2004. január 18.
dr. P. Tóth Béla
Az utolsó időkről
Lekció: Máté 24,1-14
Textus: Máté 24,12-14
“Mivel pedig a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül. De aki mind végig állhatatos marad, az üdvözül. Isten uralkodásának evangéliumát pedig hirdetik majd az egész világon,, bizonyságul minden népnek, és akkor jön el a vég.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, messziről jövünk valamennyien, amikor téged keresünk és ajtóidon zörgetünk. Hozzuk magunkkal fáradtságainkat, emberi csalódásainkat, hogy minden igyekezetünk ellenére sem úgy sikerültek dolgaink, mint szeretettük volna, és hozzuk magunkkal azt is, amit bűnbánattal meg kell vallanunk előtted, mint vétkeket. Köszönjük Urunk, hogy elfogadsz bennünket és nem tudunk olyan hűtlenek lenni hozzád, hogy te ne maradnál mégis hűséges mi hozzánk. Érezzük kegyelmedet, tapasztaljuk megszégyenítő türelmedet, és arra kérünk, hogy újítsd meg bennünk az erős lelket, a te Lelkedet. Köszönjük életünket, egészségünket, áldunk téged otthonunkért, családunkért, munkánkért. Adj most nekünk belátásokat, érintsd meg a szívünket igéddel, hogy a te értelmet adó gondolatod vezéreljen mindnyájunkat, mutasson meg minket magunknak és kapcsoljon össze te veled, aki mindig voltál és mindig leszel. Megváltó Jézusunk nevében kérünk, jöjj el közénk és taníts minket a keskeny úton járni, ami az életre vezet.
Ámen.
Igehirdetés
Gyermekkoromban találkoztam idős emberekkel, keresztyénekkel, akik sokat és szívesen foglalkoztak a világ vége eljöttével. Megszeppenve hallgattam mondanivalójukat, aztán jöttek évek, amikor felnőttebbé lettem, és nem volt ugyan maradéktalan békesség sem bennem, sem az emberekben nem találtam ilyesmit, legfeljebb csak nagyon kevesekben, de megnyugtattam magamat azzal, hogy íme, évek és évtizedek elteltek és a világ vége nem jött el, biztosan félreértés volt az idős keresztyének elmélkedése erről a dologról.
Aztán még később, valóban felnőtté válva már, sokszor megálltam olyan emberek ágya mellett, akik közel kerültek az elmúláshoz, és az ő szavukban és tekintetükben megjelent valami az én gyermekkori megszeppentségemből. Azt láttam, hogy amikor valaki készül itt hagyni a földi életet, legtöbbször akarata ellenére, annak szavában és tekintetében a világ összeomlásának, mintegy a világ végének rettenete jelenik meg. Az egyéni elmúlás ténye közel hozza a nagy témát, és talán nem véletlen, hogy amikor Jézus a tanítványoknak Jeruzsálem és a templom pusztulásáról beszél, nekik is a világvége jut eszükbe erről, hiszen a zsidó embernek a templom volt a világegyetem középpontja, és ha a templom összedől, akkor mindennek vége. Egy lélegzetre kérdezik tehát Jézustól, hogy mikor lesz mindez: mikor nem marad kő kövön Jeruzsálemben, mikor jön el ő maga minden emberhez és mikor lesz a világ vége.
Jézus válasza nem tartalmaz időpontot. Ilyesmit az apokaliptikusok szoktak számítgatni különböző megdönthetetlen kulcsokat alkalmazva, de az ő válasza nem az idő sorrendiségében, hanem fontossági, jelentőségbeli rendben láttatja a világot. A történelem eseményei kikerülhetetlenek, háborúk és háborús hírek jönnek, és ezeknek meg kell lennie, de vigyázzatok, meg ne rémüljetek, mondja tanítványainak, mert ez még nem a vég. Ország ország ellen támad, nemzet nemzet ellen, éhínségek és földrengések lesznek, és ezeknek is meg kell lennie, és ez sem a vég. Sőt, még az sem a vég, ha átadnak benneteket kínvallatásnak, gyűlöl benneteket mindenki és megölnek benneteket. Amikor ezt halljuk, döbbenten kérdezzük, hát tényleg nem a vég az, ha valakit megölnek? Mi rossz jöhet még, mi van ennél súlyosabb és mi van ennél nagyobb egyáltalán? És a jézusi válasz világos, így hangzik: amikor az evangéliumot minden népnek hirdetik, akkor van a vég. Az a döntő pillanat, annál fontosabb senkinek az életében nincs – amikor valaki az evangéliummal szembesül. Az a pillanat a történelem vége, akkor kezdődik valami egészen más, valami olyasmi, ami szokatlan és ismeretlen az idők múlásában – mert valóban nem evilági történés, hanem a földi élet és a menny összekapcsolódása.
Ott vége az addig érvényes világnak, a bűn és a törvény uralmának, ott kezdődik Isten királyi uralma, vagyis Istenországa, ahogy Máté nevezi, és annak mások a törvényei az emberi élet ismert és megszokott törvényeihez képest. Ott “vége a történelemnek”, vége a világnak abban az értelemben, hogy a mi emberi törvényeink helyett Isten jelenlétének számunkra ismeretlen törvényei veszik át az uralmat, és ezzel valóban valami új kezdődik. Az evangélium ezekről mintegy időrendbeli sorrendben beszél, egymás után következő események formájában, de a Biblia nyelvét ismerve tudjuk, hogy itt sokkal inkább fontossági sorrendről, értékrendről van szó. Lehetnek háborúk, éhínségek, összedőlhet a jeruzsálemi templom, kínvallatással megölhetik a keresztyéneket, ez van a történelemben, és ez mind hozzátartozik, ahogy jól tudjuk, de mégsem ez a világ vége, nem ez a végső dolog! Ezek egyike sem olyan fontos, mint az a pillanat, amikor az evangéliumot meghirdetik “bizonyságul minden népnek”, vagyis amikor az ember az evangéliummal szembesül. Mindenki ember voltának vége, döntő mozzanat az, hogy miként találkozik az őt megszólaló evangéliummal.
Jól tudjuk, hogy vannak, akik félálomban átszunyókálják az életüket és úgy mennek el innen, hogy soha fel sem ébredtek. Talán nem volt senki, aki jól megrázta volna őket, hogy felébredjenek, így hát éppen olyan önző, hamis és tekintet nélküli lélekkel fogadják a végső hazahívó szót, mint ahogyan végigjárták földi útjukat. Tehettek volna jót, és nem tettek, segíthettek volna bajban lévőkön, felvállalhattak volna jó ügyeket, élhettek volna gyönyörűen, de nem tették. Pedig az evangélium nekik is hirdettetett, szinte úgy kellett kikerüljék, hogy lelki értelemben soha ne találkozzanak vele! És lehet, hogy ez sikerült, lehet, hogy ilyen értelemben alvóként járták végig egész földi útjukat, és végül félálomban érte őket még a hazahívó szó is.
Aztán vannak, akik találkoznak ugyan az evangéliummal, de úgy ítélik, hogy ők okosabbak annál. Tudom, amit tudok, az én életem az én életem, és még hasonló bölcsességek, amik vége az, hogy az ember talál valami okot az evangélium elutasítására. Sokan az egyházat vagy éppen a papokat okolják, mások történeti kutatásokra és a tudomány fejlődésére hivatkoznak, némelyek eszméket emlegetnek, a lényeg azonban a belső, szívbéli elutasítás. Szomorú dolog, amikor egy-egy családi tragédia vagy egyéni zátonyra futás pillanatában ott vergődik az ember, mint a partra vetett hal és úgy érzi, képtelen élni a saját életét. Nincs távlata, nincs erőforrása, nincs hite és nincs reménysége. De hát hogy is lenne, ha az élet gyökereit, az igazi szőlőtőke erejét és zsírját utasítja el, és magától nem képes gyümölcsöt teremni, talán még élni sem.
Végül pedig vannak, akik sem nem alszanak, sem el nem utasítják az evangéliumot, hanem hallgatják és közben még sem megvalósítói annak – ez talán a legszomorúbb valamennyi közt. Közel lenni a forráshoz, és mégsem inni belőle, hanem szomjan halni – ez a legsivárabb helyzet. Emberek, akik sokat hallották már, talán gyermekkoruk óta, talán a családjuk szokásai miatt, és azt hiszik, hogy már mindent tudnak róla. Emberek, akik fizikailag közel vannak, megszokták és szeretik a templomot, de a lelkükön bilincs van és sem nem szabadok, sem nem boldogok, és az üdvösség jó ízét nem ismerik. Valami megkötöz, valami ismeretlen sötét erő, és az ember nem jut ötről hatra, nem fejlődik lelkileg, minden marad a régiben – pedig ott van, közel és hozzáférhetően, és mégis hiányzik az üdvösség öröme és bizonyossága. Az elnehezült, a megkövéredett szív, ahogyan az Ótestamentum nevezi, amiből nem terem erő, szeretet és józanság, nem fakad belőle öröm és békesség. Milyen kár, ha így van, mert nem kellene így legyen. Azért olyan elnehezedett az a szív, és azért olyan megkövéredett, hogy már “hallván nem hall, és látván nem lát”, ahogy Ésaiás fogalmazza, mert valami betölti a fő helyet, valami más, nem Isten királyi uralmáé az első hely. Ott van a második vagy a sokadik helyen, és akkor valójában nincs ott egyáltalán sehol.
Mi következik ezekből, hogy tehát lelki alvás miatt, belső elutasítás miatt, vagy megnehezedett szív miatt nem találkozik az ember igazán az evangéliummal? Az, hogy amint Jézus ezt mondja, az utolsó időkben a gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül. Jönnek gonosz idők, és azokban kiderül, hogy ki hol is tart a maga belső útján. Emberek gonoszságra gonoszsággal válaszolnak, mert úgy érzik, hogy igazuk van, és elrontják egymás kedvét vádakkal, igaztalansággal, és még örömet is lelnek ebben. A világban beválik bizonyos célokra az ellentétek élezése, a gátlástalan támadó szellem és a folyamatosan vádoló alapállás, és emberek úsznak az árral és egyszer csak azon veszik észre magukat, hogy olyasmiket mondanak ki és olyasmiket képviselnek, amik már nagyon távol vannak az evangéliumi lelkülettől. A gonoszság megsokasodik, és a szeretet sokakban meghidegül – de kár, hogy így van! Vegye észre az ember, ha így van, és ne ússzon az árral, még ha a lelkének rosszabbik fele örömét is lelné ebben. Már az önmagában nagy dolog, ha valaki egyáltalán észreveszi, hogy a gonoszság megsokasodása veszélyezteti a saját lelkiségünket – kezdjük el gyakorolni magunkat ebben az éberségben, és ne engedjük, hogy mások szabják meg számunkra, mi legyen a szívünkben!
Pedig van ennél több is. Nem csak észrevenni lehet, hogy a gonoszság megsokasodik és nem csak észrevenni lehet (pedig már ez is egy következő lépcső), hogy ezzel együtt a szeretet mibennünk is gyakran meghidegül, hanem ezekben a próbákban, az ilyen gonosz időkben az ember szépen csendben még növekedhet is. Jézus azt mondja, hogy aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. A bibliai szó, ami itt szerepel azt jelenti, hogy “alatta maradni” a tehernek, amit valaki visel, amit felvett és hordoz, nem ledobni azt a válláról – az ilyen ember üdvözül. Ezt jelenti eredetileg, amit “állhatatosságnak” fordít a Bibliánk. Hordozza a hátán lévő terhet, alatta marad, nem dobja le magáról, akkor sem, ha a másik ember nem könnyű természet. Felvett magára egy ügyet, talán hordoz egy szolgálatot, és viseli azt panaszkodás nélkül, nem dörgöli újra és újra mások orra alá, hogy ledobhatná magáról azt, de lám, mégis viszi – ez az állhatatosság. Felvette magára a Jézus igáját és felvette magára az ő terhét, vagyis megtanulta tőle, hogy ő szelíd és alázatos szívű, és így tényleg nyugalmat talált a maga lelkének – így most már az az iga gyönyörűséges számára és az a teher könnyű, nem kell tehát ledobnia a válláról. Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Vigyük hát a Jézus terhét, és gyakoroljuk magunkat az ő igájában hűségesen – és gyönyörűséget fogunk lelni abban. Az üdvösség ízét ismerő ember másként reagál a feszült és nehéz pillanatokban: mikor mások hangoskodnak, ő tud csendben maradni, mikor mindenki ideges a családban, ő tud mosolyogni és szelídnek lenni. Ehhez kell az állhatatosság, vagyis hogy az ember ne dobja le magáról a Jézus igáját és a tőle vett terhet.
De mit jelent az, hogy “mindvégig”? Azt, hogy az ember egészen Istenre bízza magát és nem a saját ereje szerint mondja azt, hogy most már elég. Amikor a magunk erőforrásaira építünk, azokról előbb-utóbb kiderül, hogy végesek és elfogynak. Amikor Isten erőiből táplálkozunk, azokról kiderül, hogy végtelenek és nem fogynak el. Még a kereszten is azt mondja Urunk, hogy elvégeztetett – vagyis be van fejezve, be van teljesítve a váltság – nincsen immár semmi híja. Ilyet csak az mondhat, aki Istenre bízta magát és az ő erőivel harcolt. A magunk erőivel sosem tudunk végig vinni valamit úgy, ahogy szeretnénk, még emberi dolgainkat sem, nem hogy az üdvösségünket. Az ő erőivel azonban még ez is lehetséges. Mindenre van erőm a Krisztusban, aki engem megerősít! Lehet magunkat újra jobban és teljesebben őrá bízni, mint eddig, és akkor nem lesz töredékes, amit véghez viszünk, hanem beteljesedik – egész lesz. Erre vágyunk mindnyájan, valami szép, kerek egészet hagyni majd magunk után – és ez lehetséges. Aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. De jó úgy tekinteni valaki után, aki elment közülünk, hogy élete utal a teljességre, emlékeztet minket Isten teremtő, megváltó, megszentelő szeretetére.
Ne legyünk hát az alvók közt, akik soha meg nem hallják az evangéliumot, ne legyünk az okosok között sem, akik azt hiszik, tudják ők az élet titkát maguktól is, nincs a megváltásra szükségük – és ne legyünk a gondterhelt, elnehezült szívűek közt sem, akik nem látnak ki bajaik közül, mindig akad valami éppen fontosabb, aktuálisabb számukra, s ezért nem hallják, amit hallanak és nem látják, amit láthatnának. Tény, hogy amikor a gonoszság megsokasodik, a szeretet sokakban meghidegül, de még inkább tény, hogy aki mindvégig állhatatos marad, az üdvözül. Így legyen.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Jézus Krisztus, köszönjük, hogy szólhatunk hozzád, mert te is megszólítottál bennünket. Köszönjük, hogy újra követésedre hívsz és nem csak mércéket állítasz elénk, hanem erőt is adsz a helyes cselekvéshez azoknak, akik ezt tőled hittel kérik. Köszönjük az ígéretet, hogy állhatatosan megmaradhatunk benned, és ezzel az üdvösség útján járunk. Neked köszönjük az igét és a szép életpéldákat is, melyekkel terelgeted vándorló népedet. Tőled kérünk gyógyulást egy beteg férfi testvérünknek, aki testi és lelki erőtlenségében hozzád imádkozik betegágyán, és tőled kérünk vigaszt a gyászolóknak, akik szerettüktől kellett megválljanak az elmúlt héten. Mindenek Ura, Megváltó Jézusunk, aki a szívek mélységét is ismered, te teremts bennünk világosságot és te adj lelkünknek békességet. Rád bízzuk családjainkat, otthonainkat, hogy egyetértésben és szeretetben élhessünk. Tőled kérjük az egyetemes imahét áldását és a keresztyének egységét. Te adj méltányosságot és igaz beszédet országunkban, és segíts meg minket igyekezeteinkben, hogy a mi munkánk ne legyen hiábavaló az Úrban.
Ámen
