2001 május 7.
dr. P. Tóth Béla
A felébredt ember
Lekció: Ef. 5:1-14
Textus: Ef. 5:14
“Serkenj fel, aki aluszol, és támadj fel a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, mennyei Édesatyánk, messzi vagy az egek egeiben, de mi is távol vagyunk tőled lélekben. Mindnyájunk életét szentségtelen lárma és tülekedés tölti be. Kérünk, ne hagyd, hogy ez így maradjon! Milyen jó lenne hallani azt a tiszta hangot, ahogyan szólsz a kiválasztottakhoz ősidőktől fogva világosan és félreérthetetlenül. Vágyakozunk a tiszta forrás után, ahol élő vizet meríthetünk, szomjas a lelkünk. Szeretnénk megtisztulni, mert elpiszkolódott testünk, lelkünk. Hol találjuk, merre keressük ezt a világban, kérdéseinket ki válaszolja meg, bizonytalanságainkra ki ad igaz választ? Egyedül te, örök Lélek, jóságos és emberszerető Istenünk. Hadd lássunk szemünkkel, hadd haljunk fülünkkel, hadd tapinthassunk kezünkkel téged, az életnek ígéjét, a testté lett Krisztust. Prédikáltasd szent ígédet, felséges Istenünk!
Ámen.
Igehirdetés
Május első vasárnapja anyák napja. Ezen a napon szeretetünk, hálánk azok felé fordul, akiknek a legtöbbet köszönhetjük. Az ő szeretetük ölelt át, amikor még tehetetlen kisgyermekek voltunk, az ő szeretetük alapozta meg első szavainkat, amiket ki tudtunk mondani. Első önállóan tett lépéseinket ők vigyázták, ők kísértek az iskolába, amikor szorongó szívvel először mentünk oda, és ők tettek ennivalót az asztalra a házban, ahol felnőttünk. Áldjuk érte Istent, hogy a szülői szeretetben ott volt a gondoskodás, a gyöngéd jóság, és áldjuk Istent, ha édesanyánkat megtartotta életben, egészségben mind a mai napig, s ma megköszönhetjük jóságát. Ha pedig már csak emlékező szívvel ünnepelhetünk – sokan vannak ilyenek is közöttünk – hálaimánk akkor is az élő Istennek szól, aki adja az életet, és aki, ahogy Rilke, a költő fogalmazza: “Minden lehullást végtelen gyöngéden a kezén tart”.
Eszünkbe jut Goethe is, a Faust szerzője, aki a végtelen mélységben, a világ formálódásának alapjánál is az “Anyákat” sejti. Így kiállt fel: “Nagy istennők trónolnak végtelen magányosságban túl időn és teren, őket leírni a szó képtelen, nevük nem ismeri halandó, és ritkán ejtjük ki mi. Mélyek mélyére szállj, ott lelsz nyomukra.” Ugyanő e műve végén, a legmagasabb és legtisztább körbe érve, ahová már csak bűnbánat után, megtisztulva érkezhet emberi lélek, ezt mondja zárszóként: “Az örök asszonyi vonz minket oda fel.”
Goethe egész idáig ment, az üdvösség felé vonzó, nemesítő, felemelő erőt látott abban, ami asszonyi, női. Inspiráló mozgató életerőnek látta az egyszerűbb, átláthatóbb férfi lélekkel szemben a titokzatos, homályos, de gazdag női lelket: az éltető, ugyanakkor problematikus és kizökkentő női természetet a maga élet-közeli, ösztönös vágyaival, amely jóságos és megbízható alapot is adó, s amire életet is lehet építeni.
Ha mindez így is van, akkor sem felejthetjük el, hogy a Biblia nem nőpárti, nem zeng himnuszt a női nemhez, mint nemhez, bár igen szépen szól a derék asszony dicséretében a Példabeszédek könyve végén, sem pedig nem férfipárti. Férfiakról és nőkről egyformán azt mondja, hogy valamennyien lefokozott szinten, kábaságban élünk, és ha ez így marad, akkor elszalasztjuk az életet. “Serkenj fel, aki aluszol, és támadj föl a halálból, és felragyog tenéked a Krisztus!” – ez mai ígénk.
Ilyen kérdések fogalmazódnak meg bennünk: miben áll a kábaság, az ember nagy alvása, amiből föl kell ébrednie? Miért “halál” ebben megmaradni az embernek? És mi változik ott, ahol valaki tényleg felébred, “feltámad a halálból”, és felragyoghat neki Krisztus? Ezekre keressük a választ.
Miben áll a kábaságunk? Az ember lefokozott, félálomban lévő állapota abban van, hogy azt gondolja magáról, ébren van és lát, és el van telve saját köznapi értelmétől. A Jelenések könyvében ezt olvassuk: “Azt hiszed, hogy látsz, és nem tudod, hogy te vagy a vak, a nyavalyás, a koldus.” Az ember köznapi tudatával egész jól elboldogul a piacon, a közlekedési járművökön, többnyire még a munkánkban, munkahelyen is, de amikor az életünket mélyebben érintő dolgokról van szó, ott már valami többre van szükség. Amikor emberi kapcsolatok kerülnek terítékre, ahol például a szeretet megújulására volna szükség, hogy egymást egyáltalán el tudjuk viselni vagy a nehéz életszakaszokon hűséges szeretettel át tudjuk segíteni, hogy elkötelezettségünkben hűségesen megmaradjunk és a kitartás és a megbocsátás értelmét megtaláljuk s képesek legyünk gyakorolni akkor is, amikor az nehéz: ott már többre, a köznapi értelmen túlira van szükség. Rá kell lelnie az embernek a szeretet forrására, pedig az cseppet sem a haszonelvű, köznapi értelemben lelhető fel. Miért van annyi feszültség, szakadás, hűtlenség, megválás? Mert az értelmen túli szeretet forrása kevesen lelnek rá. Mindnyájan élünk az “adok, hogy kapjak” köznapi, piaci racionalitásában, ami valóban ahhoz a helyzethez hasonlít leginkább, ahol valamit valamiért adnak és mindennek megvan a szabott ára. Aztán csodálkozunk, amikor ezen a szinten élve szétesnek családok, ellenséges viszonyba kerülnek szülők és gyermekek, testvérek egymással. Mert azt hisszük, hogy látunk és jól látjuk a világot. Mások is így nézik, mondjuk, hol itt a hiba? A végeredményben, testvérek, a “gyümölcsökben”, amiket így teremni tudunk, ott van a hiba!
Mert beigazolódik, amit Jézus mond, hogy “senki sem teremhet gyümölcsöt, csak ha énbennem marad”. Amíg létünk csak önmagából merít, amíg mindnyájan magunk körül forgunk, önmagunkért vagyunk, és nem lelünk rá az igazi alapra, az “igazi szőlőtőre”, az igazi gyökérrel bíró
életerő-forrásra, az igazi fundamentumra, aki a Krisztus, addig nem is lehet másról szó, mint hogy önzésben élünk, nem látunk túl a magunk érdekein. Lefokozottan, félálomban, kábaságban élünk.
Miért “halál” ez? Miért mondhatja az ébresztő szót ezzel a kettős-egy ígével mai üzenetünk: “Serkenj fel, aki alszol, és támadj fel a halálból”? Mert amíg az ember nem talál rá a szeretetre – az igazi, Krisztusból táplálkozó szeretetre, ami egyedül érdemli ezt a nevet, hogy szeretet – addig az életünk nem igazi élet. Lehet, hogy vannak céljaink, terveink, szándékaink, mint ahogy vannak igyekezeteink, de nincs még örök életünk. Van házuk, autónk, telkünk és bankbetétünk, de ebből semmit nem viszünk magunkkal az örökkévalóságba. Mezítelenül jöttünk a világba és világos, hogy ki sem vihetünk innét semmit: minden, amit gyűjtöttünk, amit magunkéinak hiszünk itt, marad a marakodó örökösöknek. Ez nem az igazi élet! Aki ebben él, ennyit lát az életből, az félálomban és kábaságban él, és föl kell ébrednie. “Az pedig az örök élet, hogy megismerjenek téged, az egyedül igaz Istent, és akit elküldtél: a Jézus Krisztust.” – mondja János evangéliuma. Támadj föl a halálból – micsoda hatalmas megszólítás! Mintha ezt mondaná: ember, élj végre igazán és teljesen, ne elégedj meg a felével, a töredékével, ne fogadd el, hogy olyan sokan mások is félálomban, kábán élnek, te is nyugodtan így maradhatsz, hanem támadj föl a halálból! Benne élsz a halálban, akarj végre élni! Akarj igazán, teljesen Istenben való módon élni. Hidd el, hogy az élet igazában minőség kérdése. Persze, fontosak az évek és az évtizedek is, a napok és az órák, amiket megélhetünk, de fontosabb, hogy hogyan éljük ezeket! Mert az élet végső soron és döntő módon minőség kérdése, nem mennyiségé. Hidd el, hogy nem kár odahagyni a halálnak a halál dolgait, magad mögött hagyni, elengedni, kiadni a kezedből, ami nem igazi érték. Ne kapaszkodj semmibe, ami elveszi szabadságodat, megkötöz, ami rabszolgává tesz, bíróságra citál, mert valaki más is fogja a másik végét, és huzakodtok, hogy melyikőtöknek jut nagyobb belőle. Juss el az Isten fiainak szabadságára: Serkenj föl, aki aluszol, és támadj fel a halálból.
A héber nyelvnek, kivált a költői, emelkedett, bölcseleti vagy igehirdetési nyelvnek az a jellemzője, hogy ugyanazt a gondolatot kétféleképpen mondja el egy lélegzetre, és a két mondat kiegészíti, értelmezi egymást. Az első mondatban felébredésről, a másodikban feltámadásról van szó. A felébredés a kezdet – mondjuk így: a ráébredés pillanata. Amikor az ember föleszmél, megpillant valamit, amit igazán érdemes néznie, meghall valamit, amire megdobban a szíve. Ez a felébredés, amikor az ember ráébred, rátalál az igazi értékre. De folytatás is van. “Feltámadni a halálból” annyi, mint levonni a következtetéseket a gyakorlatban mindabból, amire ráébredtem, és elkezdeni annak megfelelően élni. Mind a kettőre egyformán szükség van.
Aki felébred, az már tudja, hogy eddig aludt, tudja, hogy amit igazán valóságnak gondolt, az csak álom és káprázat, ami cserben hagyja, nem üdvözíti, még csak nem is boldogítja igazán. Rájön, hogy az igazság nem ezekben van. Nagyon fontos ez az első mozzanat, mint ahogy testiképpen is reggel föl kell nyitnunk először a szemünket. De aztán mi történik a mindennapokban is? Ki kell kelni az ágyból, meg kell mosdani, fel kell öltözni, el kell indulni, élni kell aszerint, amit az a nap elébünk ad, amit az ébredés hozott. Így folytatódik a “ráébredés” a megvalósításban. Eljön az idő, – mondja Jézus – amikor a koporsókban lévők is meghallják az életnek ígéjét. Bárcsak hallanánk meg mindnyájan, amit ő mond nekünk!
Mi változik ott, ahol valaki tényleg felébred, sőt “föltámad a halálból”, és fölragyog neki a Krisztus? Az változik testvérek, hogy az ilyen ember gyönyörködik, mert Krisztust látni a világon a legszebb dolog. A Jelenések könyve szerint ő a halottak közül az első szülött, “aki meghalt és íme él”, szemei olyanok mint a tűzláng, lábai mint az izzófényű érc, ruhája pedig fehérebb a hónál.
Emberek belebetegszenek a modern élet tarkaságába, ami éppen úgy összemosódik élményeik mélyén, mint amikor mindenféle, színekkel tarka korongot fogatunk, és összemosódik, szürke egyveleg lesz belőle. Minél élénkebbek és vibrálóbbak a színek, annál unalmasabb végül, mert már nem tudunk örülni annak, hogy másodpercenként tizenkét képet kell megnéznünk.
Gyönyörködjünk abban, akiben igazán érdemes. Lássuk meg a Júda oroszlánját, aki győzött, és ha odanézünk rá, olyannak látjuk ezt az oroszlánt, mint a bárányt, megöletett bárányt! Milyen csodálatos lény ő: győztes, aki megöletett! Feláldozott bárány, aki halott volt és íme él. Aki ezt mondja, ne légy hitetlen, hanem hívő. Aki azt mondja, hozd ide ujjadat, tapogasd meg kezemen és lábamon a szegek helyét, hogy valóban én vagyok, feltámadott lényem valóság, nem kísértet. Igen, ebben a közelségben, rátekintő szemléletben a tisztelet és a gyönyörködés áhítattá válik, és felragyog nékünk a Krisztus.
Aki őt látja, az nem csak gyönyörködik, hanem tudja, merre kell továbbmennie. Elindul és követi őt, hiszen ő mondta: Jer, és kövess engem! Felragyog néked a Krisztus: ez azt is jelenti, hogy nem iránytalan többé az ember, lábainak biztos útja van. Ő megy elöl, mi pedig követjük őt. “Ahol te jársz, előttem nincs rettegés.” Vezetetten él, akinek felragyogott Krisztus. Most a terített asztal hívogat minket, s ez is őróla szól. Ő adta, ő szerzette az úrvacsorát, hogy abban önmagát közölhesse. “Az én testem bizony étel, az én vérem bizony ital” -mondja saját magáról.
Ez az egyszerű vendégség megmutatja nekünk, mit jelent az Isten országában az evés és az ivás, hogy milyen az az élet, amit ő ad nekünk – a Feltámadott. Hát serkenj fel, aki aluszol, támadj föl a halálból, és fölragyog tenéked a Krisztus! Így legyen!
Ámen.
Úrvacsoraosztás
