Embernek lenni

2000. február 13.
dr. P. Tóth Béla

Embernek lenni

Lekció: Lukács 10:25-37
Textus: Lukács 10:27

“Szeresd az Urat, a te Istenedet teljes szívedből, teljes lelkedből és teljes elmédből, és felebarátodat, mint magadat.”

Imádkozzunk!

Mennyei Édesatyánk, köszönjük hűséges szeretetedet, amivel fenntartod a világot, amit alkottál, amelyben megőrzöl minket, ember-gyermekeidet. Légy áldott az új vasárnapért, a megpihenés napjáért, amit találkozásul adtál mindnyájunknak te magaddal. Vágyunk a találkozásra, de megvalljuk, félünk is tőle, hiszen te szent vagy örökké, aki hozzáférhetetlen világosságban lakozik, mi pedig földön küzdő szegény, bűnös lelkek, méltatlanok vagyunk arra, hogy akár még nevedet is kimondják, mert önzés, szeretetlenség, hiúság vezérel minket. Irgalmadat és bocsánatodat kérjük, megújító szeretetedért könyörgünk. Tegyél csodát, gyógyíts meg, tisztíts meg, újíts meg mindnyájunkat!
Ámen.

Igehirdetés

Az irgalmas samaritánus példázatát általában a segítő embertársi, felebaráti szeretet allegóriájaként szokás értelmezni és valóban ez áll középpontjában. Ugyanakkor egy sor mély gondolat, magvas üzenet van elrejtve magában a kerettörténetben, s a helyzetben, amikor ez a példázat elhangzott, ahogyan Jézus tanítva beszélgetett és beszélgetve tanított – ezúttal éppen egy törvénytudót. Figyeljünk most ezekre a mellékesnek tűnő üzenetekre, amik mégis lényeges mozzanatok és halljuk meg az ezekben minket megszólító gondolatokat.
Mindenekelőtt ne kerülje el figyelmünket, hogy a Jézust próbára tenni akaró törvénytudó azt kérdezi: Mit tegyek, hogy az örök életet elnyerjem. Azt mondhatnánk, mainapság nem kérdezünk ilyesmit, mi, XX. századvégi emberek. El vagyunk foglalva azzal, hogy elromlott a mosógép, mikor jön a szerelő, hogy a gyerek bizonyítványa rosszabb lett, mint szerettük volna, hogy lesz ember belőle. El vagyunk foglalva azzal, hogy megkapjuk-e azt a szeretet-mennyiséget életünk fontos emberétől, akitől azt elvárjuk. Ilyesfajta kérdéseink vannak, ezek a kérdéseink és így nem fogalmazunk, ahogy a törvénytudó: Mit cselekedjem, hogy az örök életet elnyerjem. Pedig mindennapi kérdéseink mögött mindig egy-egy emberi feszültség rejlik, egy-egy megoldásra váró élethelyzet, aminek mélyén ott a kérdés, ha rejtjelezve is: ebben az élethelyzetben hogyan legyünk emberek? Kimondva vagy kimondatlanul, észrevéve vagy észrevétlenül állandóan ezzel a kérdéssel szembesülünk, hogy mit jelent embernek lenni. Melyik az az életmód, ami igazi? Melyik az az életmód, ami érvényes, nem hamis, nem felületes? Van-e ilyen egyáltalán és ha van, hol van és honnét ismerjük meg? Amikor így, valóban mélyebben kérdezünk már, akkor igazából aziránt kérdezünk, amit a Biblia “örök életnek” nevez. Mert az “örök élet” a Biblia nyelvén nem a mennyiségileg végtelen élet, amihez meg kell halni az embernek és aztán vagy elnyeri vagy nem, hanem az “örök élet” a minőségében isteni élet, ami itt a földi életben megtalálható. Azt az életet, amit az Örökkévaló szánt nekünk, amikor megalkotta az embert a föld porából és a maga leheletéből, aminek bennünket elgondolt, amire mindnyájunknak lehetőséget adott, azt a fajta életet nevezi így a Biblia. Ahogyan mindig, mindenkinek, mindenhol élnie lehetne és élnie kellene. Az igazi, érvényes, a végleges életmódot, azt az életformát, amit az Örökkévalóval való tényleges, valóságos, élő odatartozásban talál és kap meg ajándékba ember. Ezt az életmódot veszítettük el mindnyájan.
Ez a pontos diagnózis valamennyiünkről, akik ma itt vagyunk ebben a templomban, hogy tudunk ugyan erről az életről, a szívünk érzi, hogy kell legyen ilyesfajta élet, csak éppen nem ebben élünk. Elveszítettük. Mindnyájan elveszítjük abban a pillanatban, amikor Isten közelségét elveszítjük. És ezt az életmódot, életrendet találjuk meg újra, amikor ismét rátalálunk az Örökkévalóra, amikor ismét megtaláljuk őt. “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél, a Jézus Krisztust.” Istent megismerni nem fejmunka kérdése, azt jelenti, eggyé válni ővele. Amikor valakinek tényleg megnyílik a szíve, tényleg van kellő alázata, amiből figyelés, megszólíthatóság, engedelmesség fakad, ott megjelenik az örök élet. “Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett.” – mondja énekünk.
Tulajdonképpen, mindegy, hogy a kérdést, “miképpen nyerhetem el az örök életet” a törvénytudó éppenséggel kísértésként, Jézust próbálgatva tette fel, mint ahogyan az is mindegy, hogy nekünk az életünknek éppenséggel napos oldalán vagy próbatételes perceiben merül föl, hogy hogyan is kellene élnünk. A lényeg az, hogy egyáltalán felmerül, gondolkodunk felőle és bizony szomorú, amikor már nem kérdezzük, milyen is az “örök élet”. Amikor az emberen eluralkodnak a sémák, megszokások, a beidegzettségek, amikor már mindent jól tudunk, s elkezdjük azt hinni, nekünk nincs szükségünk a kérdés újratárgyalására, hogy hogyan is éljünk, milyen az igazi, akkor nagyon távol vagyunk az örök élettől. Legyen újra kérdésünkké! És ha eljöttünk ma ide a templomba, akkor nincs fontosabb kérdés, mint hogy hogyan találunk rá arra, ami igazi, hiteles, ami érvényes, végleges, ami isteni. Hogyan találunk rá arra, aki adja nekünk ezt, ingyen, kegyelemből, szeretetből.
“Aki keres, az talál, aki kér, az kap, a zörgetőnek megnyittatik.” És bizony “Boldogok, akik éhezik és szomjúhozzák az igazságot.” Nem azok boldogok, akik birtokolják, vagy akik birtokolni vélik, hanem azok, akik éhezik és szomjúhozzák.
A következő mozzanat, ami figyelmet érdemel a kerettörténetben az, hogy Jézus a törvénytudó kérdésére kérdéssel felel. Azt kérdezed, mit cselekedjél, hogy az örök életet elnyerjed: hát miként olvasod, mi van megírva a törvényben? Az írástudó megfelel a kérdésre, éspedig pontosan, ahogyan írástudóhoz illik. Ami figyelmet érdemel ebben az az, hogy ezek szerint Jézus hozzáférhetőnek tartotta az “örök életet” az írások alapján! Nem becsülte le azokat, ő, aki “egy volt” az Atyával, aki tudta gondolatait, szívének titkát. Nem becsülte le azokat a régies, már akkor is évszázados iratokat, amiket akkoriban Bibliának tekintettek. Azt mondhatnánk, hogy nem engedte porosodni a maga Bibliáját a polcon, ami az Ószövetség volt akkoriban, hanem az “örök élet”, az igaz élet forrásának tartotta, azt olvasta ki ezekből az iratokból. Jézus maga – tudjuk a kortörténetből – nem a jeruzsálemi rabbiknál, a nevezetes tanítóknál tanult, mint például Pál apostol, aki büszkén emlegette megtért, krisztuskövetővé vált életszakaszában is, hogy “Gamáliel lábainál ült.” Meg is kérdezték Jézustól, amikor Isten országáról tanított, honnét vannak ezek őnála, halott nem tanulta. Hivatalosan nem tanulta, mondjuk így, “nem végzett theológiát”, de mégis betéve tudta az Ószövetséget. A legtöbb fontos tanítása vagy szóról szóra ótestamentumi idézet, csak egyszerűen fölelevenítette azt, amit mások tudhattak de elfeledték, vagy pedig ószövetségi idézetek továbbgondolásai a jézusi logionok. Egyszóval ő maga is a “Bibliából” élt, azt idézte, mintegy “a Lélek kardjaként “forgatta”, ami az Isten Igéje”, ahogy Pál mondja az efézusi levélben. A Bibliában található szavakat és gondolatokat idézte, amikor például elkeseredett látva, hogy övéi “látván nem látnak és hallván nem hallanak” – ahogy Ézsaiás már hat-hétszáz évvel azelőtt mondta népéről. De a Bibliát idézte Jézus akkor is, amikor abban a fontos pillanatban, a kísértés óráján kinyíltak előtte a lehetőségek, amik álútra vitték volna. A Gonosszal való harcában a Biblia volt Jézus fegyvere. És még a kereszten, a végső nagy küzdelem pillanataiban is a Szentírás szavai voltak Jézus ajkán. Ez, hogy “Éli, éli, láma sabaktáni”, “Én Istenem, én Istenem, miért hagytál el engemet”, a 22. Zsoltár első néhány szava. És tudjuk, hogy ez a zsoltár, amelyben a magát Istentől is elhagyottnak érző ember imádsága csendül meg, a végén, utolsó szavaiban oda érkezik, hogy “megismerik a világ népei mind az Örökkévaló szeretetét, a Föld szélső határáig.”
Testvérek, ha Megváltónknak ilyen fontos volt a Biblia, hogy életének szinte minden fontos pillanatában ez adott számára útmutatást, erőt, utat, akkor ideje, hogy mi is újra fölfedezzük a Szentírást! A legtöbb megkeresztelt ember egyáltalán nincs tudatában annak, micsoda kincsestár a Szentírás, micsoda erő, útmutatás származhat ebből a könyvből. Jézus kérdez, és ezt kérdezi mindnyájunktól: “Mint van megírva a törvényben, hogyan olvasod?” A válasz így hangozhatna: Néhanapján olvasom, ha már semmi más dolgom nincs. Akkor olvasom, amikor baj van, amikor hirtelen kellene egy kapaszkodó, akkor fölütöm. Így olvassuk? Vagy szépen alaposan, rendszeresen, utána olvasva, utána kérdezve azoknál, akik előttünk járnak a hit útján? Emlékezzünk, Jézusnak ott volt szívében és ott volt az ajkán, hogy “mi van megírva”.
Ennek lényege valóban nem egyéb, mint az abszolút pozitív viszonyulás mind a lét egészéhez, Istenhez, mind pedig embertársainkhoz. “Szeresd az Urat teljes szívedből, teljes lelkedből, minden erődből és teljes elmédből és szeresd felebarátodat, mint magadat.” Az abszolút pozitív viszonyulás. Mennyi negatívum van az ember szívében! Ha ezt az igét napjában csak egyszer elmondaná az ember, már nem lenne olyan szürke az égbolt felette a nehéz napokon, amikor minden összejön, amikor minden ember olyan csúnyán néz ránk, amikor minden az utunkat állja. Hiszen az életünk, egyetlen reális és érvényes tartalma az, hogy szeressük az Urat teljes szívből, teljes lélekből, minden erőből, teljes elméből és szeressük egymást úgy, ahogy magunkat szeretjük. Ez az, amit ki lehet olvasni a Bibliából. Ezért írták, ez a lényege, ezért diktálta le Isten Szentlelke, hogy rádöbbenjünk, a sok negatívumban benne élő ember, hogy lehet az életünknek pozitív tartalma is.
Ennek a pozitív viszonyulásnak érdekes következménye volt Jézus számára: míg a farizeusok ebből azt az etikai következtetést vonták le, hogy akkor hát “legyél jó ember”, Jézus pedig azt a következtetést vonta le, hogy akkor hát “legyél ember”. Csak egyetlen szó a különbség, úgy tűnik, még kevesebb is, amit Jézus mond. De érezzük, hogy ő mondta a többet. Az irgalmas samaritánus példázatában a pap és a lévita úgynevezett “jó emberek”, akik a kultuszi tisztaság és hivatásuk gyakorlása érdekében nem érintik meg a vérbefagyott embert, aki talán már lehet, hogy meg is halt. A samaritánus, az idegen, a kívülről jött viszont átlép egy évszázados konvención, hogy a zsidók és a samaritánusok hivatalból gyűlölik egymást.
Hány embernek adnak ma is ilyen negatívumok támpontot, életének egyetlen szilárd ideológiáját: Ki az, akit gyűlölnöm kell, aki nem én vagyok, aki nem mihozzánk tartozik. És az, aki ezen átlép, bizonyul embernek! A többiek csak “jó emberek”, ő viszont ember. Ezzel a szabadságával mutatja meg a samaritánus, mit jelent embernek lenni. Jézus szerint ez az örök élet: nem jó embernek, hanem embernek lenni. Nem bebújni a “hivatal” mögé, mert az gyávaság és hitványság. Hányszor tapasztaljuk: mihelyt van valakinek egy kis hatóköre, azonnal él is vele. Pedig egy régi keleti mondás azt tartja: “A nemes ember hatalmával nem él, a nem nemes ember hatalmával él.”
Végül azt látjuk, hogy a pillanat vizsgáztatja le az embert igazán. Vannak az életben helyzetek, amikor a másodperc töredéke alatt kell döntenünk, viszonyulnunk egy helyzethez, egy emberhez, egy darab élethez. Ilyenkor azok a reflexeink érvényesülnek, amiket a leginkább gyakoroltunk, amikben benne élünk, ha nem látszik is rajtunk kívülről. Aki tenyészti, vagy akár csak megtűri például magában az igaztalan gyanakvást, mert ez megnyugvást ad neki, hogy mindig kívül van a hibás, az azonnal ilyesmit fog kérdezni, ha valaki igyekszik segíteni egy ügyben: Vajon milyen haszna származik belőle, hogy ilyen buzgó? Aki teli van megvetéssel, ítélettel, az azonnal címkéket, minősítéseket fog ragasztani embertársaira, amint azok a leghalványabban is keresztezik az útját, vagy keresztülhúzzák számításait. Kibukik az emberből, ami benne él, mert a pillanat kihozza, s megmutatja rólunk, hol állunk valójában. Amikor a világot, az embereket rossznak, gonosznak látjuk, az sokkal inkább rólunk szól, mint a világról meg az emberekről. És mindig vannak feszítő pillanatok, amikor felszínre jön, hol is állunk, mi lakik bennünk. Így volt ez a pap és a lévita esetében is. Hivatalnok vagyok, fontos ember, csak nem képzelik rólam, hogy tisztátalanná teszem magam, hiszen akkor nem mehetek szolgálatba, talán a jövedelmemből is elmarad valami. Ki tudja, mik voltak a motívumok.
Ezeknek az embereknek is ott rejlett abban a pillanatban a lehetőség, hogy rátaláljanak az örök életre, de eljátszották a pillanatot. A pillanatok, amikor emberek lehettünk volna, Isten gyermekei, de mi csak hivatalnokok, papok, léviták, kereskedők, iparosok, művészek, polgárok voltunk, semmi más, semmi több. És a pillanat elszállt, az örökkévalóság számára nincs többé. Maradt egy szerep, egy álarc, egy jelmez, amiből azonban hiányzik az ember. Milyen szomorú látvány!
És tegyük hozzá, hogy ezek közül az “ember nélküli” szerepek, álarcok közül talán legellenszenvesebb éppen a vallásos ember jelmeze, álarca. Mert amikor valaki a vallásosság külső látszatát megőrzi, szokásait megtartja és közben a szívétől távol van a szeretet Isten iránt, meg a szeretet a másik ember iránt, ahogyan magát szereti az ember, akkor kétszeresen is megsegíthetetlen állapotban van. Egyszer azért, mert mint ember rossz úton jár, másodszor azért, mert ha éppen a vallásosságunk beteg, élettelen, látszat-vallásosság, akkor mi gyógyítsa meg emberi kapcsolatainkat? Mi gyógyítsa meg, állítsa helyre önbecsülésünket, a munkaerkölcsünket, a tartásunkat? Igen, itt kell először gyógyulnunk és majd utána gyógyulni fog életünk minden további síkja. De ez az első: odaállni Isten elé: Itt vagyok Uram, eddig nélküled igyekeztem, azt hittem, megy ez nekem. Most itt vagyok és megvallom, hogy nem megy. Könyörülj rajtam, hogy megértsem, amit mondasz, legyen engedelmességem a pillanat hevében is megmaradni gyermekednek.
Testvérek, az irgalmas samaritánus ma így tanított bennünket: Ne kerüljük meg a kérdést mi sem, miként lesz miénk az örök élet. Ez az egyetlen igazán fontos, megválaszolandó kérdés ma is, nekünk is: ez életünk legfontosabb kérdése.
Legyen újra fontossá, ami “meg van írva”, mert nem nekünk kell kitalálni. Isten gondoskodott róla, hogy aki keres, az találhasson: mindaz megíratott, ami szükséges üdvösségünkre. Isten kijelentette, és amit nem jelentett ki, azt azért nem jelentette ki, mert arra nyilván nincs szükségünk az üdvösséghez, az örök élethez.
És ha megtaláltuk, ha már értjük, látjuk, akkor éljünk is úgy, hogy a pillanat ne leleplezzen, hogy más lakik bennünk, hanem emberként mutathasson meg egymásnak is, Istennek is. Így legyen!
Ámen.

Imádkozzunk !

Istenünk, te jól tudod, hogy vágyakozunk az igazi életre, amiben ott van a te megismerésed, és te azt is tudod, hogy híjával vagyunk ennek az életnek. De íme, vágyakozunk és reménykedünk, hogy egyszer megajándékozol minket ezzel. Ezért küldted a prófétákat, és ezért küldted el a testté lett Igét, Krisztust. Köszönjük Urunk, hogy emlékeztetsz, nem kell az egek egeibe fölmásznunk, hogy megismerjük akaratodat, mert megírattad számunkra a Szentírásban. Segíts minket, hogy ne igéd nélkül éljünk! Segíts minket, hogy lehessen szorgalmunk és állhatatosságunk naponként táplálkozni a Biblia hűséges olvasásában. Segíts minket abban is, hogy a pillanatok varázsa, hívása csábítása, le ne térítsen minket követésed útjáról. Kérünk, segíts minket a most következő hét napjaiban, adjál alázatot, figyelő szívet, hogy méltó életet élhessünk, neked dicsőségedre, egymásnak pedig javára.
Ámen