Alapige: Jn 12,37-43 Isten dicsősége a mélység felett
CÉL: A hitetlenség ellenére lásd meg Isten dicsőségét
- Isten dicsősége
Szeretett Gyülekezet! Attól tartok, hogy Isten dicsőségét nem értjük és nem is éljük át egészen, amennyire gyarló természetünk erre lehetőséget ad. Pedig Isten dicsősége az a kulcsfogalom – még ez a szóhasználat is méltatlan és pontatlan – ami elindít a hívő élet útján, de ami egyszersmind meg is tart ezen az úton. János evangéliumának az célja, hogy bemutassa, nyilvánvalóvá tegye Isten dicsőségét. Ezt olvassuk az 1. fejezetben (v.14): „Az Ige testté lett, közöttünk lakott, és láttuk az ő dicsőségét, mint az Atya egyszülöttjének dicsőségét, telve kegyelemmel és igazsággal.” Többször felbukkan ez a kifejezés, hogy Isten dicsősége: Lázár történetében az ő halála arra szolgál, hogy Isten dicsőségét, azaz halálon aratott hatalmát bemutassa. Ezt mondja az előző fejezetben Jézus a tiltakozó Mártának: „Nem mondtam-e neked, hogy ha hiszel, meglátod az Isten dicsőségét?” (Jn 11,40) De a 12. fejezet korábbi részei is arról beszélnek, hogy Jézus megdicsőülése nem más, mint az Ő halála: keresztfára való emeltetése. (Megismétlem: Isten dicsősége nem más, mint Jézus megfeszítése…) És a mostani igeszakaszunknak is Isten dicsősége jelenti a fő kérdését.
Akkor értjük és imádjuk igazán Isten dicsőséges voltát, ha látjuk, hogy milyen mélységes szakadék fölött tart meg bennünket. Gyakran lehet látni parkokban, vagy a Duna parton fiatal társaságokat, akik egy nagy teherbírású széles szalagot (slackline) feszítenek ki két fa között körülbelül térd magasságban és azon egyensúlyozva végig próbálnak menni rajta. Kedves és kalandvágyó elfoglaltságnak tűnik első látásra. Azonban egy ilyen szalag életmentő tud lenni egy szakadék fölött, hiszen nélküle nem tudnánk átmenni egyik oldalról a másikra. Nem értékelem addig a kifeszített kötél erejét, amíg nem látom meg, hogy milyen mélység fölött tart meg. Nem értékelem a vezetékes ivóvíz áldását, míg nem szomjaztam folyadék nélkül. Ugyanígy, nem fogom fel Isten dicsőségének ragyogását, fenségességét, csodálatosságát, amíg meg nem értem és élem, hogy az én emberi gyarlóságom fölött is fel tud ragyogni… még a legnagyobb nyomorúság és mélység fölött is.
János ebben a pár versben megszakítja a 12. fejezet történeti folyamatát és a saját megjegyzéseivel látja el az eseményeket. Méghozzá ószövetségi idézetek hoz Ézsaiás próféta könyvéből, hogy meglássuk mi is Isten dicsőségének a ragyogását és távlatát, hogy lássuk: Jézus jeruzsálemi bevonulása, jelenléte nem egy súlytalan dolog, nem egy egyszerű hétköznapi esemény, hanem a reménységnek az emberiség mélységes elveszettsége fölött kifeszített egyetlen kötele. Arra hív általa, hogy felismerjük: Isten kegyelme nem valami kellemes plusz dolog az életünkben, ami egy kissé feldobja az életünket, mint a fiatalokét a fák között kifeszített kötél, hanem az egyetlen megtartó erő a hitetlenségünk mélysége felett. Isten dicsősége az, hogy egyedül Jézus áldozata képes bennünket megtartani a bűn mélységével szemben.
Ugyanis attól tartok, hogy meg lehet szokni a kegyelmet: szabadjon így mondani: meg lehet unni a kegyelmet. A magunk korából, a Biblia egészét olvasva jól tudjuk, hogy Ő feltámadt, legyőzte a halált… azonban ez a tudás, ez a hit olyan természetessé válik számunkra. Olyan ez, mint a Kínai Nagy Fal: hallottunk róla, ismerjük, hogy csodálatos mérnöki tervezés áll mögötte, rengeteg keserves emberi munka… mégis: amíg nem látjuk, amíg nem sétálunk rajta, addig egy távoli érdekesség lesz számunkra. Ugyanilyen Isten dicsősége: ha nap mint nap nem csodáljuk, nem döbbent meg nagysága, nem gyújt tüzet bennem Isten szeretetének szépsége… akkor csak távolodok tőle. Ma ezt kérdezi tőlünk az Ige: hogy hogyan állsz Isten kegyelmével? Egy pohár víz számodra a sivatagban? Vagy már annyira természetes neked, hogy szörpöt kell belekeverni, mert önmagában már nem izgalmas számodra? Akkor látjuk meg igazán Isten dicsőségét, ha meglátjuk az Ő kegyelme alatt tátongó mélységet: a mi emberi hitetlenségünket és lázadásunkat.
- Szembesítés a hitetlenséggel… (v.37-41)
Amint már hallottuk János evangélista a 37. verstől kezdve a saját megjegyzéseivel egészíti ki Jézus jeruzsálemi jelenlétét. Utólag értelmezi, hogy akkor, amikor Jézus bevonult Jeruzsálembe, miért nem hittek benne az emberek, vagy miért értették őt félre? Azért volt fontos ez János számára, mert ő is és az evangélium örömhírére összegyűlő gyülekezet, akik az ő tanítását, bizonyságtételét hallgatták, szembesültek azzal, hogy a környezetük nem hisz és nem látja meg Isten dicsőségét és hatalmát Jézusban.
A 37. vers fájdalmasan jegyzi meg: „Noha ennyi jelt tett előttük, mégsem hittek benne…” Milyen jelekre gondol itt János? 11. fejezetben: Lázár feltámasztására – ami jelzi, hogy Jézusnak hatalma van élet és halál fölött. Az Ő halála az, ami életben tud bennünket tartani. 12: fejezetben: Jézus virágvasárnapi bevonulása (v.12-19): amely úgy mutatja be őt, mint győztes messiást: aki úr a halál felett is. Itt van a messiás – halottak élnek… Mi lesz akkor a római erőkkel? Jézus egy perc alatt eltakarítja őket innen… és akkor lesz ám Kánaán! De ezen keresztül is jelez Jézus, hogy Ő szamárháton jön be Jeruzsálembe: alázatosan, a szeretet erejével, nem pedig az erő szeretetével. De János evangéliumai egyedi módon megjegyzi azt is, hogy a bevonulást követően, amikor idegenek, azaz görögök érdeklődtek Jézus iránt, akkor hang hallatszott a mennyből. „Már megdicsőítettem és ismét megfogom…”
Csodálkozunk azon, hogy miért nem hittek ezeket a jeleket látva? Mi kell még? Ilyenkor mondjuk ki a magunkat mentegető mondatot: „Ha én ott lettem volna, biztosan hittem volna! Nem létezik, hogy ennyi nem elég!?” De vigyázzunk! Mert, amint türelmetlenek vagyunk a bibliai szereplők, vagy más, a környezetünkben élő hitetlen emberek hitetlenségével szemben, elfeledkezünk arról, hogy mi magunk hogyan hittünk és bíztunk Istenben. Ha a kívülállók hitetlenségét nézzük, akkor az a veszély fenyeget, hogy a saját hitemet is teljesítménynek tartom.”Én hiszek és én ettől jobb ember vagyok… persze vétkezem sajnos… de legalább én Istenhez kiáltok!” Megéreztük már a vallásosságnak ezt a rejtett veszélyét, hogy a hitünk, amely Isten ajándéka, amellyel megragadjuk, átéljük Isten dicsőségét… érdemmé és teljesítménnyé kezd válni? János evangéliuma óvva int bennünket ettől a tévedéstől: mert éppen így a magunk emberi dicsőségévé tesszük a hitet és ezzel lebecsüljük Isten dicsőségét.
János két ézsaiási idézettel világítja meg Jézus jeruzsálemi jelenlétét. Mind a kettő arról szól, hogy az ember nem képes hittel válaszolni Isten kegyelmére. „Ki hitt a mi beszédünknek és az Úr karjának ereje ki előtt lett nyilvánvalóvá?” (Ézs 53,1) Továbbá Ézsaiás nagy elhívási látomását idézi meg, melyet a lekcióban is hallottunk. Ott ál látomásban a próféta Isten trónja előtt és elrémiszti, elvakítja Isten dicsősége, az Őt háromszor is szentnek valló szeráfok éneke. Rádöbben, hogy Isten dicsőségének ilyen nyilvánvaló látása elpusztítja az embert. Egy angyal azonban alkalmassá teszi őt a maradásra: egy széndarabbal megérinti ajkát és ezzel elveszi bűneit. Valójában az a titok csillan meg itt előttünk, hogy Ézsaiás nem mást, mint Isten dicsőségét látta meg a trónteremben, aki nem más, mint Jézus. Aki életét adta az emberért. Ő küldi el arra a prófétát, hogy szembesítse az embereket a maguk hitetlenségével. Ugyanis a történelmi szituáció szerint, amikor Ézsaiásnak ezt az üzenetet hirdetnie kellett az északi országrészt elpusztította a hódító Asszíria. Pusztulásuk oka az, hogy elfordultak Istentől és lázadtak ellene. Ugyanez fenyegeti a déli országrészt jeruzsálemi központtal. A szembesítés célja az, hogy az emberek higgyenek és megtérve meggyógyuljanak! Jézus jelenléte is ugyanezt a hatást fejti ki Jeruzsálemben.
A hitetlenséggel való szembesítést olyan könnyen szeretnénk magunk számára felmentő mondatként érteni. Egyrészt ezzel magyarázatot szeretnénk adni arra, hogy miért vannak olyan kívülállók, akik nem hisznek Jézusban? Azért, mert Isten ezt rendelte el róluk előre? Az eleve elrendelésnek van egy ilyen olvasata is, hogy akkor nekünk nincs mit tennünk, nincs felelősségünk… és az egész misszió értelmetlen, mert Isten úgyis eldönti, hogy kit hová rendel. Igen ám, de a hitetlenséggel való szembesítés nem másnak szól Ézsaiás korában és Jézus idejében is, mint Jeruzsálemnek. Ezzel a szembesítéssel nem a kívülállók felmentését, vagy igazolását akarja elérni az Írás, hanem bennünket hitre hívni.
Olyan ez, mint amikor nem fogadtuk meg a szülői jó tanácsot! Vigyázz fiam, nem jól csinálod ezt és azt… Mennyire nem szeretjük ezeket a mondatokat? Még felnőttként sem! És utólag ott van bennünk a keserű felismerés, hogy édesanyámnak, vagy édesapámnak igaza volt. Azért szólt, azért sértett meg, hogy megmaradjak. Isten is erre figyelmeztet: vigyázz, mert baj van a te szíveddel és szemeddel! Mielőtt a kívülállók hitetlenségén szörnyülködnél, gondold át, hogy téged milyen mélységben tartott meg Isten kegyelme!
Isten dicsősége az, hogy a mi emberi hitetlenségünk, vakságunk és keményszívűségünk ellenére is Isten igazsággal és kegyelemmel jön hozzánk (Jn 1,14). Ézsaiás megkérdezte Istentől, hogy meddig tart ez a hitetlenség és vakság? Egy kivágott cser és tölgyfa képével él a próféta: amely kivágás után egy-egy zöld szállal újra kihajt. Azonban ezek a hajtásokat is mind lelegelik. A kép arról szól, hogy nincs senki, aki a maga erejéből fel tudna nőni, meg tudna állni Isten előtt, mert nincs benne lázadás… csupán csak egy szent hajtás nő ki, aki szent maggá lesz. (Ézs 6,13) Erre a szent magra utal Jézus, amikor magát földbe vetett búzaszemnek nevezi János evangéliumának 12. fejezetében (Jn 12,20-32). Ő az egyedül, akinek nem kemény a szíve, aki nem vak, hanem maga a világosság. Ő Isten dicsősége, mert Ő igazságával és kegyelmével értünk jön, hogy megtartson bennünket a magunk mélysége felett!
A másik emberi válasz a hitetlenséggel való szembesítésre az az, hogy csendesen beismerem, mint Péter: hogy „Uram… Te mindent tudsz!” (Jn 21,17) Uram Te tudod, hogy bennem is ott van a bizalmatlanság, az önzés, még az is, hogy a hitem miatt különbnek gondolom magam a másiknál. Uram, Te mindent tudsz, és köszönöm, hogy ma is emlékeztetsz arra, hogy minden érdememmel együtt, ha nem tartana meg a Te kötélként kifeszített kegyelmed, akkor a mélységbe zuhannék. Isten dicsősége szembesít bennünket a mi mélységeinkkel. És akkor látjuk igazán Isten dicsőségét, ha tudjuk magunkban és nem tagadjuk ezt a keménységet és vakságot. Isten dicsősége az, hogy ennek ellenére Jézus jön és hűséggel a hűtlen emberekért áldozza fel magát. Ezt a dicsőséget látta Ézsaiás: Isten dicsőségét, mely Jézusban van: hogy az egyetlen szent mag önmagát adja értem.
- Isten dicsősége felszabadít (v.42-43)
János tovább viszi a vizsgálódását, és megáll a vezetőknél: akik ugyan hittek Jézusban, látták, hogy Ő az, aki szamárcsikó hátán jön, az egyedül engedelmes szolgakirály… mégsem merték Őt úrnak vallani… mert féltek a farizeusok ítéletétől. Többre becsülték az emberek dicsőségét és elismerését, mint Isten dicsőségét.
Hogy lehet az, hogy aki hisz, az elhallgatja hitét, ezért mert feddő bírálat éri őt érte? János evangéliuma szerint nemcsak erre a belső reményre van szükségünk, hanem meg is kell vallanunk. A hitből hitvallás következik. A hitből konfrontáció következik. A hitből szabadság következik. Mert ha látom azt, hogy Isten elismert engem… minden hitetlenségemmel, keményszívűséggel és vaksággal együtt meg akar gyógyítani, akkor szabad vagyok mindenki mástól.
Teréz Anya, akinek leveleiből kiderül, hogy maga is küszködött azzal, hogy hisz-e, hogy jól hisz-e vagy cselekedeteit a maga dicsőségére végzi-e, egy gyönyörű imádsággal dicsőíti az Urat!
Az emberek esztelenek, következetlenek és magukba fordulnak,
mégis szeresd őket!
Ha jót teszel, megvádolnak,
hogy önzés és hátsó gondolat vezérli cselekedeteidet,
mégis tégy jót!
Ha sikeres vagy,
hamis barátokat és igazi ellenségeket szerzel,
mégis érj célt!
A jó, amit ma teszel,
holnap már feledésbe megy,
mégis tedd a jót!
A becsületesség s őszinteség sebezhetővé tesz,
mégis légy becsületes és nyílt!
Amit évek alatt felépítesz,
lerombolhatják egy nap alatt,
mégis építs!
Az embereknek szükségük van segítségedre,
de ha segítesz, támadás érhet,
mégis segíts!
A legjobbat add a világnak, amid csak van,
s ha verést kapsz cserébe,
mégis a legjobbat add a világnak, amid csak van!
Ebben az imában, amellyel önmagát is bátorította, ott van az a szabadság, hogy nem az emberek válaszáért, elismerő szavaiért tegyük a jót, hanem egyedül Isten dicsőségét nézzük. Lássuk mindig magunk alatt a mélységet, ha Isten kegyelmére gondolunk. A kötél tart meg, Isten erős szeretete, az egyedül kihajtó hajtás, ami szent magként hullik a földbe. Tegyünk bármi jót, táncoljunk akár a kötél tetején, a szakadék fölött annak ereje tart meg minket!
Lásd meg Isten dicsőségét, mely keményszívűségünk, vakságunk ellenére megtart minket! Szabadítson fel téged a jóra az Ő szeretete: hogy akár úgy táncolj a „kötélen” mint Teréz anya, akkor is, egyedül az Ő kegyelme tart meg! Dicsérjük együtt az Urat az Ő dicsőségéért!
