Igehirdetés 2011. június 5
Több pünkösd
Lekció: Apcs. 4,23-31
Textus: Apcs. 4,31
„Amint könyörögtek, megrendült az a hely, ahol együtt voltak, megteltek mindnyájan Szentlélekkel és bátran hirdették Isten igéjét.”
Imádkozzunk!
Istenünk, jó arra gondolnunk, hogy nem velünk kezdődött a te ügyed és nem is velünk fog véget érni, mi mégis teljes joggal vehetünk részt a te néped életében. Köszönjük kicsi életünket, s benne a feladatot, hogy végigjárjuk az utat, amit te szántál nekünk. Megvalljuk, néha egészen a magunk útjára térünk és elveszítjük vezetésedet. Azt is tudod, hogy sokszor ki sem látunk emberi érzéseink sűrűjéből, elborítanak minket a régi döntéseink következményei. De azt is tudjuk Urunk, hogy sok-sok ember életében kezdettél már újat, eljöttél hozzájuk a Jézus lelke, a Szentlélek által, és azt kérjük, velünk is tedd ezt a csodát. Segíts bennünket egészen és igazán jelen lenni, nyitott szívvel és megszólíthatóan, hogy a te igéd áldott élet-magvaiból egyetlen szemet se engedjünk most a földre hullani. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Ennek az igehirdetésnek az lehetne a címe, hogy „Több pünkösd”. Először is azért, mert bár valóban Péter első pünkösdi, azon az aratási ünnepen mondott jeruzsálemi igehirdetése volt, amikor hatalmasan kiáradt, háromezer lélek emberi megújulását munkálva a Jézus Lelke, és útjára indult az anyaszentegyház szent közösségének élete – de mégsem ez az egyetlen híradás arról, hogy eljött a Szentlélek és valami egészen újat kezdett emberek életében. Ott volt előtte ez az esemény abban az emeleti szobában is, ahol a tanítványok még félve összebújtak, mi lesz velünk, ha mesterünk sorsára jutunk – de aztán szélzúgás és lángnyelvek közepette eljött hozzájuk a Lélek, és mindent megváltoztatott. És ott volt ez a megrendítő esemény még számos további alkalommal is a gyülekezet életében. Ilyen „Szentlélek-eljötte” történet mai igénk is, amiben egyenesen azt halljuk, hogy megrendült a hely, ahol együtt voltak és megtelve Szentlélekkel bátran kezdték el szólni azt, amit Istent mondott nekik. A pünkösd valójában nem egyetlen esemény volt, hanem egész esemény-sorozat, s ezért ilyen értelemben nyugodtan beszélhetünk „több pünkösd”-ről.
De lehet ennek a mai igehirdetésnek ez a különös címe, hogy „Több pünkösd” azért is, mert bátran hihetjük, maga Isten is azt akarja, nekünk évente ne egyetlen pünkösdünk legyen, hanem éljünk benne egy szentlelkes folyamatban, amikor ő maga mindig újra eljön hozzánk. Legyen hát ezen a pünkösd előtti utolsó vasárnapon is az a vágyunk, hogy ma is jöjjön csak el hozzánk a Szentlélek, ma is változtasson csak meg valami fontosat az életünkben. Évente egyetlen, ünnepi pünkösd helyett legyen inkább „több pünkösd”, sőt, legyen sok-sok pünkösd az életünkben!
Mert hát mi is történt ott valójában, ahol eljött a Szentlélek? Színes a kép, éppen a „több pünkösd” miatt, hiszen minden szentlelkes történetnek megvannak a többletei, mindegyikből kaphatunk valami fontosat. Itt például azt, hogy nem feltétlenül kell egybeessen a mi emberi-érzelmi állapotunk a hitbeli-szellemi állapotunkkal. A tanítványok ott és akkor éppen kidobott és megfenyegetett emberek voltak, akiket az ország legfontosabb vezető testülete, a hatalmas erkölcsi tekintéllyel bíró nagytanács bírósággá alakulva kihallgatott, majd megfenyegette őket és elzavart maga elől. Ott volt ezen a tanácskozáson Annás és Kajafás, meg a főpapi család valamennyi tagja (Apcs. 4,6), és ez a testület minden további nélkül halálra is ítélhette volna őket, amint azt Jézussal meg is tették bő másfél hónappal azelőtt. Aki ettől a félelmetes súlyú testülettől dorgálást és fenyegetést kapott, az nem számított többé első osztályú állampolgárnak, feddhetetlen embernek, hanem közellenségnek, bűnözőnek volt tekinthető, és így is néztek rájuk az emberek. Nem érezhették magukat sem nyugodtnak, sem biztonságban. Mégis „egy szívvel és egy lélekkel felemelik a hangjukat Istenhez” és Dávid zsoltárát éneklik a Szentlélek által – mert az ember lehet kellemetlen helyzetben, lehet fenyegetettségben és akár üldöztetésben vagy más bajban is, de a Jézus Lelke elvégezheti benne, hogy hitbeli szinten egészen másként érezze magát.
Kiderül az Apostolok Cselekedeteiből, hogy lehet patkányok lakta mélybörtönben, kalodába szorított lábbal éjfélkor zsoltárt énekelni, mint az Filippiben történt, és ugyanígy lehet egészen jó körülmények között, elkényeztetett királyi udvarban ebéd utáni szórakozásként vándorfilozófusokat, vallási megszállottakat mutogatni a vendégeknek, egy kicsit játszadozva velük, hátha mondanak azért valami figyelemre méltót, mert teli vagyunk kérdéssel és bizonytalansággal, mint azt Félix helytartónál látjuk. Az ember érzelmi állapota, ami a helyzetéből következik, nem feltétlenül kell egybeessen a hitbeli-erkölcsi állapotával, mondjuk így, a lelkiismeretének érzéseivel. Sőt, ha a Szentlélek eljön, akkor azonnal különbség támad a kettő között: üldözött és megfélemlített szívű emberek büszkén emelik fel a fejüket, amint a tanítványoknál is látjuk. De nyugodtan folytathatjuk ezt a sort így: különböző vágyak tüzében égő emberek a Szentlélek által elkezdik magukat szabadnak érezni, pedig a vágyaik nagyon erősek voltak addig, amíg a Szentlélek nem jött el hozzájuk. Vagy: olyan emberek, akik egy betegség fenyegetésében az elmúlás rettenetében éltek, a Szentlélek által, ha közel engedik őt magukhoz, elkezdenek belepillantani az örökkévalóságba, Isten közelségébe és onnan kezdve már nem rettegnek többé, hanem azt látják maguk előtt, ami „sokkal inkább jobb”. (Fil. 1,23)
Nagyszerű dolog tehát, ha a Szentlélek eljöhet, mert nagyszerű változásokat munkál bennünk, emberekben – és most szánjunk ezért arra egy kis figyelmet, mi minden is tette lehetővé a Szentlélek eljöttét ott, azokban az időkben.
Ezek az emberek először is jól láthatóan benne álltak a hagyományban. Szó szerint idézik az Ótestamentum legfontosabb igéit, amit kizárólag azok tudhattak, akik vették maguknak a fáradtságot, és eljártak a zsidók tanházaiba, ahol egyáltalán megvoltak azok a szent iratok, ők maguk pedig számtalan munkaórát pazaroltak arra, hogy kívülről megtanuljanak ótestamentumi idézeteket, sőt, egész bibliai könyveket is. Ma a „hagyomány” szitokszónak számít, minden második reklám azzal kezdődik, hogy ami hagyományos, az milyen rossz, de bezzeg itt van a mi vadonatúj termékünk, ami mindent megold. És azt is tegyük hozzá, hogy az emberi én, az individuum fontosságának ma egészen példátlan növekedésével egyenes arányban csökken mindenhol a hagyomány megbecsülése a világban. Mivel ma az ember egyéni énje már olyan fontos, hogy lassan az egyetlen szentségesnek számító tényező a világon – ezért őt, az egyént minden létező jog megilleti. A hagyomány ezzel szemben azt mondja, ne csak magadra tekints, más emberek is vannak a világon, élj nyitott szívvel és szolidaritásban, szerves közösségben a többiekkel – és pont ez az, ami nem kell sehol, ha emberek egyetlen valóságot ismernek el, a saját egyéni jólétüket. Azért olyan hagyomány-ellenes ma a világ, mert az igazi hagyomány nagyon is rápirít az egyén gátlástalan önérvényesítésére, és azt tanítja nekünk, hogy egymást pontosan úgy kell szeretnünk, mint saját magunkat.
A tanítványok nem csak a saját kis világukban éltek, hanem órák százait szánták a szent hagyomány, a régi igazságok, az akkor létező Biblia tanulmányozására – és éppen ez nyitotta ki a szívüket a saját érdekeik védelmének tudományán túl valami annál sokkal többre. Bárcsak nekünk is lenne hitünk és szorgalmunk ennyi fáradtságot, ennyi időt szentelni a szent iratok tanulmányozására – mert ez majd kinyit bennünket is egy magasabb világ számára.
Aztán, ahogyan tovább figyeljük őket, feltűnik, hogy nem csak szó szerint tudják idézni a szent iratokat, hanem ezek az emberek tudnak Isten akaratáról és nagyon komolyan veszik azt. Jézus perét és szenvedését úgy fogalmazzák meg maguknak, mivel megértették az ézsaiási igéket a szenvedő igazról, az Úr Szolgájáról, hogy Heródes és Pilátus ugyan megegyeztek egymással, vagyis mind a zsidók, mind a pogányok teljesen egyenlő arányban felelősek a haláláért, itt azonban végül is csak az történt meg, „…amiről a te kezed és akaratod eleve elrendelte, hogy megtörténjék”. (Apcs. 4,28) Ez egy visszamenőleges felismerés és hitbeli értelmezés, amit utólag fogalmaz meg magának a tanítványi sereg arról, ami Jézussal esett, mert az eleve elrendelést sosem lehet előre, a jövőre szóló jóslás céljára alkalmazni. A jövendő számunkra mindig nyitott, hiszen „a fiak szabadok”(Mt. 17,26), ahogyan Jézus mondja – de a fiak arra is szabadok, és ez nagyon fontos, hogy ennek jegyében hitben megértsenek, sőt másként értsenek meg egészen lényeges dolgokat a velük történt dolgokból.
Hány embertől hallani, hogy milyen keserűségeken át vezette őket az életük útja, és mégis eljött a pillanat, amikor már nem a keserűséget látták, hanem sokkal inkább a jót, amit abból az egykor olyan keserves dologból számukra Isten kihozott. Elmondtam már annak az idős asszonynak a szavait, aki a gyülekezetünkhöz tartozott és egész életében a szőlőjét művelte. Elmúlt már hetvenöt éves, amikor eltörte a karját és nagyon sírt, hogy nem fogja tudni megkapálni a szőlőjét. Aztán pár hét múlva kisimult arccal azt mondta, a saját kartöréséből végre megértette, nemsokára nem csak a szőlőjétől és a kapálástól kell tudni majd megválnia, hanem annál sokkal többtől, egész földi életétől is, és immár hálás Istennek, hogy ilyen szeretettel készítgeti a szívét erre a nagy változásra.
Igen, eljön a Szentlélek, és ad megértést és újraértelmezést, de csak ott, ahol számolnak Isten akaratával és valóban komolyan is veszik azt. Ahol az élet sodrása még fontosabb, ahol úgy annyira rohannak a boldogság után, hogy Isten akarata szóba sem jöhet, csak sikeres és sikertelen életmanőverek vannak, nem keresik, nem kutatják azt – ott nem jön el a Szentlélek. Ő csak ott jön el, ahol emberek tudják már lehajtani a fejüket és alázattal keresik és elismerik az ő akaratát, mert az üdvözítő akarat, sőt, az egész világmindenség alapja. E nélkül egészen beszűkül az ember élete, mégpedig a boldogság reménytelen hajszolására, hiszen mihelyt elérünk valamit, azonnal megint továbbiakat hajszolunk. Pontosan úgy áll a dolog, ahogyan a költő, Schiller mondja: „A szűk körben szűkül a lélek is / Ha célja nagy, az ember nő vele.” (F. Schiller: Wallenstein) Igen, nyissa csak ki az ember a szívét és értelmét a tőle telhető legtágabbra, fohászkodjon csak neki a lehetetlennek – és keresse Isten akaratát. Ez tényleg nagy cél. De ha célja nagy, az ember nő vele! Amint az ember kinyitja szívét olyan nagy valóságra, mint Isten akarata, úgy igazán, nem pedig csupán igazolásul és nem csupán önmagunk megnyugtatására, hanem követni való akaratként – ott ezzel a nagy céllal együtt nő majd az ember maga is.
Végül pedig azt látjuk, ott jön el a Szentlélek, ahol imádkoznak. Vannak a földkerekségen területek, ahol szinte sosem hull eső, és ezek a területek aztán teljesen elsivatagosodnak. Ezeken a vidékeken minden csak homok vagy kősivatag, és gyakorlatilag alig lehet életben maradni. Hát ehhez hasonlít a lelkünk, amikor hiányzik belőle az imádság – olyan, mint a kiszáradt sivatag. Ebben az állapotunkban kegyetlenül önzők és egyszersmind kérlelhetetlenül ítélkezők vagyunk, ebben az állapotunkban szükségünk van arra, hogy egymásra kenjünk minden bajt, és ebben az állapotunkban leszünk végtelenül magánosak és lélekben elszigeteltek is. Minden csikorog, mint az ember fogai alatt a homokszemek a homokviharos sivatagban. Valahogy nem megy az élet, mindig csak feszültek és dühösek vagyunk, éspedig kizárólag azért, mert nincs áldott enyhelyünk, hiányzik a lelkünkből az imádság. Mint az életet adó eső a sivatagból. Az első tanítványok mindig imádkoztak, olvassuk csak el ebből a szempontból az Apostolok Cselekedeteit. Amikor diakónusokat választottak, imádkoztak, amikor útra engedték Pált, a tengerparton letérdelve imádkoztak – és még sok hasonló pillanatról tudósít ez a könyv. Átjárta életüket az imádság, nem voltak profán pillanataik, szinte mindig és folyamatosan Isten jelenlétében éltek. Nem annyira az imádság járta át életüket, mint inkább az imádságos állapotukba csordogáltak bele az élet apróbb és nagyobb eseményei.
Összefoglalva tehát: eljött hozzájuk a Szentlélek, mert ők benne élni a hagyományban, otthonosan mozogtak a Szentírásban, ez volt náluk a belépő. Ez valóban időt és szorgalmat igényel, de nagyon megéri. Aztán figyeltek Isten akaratára, értették és komolyan vették azt, ez volt a folytatás. Ez már belül történik, a szívünkben elvégzendő munka. Látni és érteni. Végül pedig szívbéli áhítat, vagyis profanitás helyett imádság, mindig újra csak imádság – és megtapasztaljuk, hogy így élve valóban eljön hozzánk a Szentlélek. És akkor nem csak egy pünkösdi napunk lesz egy évben, hanem úgy, amint ennek az igehirdetésnek a címe is mondta – több pünkösd. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, köszönjük, hogy mindig voltak emberek, akik kinyitották a szívüket előtted, és bennük mi példát láthatunk, mai életünkre is érvényeset. Köszönjük az ő hűségüket, helytállásukat, minden ajándékodat, amik elmúlt idők történelméből szólongatnak minket. Adj nekünk szorgalmat a Szentírás rendszeres tanulmányozásában, őszinte igyekezetet akaratod megismerésében és mindehhez sok-sok áhítatos percet, hogy az imádság hadd váljon életformánkká. Imádkozunk gyászolói testvéreinkért ezen a mai vasárnapon, amikor egész gyülekezetünknek is gyásza van, hiszen hazatért egykori lelkipásztorunk temetésére is készülünk. Köszönjük a benne kapott ajándékokat, amik mind téged dicsőítenek, a kedves emlékekért, amik az ő jóságos személyéből, és tudós helytállásából fakadtak. Imádkozunk betegeinkért, köztük egy férfitestvérünkért, aki műtét előtt áll, és minden hozzád fohászkodó, ágyhoz kötött testvérünkért, hogy gyógyulhassanak. Legyen a te vezetésed mindnyájunk útmutatása, és Szentlelkedet, a Jézus lelkét töltsd ki a te vándorló néped tagjaira. Ámen.
