Igehirdetés 2013. január 6.
Amit csak az irgalom tud létrehozni
Lekció: Zsolt. 29, 1-11
Textus: Mt. 3,13-17
„Akkor eljött Jézus Galileából a Jordán mellé Jánoshoz, hogy keresztelje meg őt. János azonban megpróbálta visszatartani őt, és ezt mondta: Nekem volna szükségem arra, hogy megkeresztelj, és te jössz hozzám? Jézus így válaszolt: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Akkor engedett neki. Amikor pedig Jézus megkeresztelkedett, azonnal kijött a vízből, és íme, megnyílt a menny, és látta, hogy Isten Lelke, mint a galamb, aláereszkedik és őreá száll. És hang hallatszott a mennyből: Ez az én szeretett Fiam, akiben gyönyörködöm.”
Imádkozzunk!
Istenünk, mennyei jó Atyánk, köszönjük neked, hogy az esztendő első vasárnapját templomodban tölthetjük. Köszönjük a szomjúságot, ami idehozott most bennünket, és köszönjük, hogy ezt a szomjúságot te oltottad a szívünkbe, aki tudod, hogy nélküled üres és sivár az életünk. Légy áldott, hogy sokszor ajtót nyitottál már előttünk, és számunkra is megnyílhatott az ég, hogy halljuk a te igédet. A te szavad ott zeng a vizek felett öröktől fogva, és formát ad a formátlannak. Megremegünk, amikor csak meghalljuk, hiszen rajtunk is igen sokat kell még formálj ahhoz, hogy méltóbb módon kiábrázoljuk képmásodat. Segíts most minket életformáló belátásokra, olyan felismerésekre, amik megtisztítanak és megbékéltetik a szívünket. Vezesd most gondolatainkat a Jézus útján, mert abban van a mi váltságunk. Ámen.
Igehirdetés
A keresztyén hagyomány szerint január 6-át szokás Jézus megkeresztelkedése ünnepének tekinteni, de ez éppen úgy később, a naptárkészítéskor megállapított dátum, mint a születése december 25-re rögzítése. Nem is fontos igazából, hogy valójában az év melyik napjára estek ezek, mert ami fontos, az sokkal inkább az: meghalljuk-e magunknak az események üzenetét és azok vajon megváltoztathatja-e a gondolkodásunkat. Igaz ez a saját életünk eseményeivel kapcsolatban is: hiszen a bölcs ember a saját tapasztalatából tanul, és ezért nem követi el mindig újra ugyanazokat a hibákat. Még sokkal inkább igaz azonban az üdvtörténet eseményeire nézve, amik sokszorosan fontosabbak egyéni élet-utunknál: aki azokból nem tanul, azon már tényleg nem lehet segíteni.
A Jézus megkeresztelkedésének leírásában van egy különös mondat, ami évről-évre talán meg is állít bennünket esztendő első vasárnapján, és ami mellett nagy kár lenne úgy elmenni, hogy nem fogjuk fel a mondandóját. Ez így hangzik: Engedj most, mert az illik hozzánk, hogy így töltsünk be minden igazságot. Milyen igazság betöltéséről van szó? Mi az, ami annyira fontos, hogy ennek jegyében nem János keresztelkedik meg Jézus által, hanem alázatosan elvállalja, hogy ő keresztelje meg azt, akiben pedig nincsen semmi bűn? A „minden igazság betöltése” egyszerűen az, hogy Jézus beáll a bűnösök közé. Közösséget vállal velünk, emberekkel, akik erre nem vagyunk méltók, és ezt irgalmából teszi. Minden január 6-án eszünkbe juthat ezért: valaki úgy szeretett bennünket, hogy alámerült ott a Jordán vizébe, holott nem volt semmi, de semmi bűn, amit őróla le kellett volna mosni akár még jelképesen is, és ez mintegy előlege már kereszthalálának is. Ezt ő azért vállalta, mert ez illet őhozzá, ez volt ugyanis a kifejezése annak, hogy teljesen egy szintre száll velünk, beáll a bűnösök közé, és magára veszi az emberi élet minden ítéletes terhét. Ha egy szóban akarjuk összefoglalni ezt a végtelen jóságot, valóban nem is mondhatunk mást, mint hogy ez az ő irgalmának kifejezése irántunk.
És nekünk erre az irgalomra nagyon is szükségünk van, mert vannak dolgok, amiket erővel és hatalommal nem lehet elvégezni, és amiket maga Isten is irgalommal végez el ebben a világban. Vannak ugyan dolgok a hatalmas világegyetemben, ahol ő örök törvényével és a maga végtelen hatalmával végzi el a művét, amikor például szépen rendben tartja a bolygók útját a Nap körül, és megóv bennünket a kozmikus kataklizmáktól, hogy az élet egyáltalán megmaradhasson – de minket, embereket itt a Földön arra méltatott, hogy parányi életünkben egészen más eszközökkel is éljen. Ilyen ránk méretezett eszköze az irgalom, amivel elgondolkodtat, meg is szégyenít talán, hiszen ő felhozza napját mind a gonoszokra, mind a jókra, és esőt ad mind az igazaknak, mind a hamisaknak (Mt. 5,45) – és aki egyáltalán felfogja ezt a dolgot, az tényleg meg szokta változtatni az életét. Jellemző persze, hogy az emberek sokszor még őrá haragszanak, hogy miért nem bünteti meg a bűnösöket méltó módon, de ez csak azoknak a szokása, akik magukat igazaknak gondolják. Hát miért fontos az, hogy Isten irgalma legyen esztendő első vasárnapján a gondolkodásunk középpontjában?
Először is azért, mert semmi más áttörni nem tudja emberi önigazultságunk páncélját. Félelmetes az, hogy még vallásos emberek is hányszor vélekednek úgy, valahol mélyen a szívükben, hogy nekik igazából nincs szükségük Jézusra és a benne eljött megváltásra. Tisztelik ők Jézust, persze, miért ne, csak ne szóljon bele az életükbe. Így volt ez akkor is, amikor itt járt ő közöttünk testiképpen. Heródes is szívesen hallgatta Keresztelő Jánost egészen addig, amíg az a fejéhez nem dörgölte, hogy még egy király sem engedheti meg magának a testvére meggyilkolását, hogy hozzájusson a feleségéhez. És Pilátus is elfilozofált volna Jézussal ítéletnapig, ha nem fenyegetik meg a főpapok, hogy megy majd a küldöttség Rómába, bepanaszolunk, hogy nem vagy a császár barátja, utána utcai demonstrációkkal zavargásokat szítunk, és te nem maradsz többé prokurátor, azaz helytartó, mert nem vagy képes fenntartani a tartomány rendjét. Mert lehet úgy tisztelni Jézust, hogy annak pontosan meg van húzva a határa – amíg nem jár az életünk és a cselekedeteink megváltoztatásával.
Vannak aztán olyanok is, akik nem az állásukat vagy más kincsüket féltik, hanem egyszerűen azt mondják, nincs szükségem őrá, mert alapjában véve rendben és egyensúlyban vagyok. Róluk azt mondta Jézus, hogy nem az egészségeseknek van szükségük orvosra, és nem az igazakat jött hívni, hanem a bűnösöket megtérésre. (Mt. 9,13) Náluk akkor derül ki, hogy nagyon is szükség lenne Jézusra, amikor az a híres egyensúly valami miatt radikálisan megbillen. És van még az önmagunk védelmének, a változás elutasításának sok más páncélja is, csak hogy minden maradjon a régiben. Pedig eszünkbe juthat akár Dante Poklának legmélyebb bugyra is, ahol a költő először jeges fuvallatot érez, aztán megpillant valami malom-féle képet, ami a szüntelen és terméketlen körben járás képzetét idéz, végül pedig elvezeti az olvasót egy rettenetes képhez. Ennél mélyebbre már nem lehet jutni: itt ugyanis, a középkori világkép szerint „a föld középpontjában” jégbe fagyott lelkek vannak, vagyis mozdulatlan, kimerevedett emberi állapotok, amik egyáltalán nem képesek már mozogni, minden élettől meg vannak fosztva, önmaguk torzképeinek véglegesített változatai ők.
Félelmetes arra gondolni, hogy tényleg, akár ilyenné is válhat az ember, jégbe fagyott lélekké, amely nem változik, nem tisztul, és nem nemesedik többé, nem halad előre és nem fejlődik, mert egyszer s mindenkorra olyan már, mint önmaga. Ezt a megmerevedett és lelki értelemben mozdulatlan életet valóban csak Isten irgalma tudja életre kelteni. Róla viszont azt olvassuk az evangéliumban, hogy eljön az óra, amikor a koporsókban lévők is meghallják az ő szavát (Ján. 5,28), vagyis az ő irgalma igenis tud adni új életet azoknak, akik már egészen halottaknak gondolnák magukat. Halljuk meg ezt az evangéliumot, mert mindnyájunknak tud és akar az irgalom újat hozni. Minden embert tud tovább vezetni onnan, ahol áll. Minden halott lelket meg tud szólítani és meg tud mozdítani – miért pont én lennék kivétel? Az irgalom, a Jézusban megjelent isteni irgalom át tudja törni még az önigazultság páncéljait is.
De van ennél tovább is. Mert vannak olyan mélyen fekvő hiányok és megkötözöttségek, amikre egyáltalán nem terjed ki már a mi emberi hatalmunk. Lényünknek olyan torzulásai, olyan fogyatkozások, amik sokkal mélyebben vannak annál, hogy mi magunk kezelni tudnánk azokat. Ezeknél megint csak egyedül a Jézusban megjelent végtelen nagy isteni irgalom segíthet rajtunk. Ilyesmi például, amikor egy-egy káprázat annyira megejti az emberi szívet, hogy már azt sem látjuk, mitől és mennyire is van megkötözve az egész lényünk. Csak romlik az ember sorsa, megy egy olyan úton, ami cseppet sem az élet útja, és nincs senki, aki segíthetne rajta, mert őt fogva tartja egy káprázat. Lehet ez félelem, lehet önsajnálkozás, lehet egy megszelídítetlen vágyakozás, egy beteljesületlen gyermekkori álom, egy megindokolhatatlan rettegés, sok minden. A lényege az, hogy fogva tartja az embert egy káprázat, és elhiteti vele, hogy neki már csak ilyen az élete. Láttam már szerencsétlenkedő embert is így, fogvatartott állapotban, neki az volt a káprázata, hogy ő nem képes semmire, neki oldják meg az életét mások, mert ő olyan nagyon szerencsétlen.
Eszembe jut egy természetfilm, amit a múltkorában láttam, és arról szólt, hogy miként vadásznak a krokodilok a bölénycsorda apró, frissen született és tapasztalatlan borjaira. Ott hűsölnek a bivalyok a vízparton, aztán a víz alól egy másodperc alatt előugró ragadozó lerántja a prédát magával. Ha nem elég mély a víz ahhoz, hogy lehúzza és megfojtsa, mielőtt megenné, akkor is fogva tartja a lábainál fogva. A borjú anyja bemegy a vízbe és nyalogatja kicsinye fejét, ami kint van, biztatásul, hogy itt vagyok, szeretlek – de nem tud mást tenni, mert nem is látja a víz alatt rejtőző ragadozót. És a csorda többi tagjai sem segítenek, pedig máskor, ha van mozgó célpontjuk, az ellen hatásosan és gyorsan össze szoktak fogni, és még az oroszlán szájából is ki tudják menekíteni a társukat. De amikor az ellenség láthatatlan, mert el tud rejtőzni a víz alá, ő ott sincs, akkor nincsen segítség. Nagyon ismerős ez a kép, mert mi emberek látjuk ugyan a partról, hogy abban a gyors másodperc töredékben ki is ragadta el a víz alá a borjút, de szegény bivalyok nem tudják így összerakni a képeket. Nekik hiányzik valami az intellektusukból, nekik állandóan mozgó és azonosítható célpontra volna szükségük, és mivel ilyen nincs, nem támadnak.
Mi sem küzdünk különösebben a „levegőbeli hatalmasságokkal” (Ef. 2,2 és 6,22), még csak azonosítani sem nagyon törekszünk őket, mert hát nem látjuk őket. Pedig éppen olyan makacsul meg tudják ragadni az embert, mint a víz alá rejtőző krokodil a szerencsétlen bivalyborjat. És ahogy a csorda lényéből, képességeiből is hiányzik egy láncszem, hogy megfelelően össze tudják rakni a képeket, és emlékezzenek még arra a töredékes pillanatra is, amikor a ragadozó megragadott magának valamit – hát ugyanígy nekünk is volna magunkon fejleszteni sok mindent. Mert bennünk is igen sok hiányosság lakozik, még akkor is, ha ezt nem szeretjük elismerni. Legyen a Jézusban megjelent irgalomra adott válaszunk, hogy elkezdjük fejleszteni a lelki képességeinket. Én nem nagyon szeretem a cirkuszi mutatványokat, mert az artisták sok fölösleges veszélyt kihívnak maguk ellen, de egy valami azért még a cirkuszi mutatványokban is fontos üzenet lehet, hogy az emberi élet és az emberi képességek elképesztően fejleszthetőek. Van, akinek erkölcsi tekintetben az állhatatosságban kell növekednie, van, akinek az empátiában, van, akinek az egy dologra koncentrálásban, és van, akinek egyszerűen a türelemben. Ezt ki-ki tűzze ki magában, mert ő maga tudhatja a legjobban a fogyatkozásait. És ne feledjük, az olyan ellenség a legveszélyesebb, amelyik el tud rejtőzni, és még azonosítani is nehéz. Úgyhogy akad feladatunk 2013-ra bőven.
Végül még egy fontos irány, amiben a Jézusban hozzánk jött irgalomra szorulunk. Ez pedig a közös élet, a közös jövő kilátástalansága, amit már-már mindnyájan elhiszünk. Itt a Kárpát-medencében valahogy mindenki a másik ellenében próbál meg élni, és lélekben arra rendezkedik be, hogy úgysincs esélye az örömmel megélt, békességes és őszinte közös életnek. Persze, van sok rossz tapasztalatunk, talán több is, mint a világ sok más táján. És nagyon sok ember el is hiszi, hogy az tartja majd életben, ha mindig lesz valaki, aki ellen gyűlölködhet. Mintha úgy imádkoznának sokan, a Miatyánkot kiforgatva, hogy „a mi mindennapi ellenségünket ad meg nékünk ma.” Lépjünk ki a közös élet lehetetlenségét sugalló reménytelenségünkből és hitetlenségünkből. Lehet, hogy embereknél lehetetlen, ezt elismerem. De minden lehetséges az Istennél, és ezt nem én mondom, hanem Megváltó Jézusunk. (Mt. 19,26) Egy másik helyen még azt is mondja, hogy minden lehetséges a hívőnek. (Mk. 9,23) Hát nyissuk csak ki a szívünket sokkal nagyobbra, tételezzünk fel egymásról legalább egy írmagnyi jó szándékot néhanap, már a legszűkebb közösségekben is elviselhetőbb lesz az élet. És azt se felejtsük el, hogy ki mint él, úgy ítél: vagyis, aki mindig mindenkiről csak rosszat tételez fel, az leginkább saját magáról állít ki bizonyítványt.
Jézus megkeresztelkedése „minden igazságot betöltött”, mert Isten irgalmát, velünk egy szintre jövő szeretetét hozta el nekünk, embereknek. Hadd törje át ez az ő végtelen nagy irgalma az önigazultság páncéljait. Aztán segítsen bennünket a láthatatlan, nagyon is rejtőzködő lelki ellenség elleni harcunkban, éspedig hiányzó képességeink kifejlesztésével. Végül pedig győzze le még a közös jövő iránti hitetlenségünket is, mert arra különösen is rászorulunk – családban, országban, mindenhol a föld kerekségén. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, légy áldott, hogy nem ítéletre hívtál ma ide bennünket, hanem azért, hogy irgalmadról halljunk, és abban erősödjünk meg, hogy nagyon szeretsz bennünket. Köszönjük neked, hogy a te végtelenül jóságos, ölelő karjaid vesznek körül minket olyankor is, amikor mi el vagyunk foglalva magunkkal és a világ bajai betöltenek minket. Hadd legyen most mindennél fontosabb újra, hogy egészen rád hagyatkozunk és vezetésedre figyelünk, amely vezetés nem hagy minket cserben a veszélyek idején sem. Vedd el önigazultságunkat, és taníts meg minket eltájékozódni a láthatatlan erők világában is, amennyire az ránk tartozik. Segíts minket leszámolni a minket fogva tartó káprázatokkal, hogy úgy lássuk a világot és saját magunkat is, ahogyan te akarod azt látnunk. Törje át irgalmad a közös jövő iránti hitetlenségünket, hogy egyre többen legyenek, akiknek te elveszed a vétkeit és képessé teszed őket a szeretetre. Jézus nevében hallgass meg minket, és áldd meg ennek az újesztendőnek minden egyes vasárnapját a te Szentlelked jelenlétével. Ámen.
