Egy pohár bor

2004. október 31.
dr. P. Tóth Béla

Egy pohár bor

Lekció: Márk 14,17-28
Textus: I. Kor. 10,16-17

“A hálaadás pohara, amit megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e? A kenyér, amelyet megszegünk, nem a Krisztus testével való közösségünk-e? Mert egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk.”

Imádkozzunk!

Örökkévaló Istenünk, köszönjük, hogy neked szentelhetjük ezt az órát és ezt a napot. Köszönjük, hogy az idén is ünnepelhetjük a szüret ünnepét és áldunk téged az új bor ígéretéért. Köszönjük a reformáció idejének bátor hitvallóit, akikre emlékezhetünk és akik példája évszázadokon át is világit és utat mutat számunkra. Legyél jelen közösségünkben Szentlelked erejével, hogy jobban megismerhessünk téged, aki mindig voltál és mindig leszel. Megemlékezünk hazatért szeretteinkről, és azt kérjük tőled, add értenünk felséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, ó irgalmas Isten! Gyógyítsad a beteg szívűeket, az erőtleneket, enyhítsd a szenvedők fájdalmait és vigasztald a sírókat. Hajolj le hozzánk, örök szeretet, megváltó Jézusunk, és beszélj a szívünkkel, adj nekünk élő igét, lelki táplálékot, megerősödést a hitben és a reménységben.

Ámen

Igehirdetés

Október 31-én kettős ünnepünk van: hálát adunk a reformációért és megköszönjük Istennek a szüret áldását, az új bort, amit asztalunkra adott. Ez a két dolog, a reformáció és az új bor ünnepe fél ezred év óta összetartozik. Az egyik egy történelmi eseményre utal, arra, hogy Luther Márton 1517. október 31-én kiszögezte 95 tételét a wittembergi vártemplom kapujára, és ezzel kezdetét vette a megromlott középkori egyház megújulása, a visszatérés az eredeti bibliai alapokhoz.

A másik egy természeti és ugyanakkor házi-gazdálkodási mozzanatra irányítja figyelmünket: a természet Ura ebben az évben is adott elegendő napfényt és esőt, adott erőt a szőlő művelőinek a munkához, és így eljöhetett az esztendő leghangulatosabb betakarítása, a szőlő szüretelése.

Mind a két ünnepben közös vonás, hogy valami új kezdetét jelzi. És vajon lehet-e jobb és áldásosabb ajándéka Istennek, mint éppen az, hogy megújítja életünket? Figyeljünk hát együtt az ige szavára, hogy minket is megújíthasson most Isten Szentlelke. Azt halljuk az igében, és ez mai közös gondolkodásunk legfontosabb gondolata, hogy a hálaadás pohara, amit megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk.

I.

Ha mélyére tekintünk ennek a mondatnak, világos, hogy az apostol az úrvacsora boráról beszél. Arról a pohár borról, amelyről Jézus azt utolsó vacsorán azt mondta, hogy az új szövetség vére, vagyis a golgotai keresztáldozat kiömlő vére. Mindnyájan érezzük, hogy ott valami nagyon komoly dologról van szó, ha az ige a vért említi. Nem szavakról, amik elszállnak, nem hangulatokról, amik megváltoznak, hanem vérről van szó, emberi vérről, aminek nyoma van és amit nem lehet egykönnyen letörölni. Ez a vér valamikor Egyiptomban az ajtófélfára hintett bárányáldozat vére volt, amit meglátva a pusztító angyal megkímélte Izrael fiainak elsőszülöttjeit, holott még a fáraó fiát is elpusztította a bűnök büntetéseként.

Miért menekültek meg ott és akkor Izrael fiai? Ők sem voltak bűntelenek, sem a szüleik nem voltak azok, de valamiben különböztek másoktól. Nem abban, hogy nemzetiségük szerint zsidók voltak, hanem abban, hogy engedelmesek voltak Istennek, elfogadták tőle a felkínált lehetőséget, az új kezdetet, és éltek azzal. Ezt az jelentette a gyakorlatban, hogy ők Istenre hallgatva, neki engedelmeskedve bárányt áldoztak, és annak vérével a parancsolat szerint megjelölték az ajtófélfát. Ez volt az “ószövetség vére”, és ebben az engedelmes áldozat-bemutatásban volt a menekülés, és volt az új kezdet és újjásztületés annak a kicsiny népnek ott Egyiptomban. Ezer évig sem felejtették el ezt, emlékeztek rá minden zsidó családban a húsvéti báránnyal, és ezt a vacsorát ülte Jézus is a tanítványaival az utolsó vacsorán. Ekkorra eljött a szövetség megújításának ideje, mert ez az első szövetség lelkileg kiüresedett, puszta szertartássá sűlyedt.
Tudjuk, hogy az áldozat ekkor már nem egy egy kecskegida vagy egy bárány volt, hanem az Isten Báránya, Jézus Krisztus.Ő volt az, aki odalépett, a szent és igaz, a bűn nélkül való, és önmagát adta mindenki helyett. Megmutatta ezzel az embereknek egyszer s mindenkorra, hogy az igazi istentisztelet és az igazi áldozat nem a rituáléban és nem a liturgiában, még csak nem is a családi ünneplésben rejlik, hanem a szív odaszánásában, az ember valódi önmegtagadásában, az embernek önmaga érdekei valóságos odaáldozásában van. Amikor az utolsó vacsorán azt mondta, hogy az ő vére az újszövetség vére, azt fejezte ki, hogy aki őt követi, az éppen úgy megszabadul, éppen úgy új élethez és új lehetőséghez jut, mint azok Egyiptomban, akik megkenték az ajtófélfát a bárányáldozati vérrel.

Ezt a lehetőséget ábrázolja ki az úrvacsora pohara ma is közöttünk. “A hálaadás pohara, amit megáldunk, nem a Krisztus vérével való közösségünk-e?” Azért kapjuk ezt a poharat, hogy újra higgyük, kaptunk szabadulást, kaptunk mindnyájan egy lehetőséget az új kezdetre. Nem kell tovább menni az úton, ami nem visz sehová! Nem kell azon az úton sem tovább mennünk, amelyről érezzük, hogy nem az igazi. Szabadok lehetünk attól az úttól is, amelyikről titokban sejtjük vagy talán nagyon is pontosan tudjuk, hogy a veszedelemre visz, nem az életre, még ha nem egyedül vagyunk is rajta, hanem sok-sok más emberrel együtt.

Igen, a hálaadás pohara, a szüretet és az új bort, a reformáció új borát is ünneplő pohár az Isten bűntörlő, nagy kegyelmének pohara. Ez a pohár a szabadságról, az új kezdetről szól, amit ő megad mindenkinek, amíg csak él valaki és még dönteni tud. Azt üzeni, ember, szabad lehetsz! Az Úr szabadító Istened neked is! Ő szereti az embert és javát akarja. Nem a veszedelemre szánta, amikor megalkotta, hanem szabadságra és az üdvre. Hát ezt a nagy evangéliumot semmiképpen el ne engedjük a fülünk mellett!

II.

Már csak azért sem, mert ez a pohár nem csak az új kezdet és nem csak az új lehetőség pohara, hanem még annál is több. A véghezvitelt, magát a megvalósítást lehetővé tévő ajándék is! Így kell értenünk, hogy a hálaadás pohara a Krisztus vérével való közösségünk. Ha ugyanis ez valóban így van, akkor mi tényleg a Krisztus erejével egyesülünk, amikor magunkhoz vesszük ezt a poharat. Az ő ereje, valósággal maga az ő élete áramlik belénk, amikor hittel iszunk ebből!

Amire nem voltunk képesek az előbbiekben, azt ő majd lehetővé teszi számunkra, ha belénk áramolhatnak az erői. Olyan ez, mint amikor a kiszáradt testű beteg embernek, amikor az már sem enni, sem inni nem képes, az infúziót rákapcsolják és így megint újra életre kap.

Amikor valaki a Krisztus életét magába fogadja, az új erőt hoz az embernek. Amiben még hinni sem tudtunk, mert valamiről úgy találtuk, hogy az túl van erőinken, azt ő a maga erőivel egyszer csak lehetővé teszi számunkra. Néha még imádkozni sem tudunk, úgy kiszárad az ember belseje lelkileg, de őt beengedve a szívünkbe megtapasztaljuk, hogy az ő Lelke fohászkodik bennünk kimondhatatlan fohászkodásokkal.

Mert az úrvacsora kenyere és bora egyaránt a befogadás szimbóluma: nekünk is úgy kell magunkba fogadni őt magát, ahogyan a kenyeret esszük és ahogyan a bort isszuk. S ahogyan ezek testünkké és vérünkké válnak, olyan bizonyosan mienké lesz a kegyelem és az új élet, benne a megvalósítás és a véghezvitel is, nem pedig csak a kegyes sóhajok, hogy de jó lenne így, meg de jó lenne úgy! Az új bor, a belőle fakadó ünnepi öröm emlékeztessen minket erre: a hálaadás pohara nem csak lehetőséget ad, hanem erőt is a véghezvitelre.

III.

Végül pedig ez a pohár a derű és a reménység pohara is. Nem szabad elfelejteni, hogy az újszövetségi görög szó az úrvacsorára, az eucharisztia igazi hálaadó örömünnepet, derűs ünneplést is jelent. Milyen kár, amikor a nagy komolyság és a bűnbánat elnyomja az úrvacsorának ezt az arculatát! Pedig eredetileg valóban örömünnepről is van szó. Mit ünnepelhetünk minden úrvacsorában? Azt, hogy Isten elkezdett valamit a világgal, amit teljességre tud és akar is vinni – és pedig az ő üdvösségét. Ez a dolog, tehát az üdvösség készen van, nekünk csak részesednünk kell benne. És minél jobban részesedünk benne, annál boldogabb és örömtelibb a földi életünk is.

Elkezdődött valami, ami még nem lett teljessé, de bármikor, pontosabban minden egyes percben teljesebbé válhat, mint ahogyan eddig volt. Az úrvacsora mindig hátratekintés egyfelől, hiszen Jézus értünk hozott áldozatáról szól, de ugyan akkor mindig előre tekintés is, hiszen Isten uralmának még el nem jött, de majd mindent tökéletessé tevő kezdetéről is szól. Testvérek, nekünk olyan ígéretünk van, hogy eljön az idő, amikor Isten lesz minden mindenekben! És azt is tudjuk, hogy most ugyan mindnyájan csak tükör által, homályosan látunk, de akkor pedig színről színre fogunk látni. Most rész szerint van bennünk az ismeret, de akkor úgy fogunk majd ismerni, ahogyan minket is megismert az Isten. És amikor a teljesség eljön, a rész szerint való eltöröltetik. Amikor a földi sátorházunk elbomol, épületünk van a mennyben, nem kézzel csinált, örökkévaló házunk Istennél!

Ez a mi örömünk. Igen, ettől derűs alapjaiban a keresztyén ember lelke, ha nincs is mindig e világ szerint túl sok oka az örömre, hogy most közelebb van hozzánk az üdvösség, mint amikor hívőkké lettünk, ahogyan ezt az Írás mondja egy helyen. Hogy a mi egész földi úton járásunk közeledés Istenhez. De jó ebben csak egy-egy lépést is megtenni naponta!

A részesedés, amiről az előbb szóltunk, azt is jelenti, hogy mi mindnyájan, akik részesedünk az ő kegyelmében, egymásnak is tagjai vagyunk. “Egy a kenyér, egy test vagyunk sokan, mert mindnyájan az egy kenyérből részesedünk” – hallottuk az előbb.

Ez azt jelenti, hogy a gyülekezet csak úgy lehet a Jézus teste, ha mindnyájan elfogadjuk nem csak a kegyelmet, hanem egymást is. Egy testté lenni igazán csak a Jézus fősége alatt lehet, de ott viszont magától értetődő. Az első keresztyénekről azt mondták: Nézzétek, hogy szeretik egymást! Ez volt az ő vonzerejük, ez volt a misszió mágnese is – hogy szeretet uralkodott közöttük. Ma is csak ettől Krisztusé a gyülekezet, nem mástól. Ma is csak ettől keresztyén a keresztyén. Ha szeretet nincsen én bennem, semmi vagyok, és ezt naponta tapasztaljuk, hogy így van. De leginkább akkor fogjuk megtapasztalni, amikor készülünk hazafelé, és üres a tarsolyunk. Mert ott csak ez az egy dolog nem fog semminek bizonyulni, a szeretet, ha volt bennünk belőle valamennyi. Attól lesz súlya az életünknek, ennek a tünékeny, lepkeszárnyon szálló, nagyon is rövid vendégeskedésnek.

Aki ezzel tölti meg az úti táskáit, az nehéz helyzetben is talál feladatot magának. Ha cselekvésre van szükség, akkor azt, ha imádságra, akkor azt, és ha a szeretet gyógyító erejére, akkor azt fogja tudni elővenni onnan. De nem lesz üres a keze semmiképpen, és főleg nem lesz kilátástalan előtte a jövendő. Fog tudni előre tekinteni olyankor is, amikor csak keseregni van oka, mert tudja, hogy Isten országa eljön. Akarjuk vagy sem, közeledik hozzánk! Szaladhatunk előle, de hívhatjuk és várhatjuk is. Minden meggyógyult szívű ember róla szóló híradás, és őt hirdeti minden egészséges, őszinte légkörű, és szeretettel teli közösség ebben a világban, Isten jóságát, országlását, Krisztust.

Ezért hát vegyük szívünkre az új bor és a reformáció üzenetét: A hálaadás pohara, amit megáldunk, a Krisztus vérével való közösségünk.

Amiben tehát kegyelem, bocsánat, mai szóval pedig új kezdet, szabadság, azaz még egy új lehetőség van elrejtve mindenkinek. De ez a pohár nem csak a lehetőségünkre mutat rá, hanem erőt is közöl velünk, hogy véghezvitel és megvalósítás is csatlakozzék az üdvösséges céljainkhoz: hiszen Jézus valóban vérét, életét és erejét önti belénk a hit által, amivel vesszük az úrvacsorát. S mindezekben még derűt és reménységet is olt belénk, mert az ő országa eljön hozzánk. Ha még uralma nem teljes is a lelkünkön, életünkön, hihetjük, hogy egyre inkább az lesz. Szabad ezt kérni, szabad ezért hittel imádkozni, és megadja nekünk.

” Hogyha te igazán a Krisztusban bízol,
Higgyed, hogy lélekben Istennél gyarapszol,
Ha Krisztus véréből igaz hittel iszol,
Higgyed hogy örökké meg nem szomjúhozol.” (380:3)

Ámen

Úrvacsoraosztás