Igehirdetés 2010. február 21.
A böjt nem áldozat
Lekció: II Kir. 23, 1-3 és 24-25.
Textus: Jer. 7, 21-23.
„…nem az égő- és véresáldozatokról beszéltem őseitekkel, és nem azokról adtam parancsolatot nekik, amikor kihoztam őket Egyiptomból, hanem ezt parancsoltam nekik: Hallgassatok az én szavamra…”
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Áldott légy, hogy újra vasárnapot szentelhetünk, hogy újra csak rád figyelhetünk! Urunk, te aki pontosan tudod, hogy melyikünk milyen lélekkel, hogy éppen örömmel vagy bánattal a szívében van-e most itt közöttünk, te légy az, aki megszólítasz bennünket egyen-egyenként! Bocsásd meg Urunk, hogy még ezen a szent napon is olyan nehéz kibújnunk, kiszabadulnunk az önmagunk körül forgásból, bocsásd meg, hogy alig tudjuk összeszedni sokfelé kószáló gondolatainkat, alig tudjuk figyelmünket csak terád irányítani! Kérünk Urunk légy irgalmas hozzánk és ne a mi bűnünk szerint cselekedj velünk, hanem szólíts és megszólító szavaddal tisztíts és gyógyíts meg most bennünket! Add, hogy új lélekkel, tőled erőt, békességet nyerve mehessünk majd haza otthonainkba, hogy aztán majd ott is igazi, valóban megszentelt vasárnapunk lehessen! Légy jelen most közöttünk áldott Szentlelked által, Fiad Jézus nevében kérünk! Ámen.
Igehirdetés
Szoktunk-e valóban böjtölni a húsvét előtti hat hétben? Szoktunk-e ebben az időszakban lemondani bizonyos dolgokról az Úr nevéért? Vagy inkább azok közé soroljuk magunkat, akik azt mondják, hogy már így is annyi mindenről kell kényszerűségből lemondanunk, hogy nem fogunk még ezek mellé önként választott lemondásokat is tenni?
Azért kérdezem most ezt, mert ha nem szoktunk, az bizonyára azért van, mert még nem látjuk, hogy micsoda áldásokkal jár a böjt. Ha eddig még nem böjtöltünk soha, az csakis azért lehet, mert még nem értettük meg igazán, hogy mi is az valójában. Ha ugyanis tudnánk, soha ki nem hagynánk azt az életünkből.
Az a fajta böjt, amikor az ember kultikus céllal tartózkodik bizonyos időre néhány vagy éppen mindenfajta ételtől, egy teljesen általános vallástörténeti jelenség, gyakorlata úgyszólván minden vallási közösség esetében megfigyelhető.
Izráel életének korai szakaszában azonban a böjtnek a kegyességi életgyakorlatban még nem sok szerep jutott. Az ősatyák történetében például a böjtölés szokása egyáltalán nem is fordult elő. Sőt, azt kell mondjuk, hogy az egész Ószövetség nem értékeli túlságosan az aszketikus életidált.
S hogy miért? Azért, mert az Ószövetség elítéli a varázslást, a mágiát, különösen is, ha valaki Istent akarja ilyen eszközökkel befolyásolni. Márpedig e szempont érvényesülésének veszélye a böjt esetében igenis fennáll. Sokan estek, és esnek ma is ugyanis abba a hiába, hogy a böjtöt is, mint egy Istennek felkínált áldozatot akarták, akarják bemutatni, méghozzá legtöbbször az elérni kívánt cél pontos megjelölésével. Az Ószövetség tehát bár legitimnek tartja a böjtöt, de kihangsúlyozza, hogy csakis azt a formáját, amelyben az embernek Isten iránti tisztelete, szeretete, bűnbánata jut kifejezésre, és nem azt a formáját, amelyiket, mint egy áldozatot mutatnak be, és kifejezetten az Úr befolyásolása érdekében.
Jézus sem vonja kétségbe a böjt legitimitását, ő maga is többször böjtölt. A Hegyi beszédben a hívő élet olyan természetes velejárójának tekinti, mint az imádkozást vagy az adakozást. Úgy említi, mint ami az istenfélő ember életéhez egészen természetesen hozzátartozik. Nem arról beszél, hogy a böjt vajon kell-e vagy nem kell, hanem csakis arról, hogy: hogyan lehet helyesen böjtölni. Elítéli ugyanis a farizeusok külsődleges, formális böjtölését. Arra hívja fel a figyelmünket, hogy ne magamutogató módon, ne keserű arccal böjtöljünk. Azt mondja: „Mosd meg a te arcodat, kend meg a te fejedet, amikor böjtölsz” — vagyis arra figyelmeztet, hogy ne látszódjék rajtunk, hogy mikor böjtölünk, ne másoknak mutogassuk böjtölésünket. Ugyanis ez is – akárcsak az imádkozás, vagy az adakozás – csak két valakire tartozik, még pedig arra, aki böjtöl és az Úrra.
Azt látjuk tehát Jézus Krisztus böjttel kapcsolatos hozzáállása és megnyilatkozásai kapcsán is, hogy nem az a kérdés, hogy van-e létjogosultsága a böjtnek, hanem csakis az, hogy amikor böjtölünk, milyen lélekkel tesszük azt.
Ahhoz azonban, hogy most mélységében is megérthessük, hogy hol téved el az ember, hol téved olyan rossz utakra a böjtölés kapcsán, amelyek ellen több próféta és maga a mi Urunk Jézus is felemelte a szavát, nézzük meg elsőként, hogy az Ó- és Újszövetség népe mikor, milyen esetekben böjtölt, hogy aztán majd arról is beszélhessünk, hogy milyen lélekkel tették azt, s mik voltak a buktatók.
Böjtöltek például, amikor nem hallották, vagy nem értették az Úr szavát, de nem akartak ebbe belenyugodni. Ilyenkor imádkozásukat mindig kiegészítették böjtöléssel is. Vagy amikor szorongatták őket ellenségeik, és tehetetlennek érezték magukat velük szemben. Vagy amikor egy-egy ember fölismerte az ő bűneit és bocsánatért könyörgött – gondoljunk csak Dávid király bűnbánatára.
Vagy amikor bármiféle nehéz – emberi erőket meghaladó – feladat előtt álltak, ilyenkor sem csupán imádkoztak, hanem minden esetben böjtöltek is.
A böjt tehát – a nagy engesztelés napjának a kivételével – nem egy vallásos előírás volt, amit be kellett tartani, hanem alapvetően és eredendően egy olyan magatartása volt az embernek, amikor az már teljesen lemondott arról, hogy ő maga oldja meg a problémáit, nehézségeit, ekkor már egyedül Istentől várta a segítséget, választ, erőt. Amikor az ember a saját vágyait, akaratát, és még testének kívánságait is, mint például az evést tudatosan elhanyagolta, hogy csak az Úrra figyelhessen.
A böjtölő ember tehát – azt kell mondjuk – visszatér ahhoz a hitéhez, hogy csak az Úr adhatja meg valódi szabadulását, békességét, boldogságát és ezért igyekszik minden idegszálával csak reá figyelni.
Nagy szükségünk van tehát böjtre, és így erre a most előttünk álló böjti időszakra is. Böjtre, amikor kilépünk abból a fajta önmagunk körül forgásból, abból az életszemléletből, hogy békességünket, boldogságunkat, a magunk sikerének könyveljük el. Mivel pedig ilyen nagy szükségünk van erre, ezért kell tudnunk azt is, hogy mi emberek, még a böjtből is, ebből a bennünket az önmagunktól való elfordulásban és a csak Istenre hagyatkozásban segítő böjtből is képesek vagyunk egy olyan valamit csinálni, ami újra csak rólunk szól. Méghozzá akkor, amikor a böjtöt, mint egy olyan áldozatot kívánjuk bemutatni, amiért jutalmat várunk. Lemondunk valamiről, azért hogy… és itt sorolhatnánk a sok-sok célt. Pedig a böjt egyetlen jó célja az, hogy még inkább Istenre figyelhessünk. – Megfékezem valamiben a testemet, akaratomat, vágyaimat, hogy a saját hangom helyett, végre az övét halljam, hogy a saját akaratom helyett, végre az övé szerint cselekedhessek. hogy helyet, teret adjak az Úr akaratának, velem való céljának.
Az elmúlt vasárnapi igehirdetésben elhangzott egy ilyen szóösszetétel, hogy: csöndes elpiszkolódás, és engem nagyon megfogott, hosszan, több napon át elgondolkodtatott ez a megfogalmazás, mert azt gondolom, hogy a mi elpiszkolódásaink tényleg csöndes folyamatok. A mi bűnökbe merüléseink valóban nem úgy történnek, hogy egyszer csak a hívő ember 180 fokos fordulatot vesz, és a Krisztus követés helyett tudatosan a bűnök útját választja. A bűnökbe merülés csöndes, – a történés alanya számára – sokszor ártalmatlannak tűnő folyamatok eredménye. Mivel pedig ez így van, igenis nagy szükségünk van megállásokra, böjtös időszakokra, amikor a mi lassan, csöndesen elpiszkolódott lelkünket megtisztíthatjuk, vagyis hagyjuk, hogy megtisztítsa a mi Urunk Jézus, és sóvárogjuk, hogy újra megszólítson, újra útnak indítson bennünket.
Mai lekciónkban ennek a csöndes elpiszkolódásnak egy tökéletes iskolapéldája áll előttünk. Dávid király népe és maga Dávid, ha a jövőbe láthattak volna, el egészen Jósiás idejéig, valószínűleg nem hittek volna a látomásnak, amely eléjük tárul, hiszen az a nép, amelyik számára legfontosabb volt a velük szövetséget kötő Isten, és az általa adott törvénykönyv és annak betartása, ez a nép Jósiás király uralkodásának kezdetén azt sem tudja, hogy hol van a Törvény. A Királyok 2. könyve 22. fejezetében olvassuk azt ugyanis, hogy Hilkijjá főpap, amikor azt a parancsot kapta Jósiástól, hogy szedje össze az Úr házában található pénzeket, e parancs teljesítése közben találja meg a mózesi törvényeket, és viszi a kancellárnak, az meg a királynak, hogy ő is nézze meg, mit találtak. Ezek szerint pedig, már jó ideje nem olvasták azt, sőt valószínűleg olyan rég vehették utoljára elő, hogy már el is felejtkeztek róla, sőt még arról is, hogy hol porosodik. Nem csoda hát, hogy jött a csöndes elpiszkolódás időszaka. Mert ahogyan azt az elmúlt vasárnap is hallottuk, ez a következménye annak, ha valaki leveszi a tekintetét Isten törvényeiről. Elpiszkolódik ugyanis a lelkünk, ha nem nézünk bele naponta abba a tökéletes tükörbe, amelyik megmutatja, ha rossz úton járunk, amelyik szembesít szívünk gonosz kívánságaival, vágyaival, amelyik megmutatja nekünk, hogy melyik út helyes vagy helytelen, még mielőtt eldöntenénk, hogy rájuk lépünk-e.
Izráel népének életében sem egy nagy elhatározás eredménye volt az ugyanis, hogy Jahvét, az egyedül létező Istent, azt, akivel szövetséget is kötöttek, lecseréljék más istenekre. Csöndes, ártalmatlannak és veszélytelennek tűnő apró döntések sorozata vezetett oda, hogy mi most a Jósiás korabeli népről – összefoglalva – a következőket olvashattuk:
1. A jeruzsálemi templomban és az ország egész területén sok-sok bálványpap működött, akik a Baálnak, Aserának és a szerencsecsillagoknak mutattak be áldozatokat.
2. Benn a jeruzsálemi templomban Aserá szobor állt, a templom mellett közvetlenül pedig férfi paráznák házai sorakoztak.
3. A Ben-Hinnóm völgyében pedig fiaikat és leányaikat áldozták fel Moloknak.
Micsoda állapotok! Salamon király, amikor megengedte feleségeinek, hogy a maguk isteneit a maguk módján tiszteljék Izráelben is, nem hitte volna, hogy ennek az útnak ez lesz a vége. Abban a templomban, amelyet oly nagy hittel és áhítattal építettek az egyedül élő, kiábrázolhatatlan, sőt megnevezhetetlen Úrnak, ekkor bálvány szobor állt. Az a nép, amelyiknek már ősatyjuk, Ábrahám korában kijelentette Isten, hogy nem kér emberáldozatot, most mégis fiaikat és leányaikat áldozták Moloknak. Hogyan jutottak ide?
Szépen csöndesen, ártalmatlannak tűnő apró rossz döntések, Istennel nem megbeszélt és ezért rossz döntések sorozata következtében.
Ne gondoljuk azonban, hogy mindezek oly távol állnak tőlünk. Mert nem csak Dávid király döbbent volna meg, ha előre látta volna mi lesz népéből a Jósiás uralkodása előtti időkben Szerintem az apostoloknak és az első keresztyéneknek is lett volna mit feldolgozniuk, ha a keresztyénség történetének néhány epizódját előre vetítve megláthatták volna. A csöndes elpiszkolódás ránk is jellemző, és ezért nem mindegy, hogy a böjtöt arra használjuk-e, amire azt valóban kaptuk, mégpedig arra, amit itt Jósiás király történetéből is láttunk. Ugyanis az igazi böjt, az valami olyasmi, amit ő élt át.
Jósiás király ugyanis miután meghallgatta a felolvasott Törvényt, teljes szívével, teljes lelkével és teljes erejével tért meg az Úrhoz. Maradéktalanul elpusztította a bálványokat, és ami szintén nagyon fontos, nem csak magára vonatkoztatta a megértett isteni szót, hanem egész népét visszavezette az egyedül élő és igaz Istenhez.
A böjt ugyanis nem arra való, hogy az ember azért győzze le önmagát, hogy egyre tökéletesebb legyen, hanem azért, hogy teret adjon az Úrnak, hogy ő tehesse engedelmes gyermekét Őbenne tökéletessé és – ami ugyanolyan fontos – ő tehesse Őbenne tökéletes küldötté.
Az igazi böjtben tehát nem mi cselekszünk, hanem az Úr. Ha ugyanis mi próbálunk meg cselekedni és az a célunk a böjttel, hogy önmagunkat tökéletesítsük, a farizeusok hibájába esünk, és egy – az övékéhez hasonló – zsákutcában találjuk magunkat, mégpedig egy olyanban, amelyikben nem hívjuk a körülöttünk élő bűnösöket megtérésre, hanem csak a magunk megtisztulásával foglalkozunk. Egy nagyon rövid történet elmondásával hadd segítsem ennek megértését.
„- Valóban nem volt könnyű…- sóhajtott leplezetlen büszkeséggel az óra, amikor a riporter interjút készített vele.
– Kitartó, kemény tréninggel, sokéves megfeszített munka eredményeképpen büszkén kimondhatom: sikerült úrrá lennem a természetemen.
– …?
– Uram, ha hiszi, ha nem, Ön most a világ leggyorsabb órájával készíthet interjút!” (E. Kästner nyomán)
Nehogy így járjunk mi is! Sajnos ugyanis könnyen előfordulhat, hogy amikor emberfeletti teljesítményeket akarunk kicsikarni magunkból, közben embertelenekké válunk, és nem tudjuk betölteni Istentől nyert rendeltetésünket.
Kezdjük tehát inkább a böjti időszakot valódi böjtös lélekkel és már a megterített úrvacsorai asztal előtt is úgy jelenjünk meg, mint akik egyedül csak Őbenne, egyedül az ő kegyelmében, erejében és szeretetében bíznak. Úgy, mint akik azt éneklik szívük legmélyén: Jövök semmit nem hozva, keresztedbe fogózva. Így legyen! Ámen
Úrvacsoraosztás
