Igehirdetés 2009. március 29.
A bűnt gyűlölnünk kell
Lekció: Jel.2,1-7.
Textus: Jel.2,2,4-5.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Olyan jó most nekünk azzal a bizalommal járulni eléd, hogy tudhatjuk, újra meg akarsz szólítani bennünket. Köszönjük, hogy kijelented magad nekünk és bocsásd meg, hogy mi veled ellentétben állandóan rejtőzködünk előled. Arra kérünk most Urunk, hogy Igédet hallgatva emelj fel minket megaláztatottságainkból és taszíts le minket, azokból a magasságokból, amelyekre mi helyeztük magunkat gőgösen. Te vagy Urunk a szívek és vesék vizsgálója, arra kérünk te légy az most is, és tisztítsd meg szívünket Igéd világosságában a te nagy kegyelmedből. Engedd meg Urunk, hogy Igéd el tudja végezni ma bennünk munkáját, és lélekben meggazdagodva távozhassunk templomodból. Te csitítsd most le a mi mindenfelé elkalandozni vágyó gondolatainkat, hogy csak rád figyeljünk, csak téged halljunk. Fiad nevében kérünk, hogy hallgass meg minket!
Ámen!
Igehirdetés
Hogy majd két hét múlva egy igazán mélyen és tisztán átélt húsvétunk legyen, nagyon fontos, hogy a böjti időszakot valóban arra használjuk fel, amire az adatott nekünk. Mégpedig, hogy megvizsgáljuk magunkat, megmérjük cselekedeteinket az Ige fényénél, engedjük, hogy lelepleződjenek bűneink, és akarjunk megtisztulni ezekből a bűnökből.
Az elmúlt héten többször volt alkalmam arra, hogy tanulmányozhassam a Jelenések Könyvét, és arra ébredtem rá, hogy egy keresztyén ember életében a böjti időszak szinte kihagyhatatlanul fontos része kell legyen az, hogy ilyenkor újraolvassuk és imádságos szívvel ismét átgondoljuk ennek a könyvnek az elején található hét üzenetet, amely hét kisázsiai gyülekezetnek lett címezve. De miért is gondolom ezt így? Miről szól egyáltalán a Jelenések Könyve?
A legfontosabb tudnivalókról már rögtön a könyv legelső verse tájékoztatást nyújt számunkra, így hangzik: „Ez Jézus Krisztus kinyilatkoztatása, amelyet Isten adott neki, hogy közölje szolgáival mindazt, aminek hamarosan meg kell történnie, és amelyet angyalával elküldve kijelentett szolgájának, Jánosnak”.
Tehát a könyv szerzője János apostol, a szeretett tanítvány. A kijelentés, amit leírt, magától a feltámadott és megdicsőült Krisztustól származik; a kijelentés célja pedig, hogy közölje a keresztyén gyülekezetekkel azokat a dolgokat, amik még be fognak következni, vagyis kinyilatkoztatást adott a jövőre nézve. Ezt pedig hét üzenettel kezdi, mégpedig hét olyan üzenettel, amelyek hallatán lehetetlen, hogy valaki ne vizsgálja meg önmagát az ott felsorolt dicséretek és feddések tekintetében. Ugyanis ezeknek a dicséreteknek és feddéseknek a hallatán óhatatlanul is magába néz és elgondolkodik egy keresztyén ember azon, hogy őt vajon ezekben a kérdésben megdicsérné, vagy elmarasztalná Jézus.
Amikor ez a könyv keletkezett, vagyis az első század második felében, a kisázsiai keresztyén gyülekezeteknek nagyon sok nehézséggel kellett nap mint nap szembenézniük. A császárkultusz miatt, különösen az efézusi gyülekezet tagjai szörnyű üldözéseknek voltak kitéve. A 81-96-ig uralkodó Domitianusz császár ugyanis isteni rangot és tiszteletet követelt magának és az ellenszegülőknek, mint például a keresztyéneknek nem kegyelmezett. De sokszor kellett még ezen kívül tévtanítókkal, álapostolokkal is felvenniük a harcot a keresztyén hit tisztaságának a védelmében. Egy ilyen szituációban élő keresztyénség számára, nagyon sok erőt és bíztatást adott ez az apokaliptikus mű. A könyv első részében található hét üzenet után ugyanis az utolsó időkről, Krisztus visszajöveteléről és az új teremtésről, vagyis az új égről és új földről olvashatunk. A nehéz próbák között szenvedő egyházat arról biztosítja Krisztus, hogy a Sátán tombolása ellenére, Isten biztos kézzel vezeti népét a boldog cél felé.
S hogy miért is mondtam tehát akkor az igehirdetésem elején, hogy a böjti időszak elmaradhatatlan része kellene legyen, hogy a hét kisázsiai gyülekezetnek írt levelet ilyenkor újra olvassuk, persze azon túl, hogy – ahogyan már mondtam – önvizsgálatra indítják az embert?
Azért, mivel a hetes szám teljességet kifejező volta miatt, és ebben minden írásmagyarázó egyetért, hogy ez a hét üzenet a gyülekezetek teljességének szól, tehát a mi gyülekezetünknek is. Az őt követő és az ő visszajövetelét váró gyülekezetek, minden időben ehhez a hét gyülekezethez hasonló kísértésekkel és nehézségekkel fognak majd szembenézni, ugyanis sem az ember maga, sem a Sátán és annak módszerei nem változtak az első század óta. Amikor tehát Krisztus, ebben az utolsó kijelentésben különböző várható veszélyekre és bűnökre figyelmezteti minden kor keresztyénségét, fontos, hogy legalább a böjti időszakban elgondolkodjunk ezek fölött és megvizsgáljuk magunkat.
Lássuk is tehát, hogy az efézusi gyülekezetnek írt üzenet által, vagyis igehirdetésünk alapigéje által mire akar ma bennünket figyelmeztetni és tanítani a mi Urunk.
Ennek a levélnek a vezetésére figyelve két témával kapcsolatban kell, hogy önvizsgálatot tartsunk, ugyanis egy kérdésben elmarasztalta ezt a gyülekezetet Jézus, egy másikban pedig megdicsérte.
Kezdjük gondolkodásunkat az elhangzott dicséret kapcsán, amelyben Jézus az efézusi gyülekezet bűnnel szembeni állhatatos küzdelmét dicséri. Első nagy kérdésünk az lehet tehát saját magunk felé, hogy vajon mi fáradozunk-e azon az efézusi gyülekezethet hasonlóan, hogy felvegyük a harcot a gonosz cselekedetekkel szemben. Vajon állhatatosak vagyunk-e akkor, amikor a bűnökkel kell szembeszállni? Mert bár őket megdicsérte az Úr abban a tekintetben, ahogyan a bűnt gyűlölték, de vajon bennünket megdicsérne-e ma ebben a tekintetben? Én a legtöbbször sajnos azt tapasztalom, hogy a legtöbben nagyon elnézőek vagyunk a bűnök láttán. Mind saját magunk, mind mások bűnei láttán. Aztán meg panaszkodunk, hogy mennyi baj van a világban.
Valaki péntek este megkérdezte tőlem, hogy mi a véleményem arról, hogy országunk ilyen rossz helyzetben van most. Vajon ez Isten büntetése? Azt mondtam neki, hogy én nem szeretem, amikor azt mondja valaki, hogy Isten büntetése ér utol bennünket. Én inkább úgy szoktam fogalmazni, hogy Isten megmutatta nekünk a Bibliában azt az utat, amelyen jutalom vár bennünket és azt, amelyen büntetés, mi mégis sokszor azt választjuk, amelyiket nem a józan ész diktálja. Tehát szerintem pontosabban fogalmazunk akkor, ha azt mondjuk, hogy Isten, mint szuverén Úr, úgy alakította ki a földi életet, hogy nem csak megtiltotta nekünk, az ő teremtményeinek, hogy vétkezzünk, hanem úgy alakította ki a teremtési rendet, hogy a bűnöknek bizony vannak következményei, ha úgy tetszik büntetései. Ezeket a büntetéseket azonban mi magunk hozzuk a fejünkre, amikor ezek mellett a bűnök mellett döntünk, méghozzá szabad akaratunkból. Ha bűnt követünk el, akkor a tapasztalatok alapján általában tudhatjuk is előre, hogy milyen következmény, büntetés vár ránk. Ha ugyanis például dohányzik valaki, tudnia kell, hogy ennek óhatatlan következménye, hogy előbb vagy utóbb tönkre megy a tüdeje. Vagyis szabadon dönt arról, hogy vállalja-e ezt a büntetést. Ha valaki sűrűn váltogatja a szexuális partnereit, előbb vagy utóbb számolnia kell valamiféle nemi betegséggel. Ha valaki nem akar ellenállni az alkohol okozta mámor csábításának, tudnia kell, hogy a mája egyszercsak majd fel fogja mondani a szolgálatot. Na és hányszor hallunk olyan esetekről, hogy valaki nem akar ellenállni a gazdagság csábításának és annyit dolgozik ezért, hogy túlhajszolja magát. Hányszor halljuk, hogy az ilyen emberek egyszer csak azt tapasztalják, hogy jobban ismerik titkárnőjüket, mint családjukat, gyermekeiket, és bár luxusautóban, és drága öltönyben, de lélekben magányosan és fiatalon halnak meg szívinfarktus következtében. Na és hány olyan nőről hallunk ma, akik szépségük, függetlenségük és karrierjük bűvöletében és imádatában, életük közepe táján, vagy vége felé arra döbbennek rá, hogy amíg velük egykorú barátnőik, bár nem olyan szép lakóparkban, nem olyan szép autóval és ruhákkal ellátva mint ők, de családdal és boldogan élnek, amíg ők még mindig egyik partnertől a másikig hánykódva, de igazából senkivel sem tudták megosztani az életüket.
Azért hoztam fel ezeket a példákat, hogy jobban lássuk, hogy bizony egy olyan társadalom, amelyik bár tudja azt, hogy ha valahonnan ellop, az valahonnan hiányozni fog, és bár tudja azt, hogy ha elfelejtkezik bizonyos társadalmi rétegekről, annak problémái egyszercsak a fejére nőnek majd, amelyik társadalom tagjai a bűnöket látva, csak összekacsintanak vagy legyintenek, saját magukat büntetik meg szabad akaratukból.
Nem azt akarom én ezzel mondani, hogy csupán azért ne vétkezzünk és azért kerüljük a bűnöket, hogy jól menjen sorunk, de azt igen, hogy ha az ember nem akar engedelmeskedni Istennek, nem akar Isten teremtési rendjének megfelelően élni, bizony számolnia kell ennek következményeivel.
Azért mondtam el ezeket az efézusi gyülekezet bűnökkel szemben való állhatatos harcával kapcsolatban, mert azt gondolom, hogy miránk legtöbbször sajnos inkább a bűnök elpalástolása jellemző – tisztelet a kivételeknek. Nagyon sokan vagyunk, akik gyakran esünk abba a bűnbe, hogy saját magunk és mások bűneivel szemben inkább elnézőek maradunk, mintsem, hogy felemelnénk a szavunkat. Vizsgáljuk meg tehát magunkat ezen a böjti vasárnapon, hogy mennyire vagyunk kitartóak és buzgók a bűnök gyűlölésében, és az ellenük való harcban.
Ahogyan azt már mondtam, egy dicséretet és egy feddést tartalmaz ez az efézusiaknak küldött üzenet. Mit kell tehát tudjunk a feddésről, amelyben azért marasztalja el Jézus az efézusiakat, mert nincs meg már bennük az első szeretet.
Nem tudom, hogy szoktunk-e egyáltalán, vagy ha igen, akkor milyen gyakran szoktunk visszaemlékezni arra az időszakára az életünknek, amikor először történt meg velünk az a csoda, hogy valóban meghallottuk Jézus hívását, amikor először történt meg velünk az, hogy megérthettük és átélhettük, hogy Isten Fia megbocsátotta a mi bűneinket is, és Szentlelkét elküldve, egy teljesen új élet ajándékát kínálta fel számunkra. Vagyis szoktunk-e visszaemlékezni megtérésünkre? Akárhogyan is válaszoltunk most magunkban erre a kérdésre, az biztos, hogy mai Igénk felszólításának megfelelően, most fel kell idézzük ezeket az emlékeinket mindnyájan. Arra szólít ugyanis fel bennünket igehirdetésünk alapja, hogy emlékezzünk vissza, mégpedig arra az első szeretetre.
Úgyhogy kezdjük csak el az időutazást, amelynek során persze mindenkinek más-más távolságokig kell most visszatérnie. Ugyanis bizonyára vannak közöttünk olyanok, akiknek még olyan friss az erre vonatkozó élményük, hogy kristálytisztán fel tudják idézni ezeket a napokat, de vannak, akiknek már jó pár évet, vagy akár évtizedeket kell most ahhoz átszelniük gondolatban, hogy eljussanak életük ezen pontjához.
Akik fel tudják most idézni magukban életük ezen napjait, bizonyára mind egyetértenek velem abban, hogy semmihez sem fogható élménye volt ez életünknek. Alig lehet szavakba önteni akkori érzéseinket és gondolatainkat. Nehéz beszélnünk arról, amikor életünkben először döbbentünk rá arra, hogy milyen elveszettek vagyunk Isten nélkül. Amikor először tapasztaltuk meg azt, hogy az az űr, amit olyan sokszor éreztünk már magunkban addig is, amit annyi mindennel próbáltunk már betölteni mind hiába, hogy az az űr, egyszerre megtelt Istennel, Isten szeretetével.
Amikor visszaemlékeztem az igehirdetésre készülve saját megtérésemre és a megtérésem utáni napokra, hetekre, hónapokra, még ha már lassan 20 éve is lesz ennek, ugyanis 17 évesen tértem meg, kristálytisztán hallok ma is egy bizonyos páli igét, amely ebben az időszakban a szívembe vésődött. Ez pedig így hangzik: „a bűnösök közt első vagyok én”. Nagyon nagy erővel helyezte a szívemre ezt az Úr akkor. Soha többé nem akartam elfelejteni, hogy ha nekem megbocsátott, és engem magához fogadott az Úr, akkor én soha többé ne felejtsem ezt az ingyen kegyelmet másoknak is hirdetni. Tisztán emlékszem, hogy milyen erősen elhatároztam akkor, amikor először éltem át egy úrvacsoraosztáson Krisztus áldozatának ajándékát, hogy soha nem akarom többé elfelejteni azt a figyelmeztetést, amire az úrvacsora osztás után hívja fel a figyelmét a lelkipásztor a gyülekezet tagjainak, vagyis, hogy: „bocsássatok meg egymásnak, ahogyan Krisztus is megbocsátott nektek”.
Emlékezzünk tehát vissza most mindnyájan, erre az első szeretetünkre, és térjünk vissza hozzá.
S hogy miért szerepel egy levélben, vagyis egymás mellett ez a két téma, mégpedig a bűnök gyűlölésének, az ezek ellen való állhatatos harcnak a kérdése, az első szeretethez való visszatérés kérdésével? Ha egy kicsit jobban odafigyelünk, nagyon könnyen megérthetjük. Hiszen nagyon befolyásolja egymást, ehhez a két kérdéshez való hozzáállásunk. Nagyon gyakran megtörténik ugyanis, amikor az ember felveszi a harcot a bűnnel, hogy közben könyörtelenné válik, vagyis könnyen el tudunk felejtkezni arról, hogy ne a bűnöst, hanem csak a bűnét gyűlöljük.
De ugyanez fordítva is nagyon könnyen megtörténik, amikoris annyira eltúlzott mértékben vagyunk megbocsátóak és irgalmasok mind a másik emberrel, mind saját magunkkal szemben, hogy már a bűnök gyűlöléséről és a gonosz cselekedetek elleni állhatatos küzdelemről is elfelejtkezünk.
Jézus Krisztus, aki az Atya jobbján ülve, pontosan ismeri a mi szívünket és látja azokat a veszélyeket, amelyekbe a hit nemes harca közben kerülhetünk, arra akar figyelmeztetni ma bennünket, hogy emlékezzünk vissza arra, hogy honnan estünk ki, és térjünk meg. Arra akar figyelmeztetni, hogy bár az a jó, ha állhatatosan és buzgón küzdünk a bűnök és a gonosz cselekedetek ellen, azonban sohase tévesszük össze a bűnöst, az ő bűnével. A másik embernek mindig csupán a bűnét gyűlöljük, de őt magát, vagyis a bűnös embert soha, a másik embert, még ha bűnös is, szeressük, mégpedig azzal az első szeretetünkkel. Azonban irgalmasságunkat és szelídségünket se túlozzuk el annyira, hogy aztán már összekacsintók, vagy legyintők legyünk még bűnök láttán is. Adja Isten, hogy ki-ki megláthassa ma, honnan esett ki, hogy megtérhessen!
Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Atyánk! Köszönjük Igéd világosságát! Köszönjük, hogy két nagyon fontos dologban is tanítottál ma bennünket. Megvalljuk Urunk, hogy nagyon sokszor megrestültünk a bűnök elleni küzdelemben, a gonosz cselekedetek elleni állhatatos harcban. Bocsásd meg, hogy ezekkel szomorítunk téged, ahelyett, hogy türelemmel, kitartóan és szeretettel feddnénk azokat, akik bűnökbe estek, és bárcsak ne lennénk elnézőek magunkkal szemben sem, ha vétkeinkről van szó.
De bocsásd meg Urunk azt is, amikor pedig küzdve a bűnök ellen, megkeményedett a szívünk, és felebarátainkat, vagyis a bűnösöket gyűlöltük az ő bűneik helyett. Légy Urunk a megtört szívűekkel, a hozzád tartozni vágyókkal, te segíts bennünket a hit nemes harcának nehézségeiben. Légy velünk minden napon Szentlelked erejével, tanításával és bíztatásával, hogy kísértésekbe ne essünk. Fiad Jézus Krisztus nevében kérünk erre. Ámen.
