Igehirdetés, 2010. március 14.
Isten elé tartozó vágyaink
Lekció: Jak. 4,1-10.
Textus: Lk. 18, 35-43.
„Jézus, Dávid Fia, könyörülj rajtam… Mit kívánsz, mit tegyek veled?”
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Áldunk és magasztalunk téged gyülekezetünkért, templomunkért, hitünkért, amelyet tőled kaptunk! Te tudod Urunk, hogy most is micsoda vágyakozás van a szívünkben a te szavad, a te – bennünket egyen-egyenként megszólítani tudó – üzeneted iránt. Kérünk Urunk most is áldd meg, és Szentlelked jelenlétével ajándékozd meg istentiszteletünket, mert ha te nem jössz, és nem áldod meg a szót, nem tud szívünkig hatolni, nem tud bennünk cselekedetté válni. De bocsásd meg Urunk, ha esetleg ma sem imádságos szívvel jöttünk ide, ha ma is csak esetleg megszokásból vagy bármilyen más nem szent céllal jöttünk ide. Bocsáss meg nekünk és könyörülj rajtunk! Kérünk, tégy mindezek ellenére mindnyájunkat a te szent Igéd által téged magasztaló és egymást testvérként szerető Fiaiddá! Jézus Krisztus nevében kérünk erre. Ámen.
Igehirdetés
A böjti időszakban a húsvét méltó megünneplésére készülünk. Készítjük lelkünket annak a hatalmas üzenetnek a befogadására, hogy a Jézusban testet öltött Isten önmagát adta értünk, mégpedig azért, hogy nekünk mindnyájunknak örökéletünk és üdvösségünk legyen.
Ennek a hatalmas és emberi ésszel érthetetlen üzenetnek a befogadását, mai, azaz böjt negyedik vasárnapi igénk üzenetének megértése és szívünkbe fogadása, hiszem, hogy segítheti.
Bartimeus – mert így nevezi meg ezt a jerikói embert a Márk evangéliuma – a történet elején még egy vak, mindenki által megvetett koldus, a történet végén pedig már egy egészséges, Jézuskövető, és Istent dicsőítő ember. Micsoda változás!
De a húsvét titkához való közelebb jutásunkban mégis hogyan, és mivel akar készíteni bennünket a mi Urunk ennek a történetnek a segítségével? Mit kell nekünk ma a húsvéthoz közeledve Bartimeustól megtanulnunk?
Jakab István lelkipásztor egyik prédikációjában olvastam egyszer régen azt a mondatot, hogy „Ne kívánd felebarátodtól, kérd Istentől!”. Amikor pedig az igehirdetésre készülve elolvastam a mai igét, ez a rég olvasott mondat kezdett el jáni a fejemben. És ezért is választottam lekciónak Jakab apostol kívánságainkról és könyörgéseinkről szóló szavait. Amikor ugyanis azon gondolkodunk, hogy mit üzen most nekünk a böjtben Bartimeus példája, fontos adalékokat kapunk Jakabon keresztül az Úrtól arra nézve, hogy miért is van az, hogy egyes vágyaink, kívánságaink teljesülnek, mások pedig nem. És hogy miért teljesült Bartimeus vágya?
Kezdjük tehát gondolkodásunkat vágyaink, kívánságaink vizsgálatával.
Azt olvastuk Jakab levelében: „Kívántok valamit, és nem kapjátok meg, öltök és irigykedtek, de nem tudtok célt érni, harcoltok és viszálykodtok. Mégsem kapjátok meg azért, mert nem kéritek.”
Igen, tudjuk – mondják most bizonyára többen is magunkban – a kívánságok világa, az egy veszélyes terep. Hiszen a vágyaink, kívánságaink sokszor tisztátalanok, sokszor vágyunk olyasmikre, amikre nem lenne szabad. De hát hogyan lehetne a vágyainkat befolyásolni? Mert a tetteinket még csak-csak – bár kisebb-nagyobb kudarcokkal tarkítva – de valamelyest tudjuk irányítani, befolyásolni, de a vágyainkat, azokat hogyan lehetne? Hiszen a vágyak a szívben teremnek, számunkra egészen különös és titokzatos módokon és sokszor mi lepődünk meg a leginkább, amikor egy-egy vágyunkkal szembesülünk. Sőt, néha még magunk előtt is szégyenkezünk miattuk.
A tizedik parancsolatban szereplő chemad – kívánni ige egészen pontos jelentése így hangzik: kívánni, azaz addig mesterkedni, amíg birtokba nem vesszük, amit megkívántunk. Nem egy egyszerű, puszta érzésről van tehát itt szó, hanem olyan érzésekről, vágyakról, amik aztán azoknak megfelelő tetteket eredményeznek, olyanokról, amikről az apostolnál is hallottunk: amikor úgy kívánunk valamit, hogy képesek vagyunk annak teljesülése érdekében akár harcolni, viszálykodni, sőt ölni is. Amikor úgy vágyunk valamire, hogy képesek vagyunk akár egymáson is átgázolni, eltiporni másokat, csakhogy vágyunk beteljesüljön.
A tizedik parancsolat tehát nem mindenfajta kívánságot tilt, hiszen a kívánság csak akkor bűn, ha olyat kívánok, ami nem az enyém, vagy amiről Isten kijelentette, hogy az ártana nekem. Akkor bűn, ha azt akarom megszerezni, amit nem én kaptam, vagy amiért nem én dolgoztam meg, tehát amikor olyan dologra vágyom, ami nem az enyém. Az a kívánság bűnös, amelyiknél mesterkednünk, ügyeskednünk kell, amelyiknél tiszta úton nem tudnánk megszerezni kívánságunk tárgyát.
Tegyünk hát akkor végre rendet vágyaink között! Ha ugyanis vannak rossz, bűnös vágyak és vannak jó vágyak, mint a Bartimeusé volt, ami teljesült is, akkor fontos, hogy ne tudjuk ezeket összekeverni egymással, fontos, hogy amikor lélekben hadat üzenünk bűnös kívánságainknak, ne tiporjuk el ezekkel együtt jó, életünket és mások életét megszépítő, megjobbító vágyainkat is.
Az ördögnek kezdetektől fogva és ma is az a szándéka, hogy összekavarjon minket ebben a kérdésben. Már az Édenkertben azt kérdezte Évától, hogy: Csakugyan nem ehettek a kert egyetlen fájáról sem? Pedig csak egyetlen egyről mondta az Úr, hogy nem ehetnek róla. Az ördög ma is, tőlünk is azt szokta kérdezgetni: Valóban nem engedi az Úr, hogy vágyaitok legyenek? Pedig higgyük el, csak olyan dolgokra nem vágyhatunk, amiknek beteljesülése ártana valakinek.
Cseri Kálmán azt írja egyik könyvében, hogy a gonosz kívánság gyökere az összehasonlítás. A gonosz kívánság gyökere, vagyis ezzel kezdődnek a bajok. Az első emberpár is összehasonlította először magát a Gonosz tanácsára Istennel, és aztán elkívánták tőle azt, ami az övé, olyanok akartak lenni, mint Isten. Káin is összehasonlította magát először Ábellel és aztán elirigyelte tőle azt az áldást, amit kapott az Úrtól, és végül haragjában elpusztította őt. Vagyis mind a két esetben azt látjuk, hogy az ember az első hibát ott követi el, hogy bár neki magának is sok mindene van, de mégis arra néz, ami nem az övé. Olyan dolgokra irányítja a tekintetét, amik irigységre, haragra vagy akár gyilkos indulatokra indítják őt. Nagyon fontos tehát, hogy igénk hatására megvizsgáljuk ma magunkat, hogy mikre irányul a mi figyelmünk. Azt nézegetjük-e vajon mi is, hogy mi mindene van másoknak, hogy mennyire jobb vagy könnyebb a többi embernek, vagy inkább azt vesszük sorra, hogy nekünk mi mindenünk van, hogy mi mennyi mindenért adhatnánk még hálát.
Bartimeust a vaksága korlátozta abban, hogy miket tud észlelni a körülötte levő világból, korlátozta őt abban, hogy állandóan összehasonlítgassa magát és életkörülményeit másokéval, s ha élete talán nem is volt teljesen mentes ezektől, ezek száma, sokkal kevesebb lehetett, mint egy látó ember esetében. Hiszen sokszor csábít bennünket, amit meglátunk. Szoktuk is mondogatni: meglátjuk, megkívánjuk és aztán vágyunk rá, amíg meg nem szerezzük. Bartimeusnak egyik érzékszerve, a szeme nem működött, és így valószínűleg több felesleges kívánságtól volt szabad. Nekünk is könnyebb lesz a dolgunk, ha elvesszük végre a tekintetünket azokról a dolgokról, amik másoké. Ez ugyanis a legelső fontos lépés, amikor vágyaink között akarunk rendet tenni. Sőt, nézzük csak azt is meg: Bartimeusnak az ő vaksága miatt, még azt is könnyebb volt figyelmen kívül hagynia – miközben Jézus után kiáltozott – hogy távol volt tőle Jézus, nem számolt azzal, hogy talán Jézus nem is hallja őt. Bartimeus kényszerűségből nem tudott ezekre a körülményekre tekinteni, mi viszont tudatosan ne figyeljünk a minket kéréseinkben akadályozó tényezőkre.
Bartimeus sem figyelt a külső, emberi körülményekre, és így pedig sokkal könnyebb volt csakis szíve azon reményére figyelnie, hogy a Messiás majd meglátja, és megsegíti őt.
Mindez azonban valószínűleg még mindig kevés lett volna vágya teljesüléséhez.
Vágya, Jézushoz intézett kérése teljesüléséhez ugyanis arra is szükség volt még, hogy sohasem adta fel. Hiába volt ez az ember egy olyan élethelyzetben, amelyikben állandóan másokra utalva kellett élje életét, amelyikben mások irgalmára, könyörületére támaszkodva teltek napjai, legbelül sohasem adta fel azt a reményét, hogy egyszer nyomorúságának vége lesz. Sohasem vonult teljes passzivitásba. Bár nem működött a szeme, de annál inkább használta a fülét, és a száját, és amikor jött a gyógyulás lehetősége, megragadta azt. Nem látott semmit, de amikor hallotta, hogy egy sokaság megy el mellette, kérdezősködött és így megtudta, hogy Jézus jár arra. Ha már feladta volna, talán meg sem halja, vagy oda sem figyel arra, hogy történik körülötte valami. Így azonban csöndes aktivitását, vagyis, hogy nyitva tartotta a fülét, két igen intenzív aktivitás követte. Kérdezősködött, vagyis addig kérdezgette a körülötte levő embereket, amíg választ nem kapott arra, hogy mi történik körülötte, és amikor megtudta a hírt, addig kiáltozott, míg Jézus meg nem hallotta könyörgését.
Micsoda célra irányultság! Nem azzal foglalkozott, hogy hányféle akadálya van annak, hogy Jézus meghallja kérését, nem figyelt azokra, akik el akarták őt némítani, csakis az az ígéret lebegett előtte, hogy a Messiás, Dávid Fia, vissza tudja adni szeme világát.
Azt mondja tehát ma nekünk a mi Urunk, hogy tegyünk rendet vágyaink között, és higgyük el, hogy erre bíztat bennünket, minden más vasárnapon is. Ugyanis a hetedik napon, a nyugalom napján máskor is az az elsődleges feladatunk, amire ma bíztatott bennünket az Ige, mégpedig hogy forduljunk el azoktól a sürgető és nyugtalanító gondolatainktól, hogy miket kell még megszereznünk, mikért kell még megdolgoznunk, és próbáljunk meg inkább azokra a dolgokra figyelni, amiket nem megszerezni kell, hanem megkapni. Azokra, amiket már eddig megkaptunk és azokra, amiket még kérhetünk. Meg kell tanulnunk a már elnyert dolgokért hálát adnunk és kérni azokat, amikre még vágyunk, kérni, mégpedig Istentől.
Összegezve tehát az eddig elhangzottakat, az első fontos dolog tehát, hogy először és elsősorban a saját ajándékainkra kell irányítani figyelmünket. Először és elsősorban a saját ajándékainkban kell megtanulnunk gyönyörködni, és ezekért hálát adni Teremtőnknek. Ha ugyanis ezzel kezdünk, ezek után már egész más szívvel és lélekkel tudunk majd mások ajándékaira is tekinteni. Mert az alázatos, mindent Istentől elfogadó és hálás szívű ember egy másik embert és ajándékait látva, már nem fogja irigyelni azt, amije annak van, hanem vele együtt tud örülni, sőt észre tudja venni azt is, hogy mije nincs a másiknak, mi az, amit ő adhatna neki. Az alázatos, mindent Istentől elfogadó és hálás szívű ember nem azt keresi, hogy mit vehet el, hanem azt, hogy mit adhat. A hálás szívű embert ugyanis nem a vágyai irányítják, nem a vágyai űzik és hajtják valami felé másokon is átgázolva akár, hanem átérezve azt, hogy milyen jó megajándékozottnak lenni, azon gondolkodik, hogyan ajándékozhatna meg ő is másokat.
Az utolsó fontos dolog pedig, hogy – mindezek után – merjünk kérni is Istentől, már csak azért is, mert maga az Úr szólít fel erre bennünket. Amikor pedig kérünk, csakis az ígéretre figyeljünk mi is, mint Bartimeus, és az akadályokat és korlátokat észre se akarjuk venni. Csak az lebegjen a szemünk előtt, hogy Jézus nagyon komolyan megígérte nekünk, hogy: aki kér, kap és aki keres talál és a zörgetőnek megnyittatik.
Amikor tehát valami olyanra vágyunk, ami nem másé és a Szentírás sehol sem tiltja azt, akkor csak a célt látva, állhatatosan kérjük azt Istentől, mert ő maga bíztat bennünket, hogy nyugodtan beszéljünk neki vágyainkról, kéréseinkről.
Így legyen!
Ámen.
Imádkozzunk! Mennyei Atyánk Jézus Krisztus által! Áldunk téged a megértett üzenetért. Áldunk téged azért, hogy a te Igéd most is tükröt tartott elénk, és vigyáz ránk, hogy el ne essünk. Köszönjük Urunk, hogy figyelmeztettél bennünket, hogy vannak jó és gonosz kívánságaink, és köszönjük, hogy figyelmeztettél bennünket, hogy gonosz kívánságainkkal együtt nehogy jó és tőled való vágyainkat is telhetetlenségnek és elégedetlenségnek tartsuk. Mert tudjuk Urunk, hogy te megengedsz, sőt többször te magad adsz nekünk vágyakat. Te vigyázz ránk a hétköznapokban, hogy ne keverjük ezeket sohasem össze. Hadd tudjunk minden napon elcsöndesedni előtted, hogy a te jelenlétedben megláthassuk, ha figyelmünk mások ajándékaira terelődött sajátjaink helyett, és ha eközben irigység vagy harag alakult ki bennünk. Kérünk Urunk, indíts minket bűnbánatra ilyenkor, hadd merjünk szembenézni azokkal a bűneinkkel, amikor irigylünk valamit mástól, vagy éppen gyűlölködni kezdünk valakivel amiatt, mert úgy látjuk, hogy neki jobban megy nálunk. Vedd ki Urunk ezeket a gonosz indulatokat szívünkből és indíts minket inkább hálára mindazok felett, amiket tőled kaptunk. Mindazokért, amiket tőled érdemtelenül elnyertünk. De add Urunk azt is, hogy alázatosságunk ne felejtesse el velünk, hogy kérhetünk tőled, sőt hogy te magad szólítottál fel minket – éppen ma is – arra, hogy vigyük szívünk kívánságait, vágyait te eléd. Ámen.
