a helyünkön legyünk, mint emberek, mert akkor nem fogunk hamis üzeneteket küldeni a többieknek, és nem fogjuk rongálni a közösség szövetét, hanem építjük azt. Akkor van nagy baj, amikor a hazugság beleépül a rendszerbe, ahogy a szakemberek ezt fogalmazni szokták – vagyis amikor a nem egészséges, önmaguk helyét meg nem talált, nem hiteles elemek állandóan nem hiteles üzeneteket küldenek a többieknek. Mit jelent akkor mármost az, hogy valaki a „helyén van”, vagyis hiteles az élete?
Eszembe jut Kazantzakis görög-krétai író nevezetes regényének, a Jelentés Greconak mottója. Három lélek, három imádság: Íj vagyok a kezedben Uram, feszíts meg, mert elkorhadok. A második így szól: Ne feszíts túl Uram, mert eltörök. A harmadik pedig: Feszíts túl Uram, ha beletörök is. Elgondolkodtatóan szép szavak, de ha magamnak lefordítom, azt mondhatom: legalább háromféle módon lehet valaki a „helyén”. Első a hivatalnoké, aki a legkisebb áldozattal a legnagyobb biztonságra tör, és a legkisebb felelősséget hajlandó vállalni. Nem is nagyon érdekli más, mint a saját pozíciója, amit minden körülmények között meg akar őrizni. Őt az állás érdekli, meg a fizetés, nem pedig a feladat. A második a túlfeszített ember, aki olyasmit vett a vállára, amihez nem gyűjtött elég erőt. Roskadozik a saját élete, a saját munkája vagy családjának terhei alatt – legtöbbször azért, mert olyasmit is felvett a vállára, amivel nem kellene őrjítenie magát. Túlaggódik, például a régen felnőtt gyermekei miatt, vagy élete párja miatt, vagy a munkájáért, és nem akarja meghallani a jézusi mondást, hogy ne aggódjatok a holnap miatt, mert a holnap majd aggodalmaskodik a maga dolgai felől – elég minden napnak a maga baja. (Mt 6,34) És van egy harmadik változat is, amikor valaki úgy van a helyén, hogy szépen és egészségesen betölti azt. Tud áldozatot is hozni, mert anélkül nem lehetünk igazán emberek, földi életünk már csak ilyen – de csak annyit vállal, amennyit valóban elbír, ami alatt nem roskad össze, nem szorul maga is végül ápolásra.
Erre vonatkozik, ezt fogalmazza meg az apostol, amikor ezt mondja: „Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi.” (1 Kor 12,25) A helyüket és önmagukat megtalált emberek egymással szépen összeférnek, egymásnak javára vannak. Volt Róma életében egy érdekes pillanat, Titus Livius írja meg, a történetíró, aki a Város alapításától (Ab Urbe Condita, tehát Kr. e, 753-tól) írja meg a birodalom életét. A szegény sorból való, un. plebejus katonák, megelégelve a patríciusok, vagyis a gazdagok hatalmaskodásait, meg a visszafizethetetlen adósságaikat, Kr. e. 494-ben kivonultak a városból. Egy jó szándékú patrícius azonban, aki mindenkivel jót tett, és akit a plebejusok is becsültek ezért, név szerint Menenius Agrippa kiment utánuk, és egy mesét mondott nekik az emberi testről. A mese szerint a kezek, lábak és a többi testrész egyszer fellázadtak a gyomor ellen, hogy ő nem tesz semmit, és beszüntették működésüket. A kéz nem vitt eleséget a szájhoz, a fogak nem rágtak semmit – de ettől úgy elgyengült az egész test, hogy rájöttek, nem kell irigyeljék a gyomrot, mert az feldolgozza sok jó falatot és aztán igazságosan elosztja az egész testnek. A hallgatóság elgondolkodott ezen, és megértették, majd szépen hazamentek és mindenki megelégedett a maga helyével és feladatával.
Ezt a sztoikus filozófiából származó példabeszédet jól ismerte az apostol is, aki bölcseleti tekintetben kitűnően iskolázott volt – de egy nagyon fontos pontján megváltoztatta, amikor ezt mondta: „Ne legyen meghasonlás a testben, hanem kölcsönösen gondoskodjanak egymásról a tagok. És ha így szenved az egyik tag, vele együtt szenved valamennyi, ha dicsőségben részesül az egyik tag, vele együtt örül valamennyi. Ti pedig Krisztus teste vagytok, és egyenként annak tagjai.” Tehát az apostol nem egy magára hagyott, önmagában élő testről beszél, amelyik működjön valahogy egészségesen, ha tud – sok jó szándékú közösségépítés vetélt már el így a világ történelmében – hanem azt mondta, hogy a gyülekezet: a Krisztus teste, mi pedig egyenként az ő tagjai vagyunk. Ez nem kevesebbet jelent, mint azt, hogy elismerte, minden közösségnek szüksége van egy szellemi bázisra, az egyetlen igazán örök és maradandó bázis pedig egyedül Krisztus, őrá épülhet a maradandó közösség. Ha ezt mi is hittel hisszük, akkor annyi dolgunk van, hogy mindig újra menjünk oda ehhez a Krisztushoz, hogy felforrósítsa a szívünket, különben mi is olyan kihűlt szívű emberek leszünk, mint egy Pilátus, aki a döntő pillanatban semmi másról nem tudott, csak az állása megőrzéséről, a megszerzett kiváltságai megtartásáról – és ezért halálra adta a világ Megváltóját. Vagy olyanok lennénk, mint a ruháját odahagyó, meztelenül elmenekülő tanítvány, aki az utolsó éjszakán így jelentette be, hogy neki nem ér a neve, ő olyan, mint egy eszelős, rá nem számítson senki.
Jézushoz odamenni annyit tesz, mint hogy 2014-ben is legyen minden napunkban pár csendes percünk az evangélium olvasására, behajtott ajtajú belső szobánkban elmélyült, igazi imádságra – és akkor ott meg fogjuk látni, mint igaz tükörben, mit is kell változtassunk a gondolkodásunkon, a szokásainkon, a biztos ítéleteinken ahhoz, hogy körülöttünk a gyanakvás és az ellenségesség, vagy akár az egyszerű idegenség és elmagányosodás helyett a Krisztus teste épülhessen.
Igen, legyen újra nagyon fontos a közösség, mint minden egyéb szakrális alapzata, aztán legyen a közösség minden egyes eleme, minden egyes tagja hiteles létező és adjon őszinte és igaz jeleket, amivel nem rombolja a közösség szövetét, hanem építi azt. Végül pedig legyen mindennek forrása az élő Krisztus, aki a fő – mi pedig neki olyan tagjai, akik a mindennapokban megvalósítjuk az ő gondolatait és akaratát. Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy összetartozásra alkottál meg minket, olyan közösségre, ahol mindenki egyénileg is kiteljesedhet. Könyörülj rajtunk, hogy otthonaink meleg fészkek hadd legyenek, ahol jó lenni, ne pedig családi tűzfészkek. Imádkozunk gyülekezetünkért, az anyaszentegyházért, hogy só és világosság lehessünk a világban, olyan útjelző táblák, amelyek hozzád vezetik a téged keresőket. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, akiknek nagyon friss a vesztesége – jöjj el, vigasztaló Lélek minden megtört szívű gyermekedhez.
Kérünk azokért is, akik betegséggel küzdenek, hogy új hitet meríthessenek, és hozzád imádkozunk a boldog emberekért és boldog családokért is, hogy megmaradjanak rád figyelő alázatban és vezetett életben. Segíts mindnyájunkat, hogy igazán a helyünkön lehessünk, és hiteles közléseket adhassunk egymásnak. Szentlelkedet, a Krisztus Lelkét kérjük ehhez. Ámen.
