Igehirdetés 2011. november 6.
A kedély bajairól
Lekció: I. Móz.4,1-15
Textus: I. Tim. 1,19
„Tartsd meg a hitet és a jó lelkiismeretet, amelyet egyesek elvetettek, és ezért a hit dolgában hajótörést szenvedtek.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, ma is örömmel jöttünk házad csendjét keresni. Fáraszt a világ zaja, de a te közeledben megváltozik minden, egyszerű és tiszta lesz az élet. A vak látni kezd, a béna járni indul, a szomorú és összetört szív örülni tanul. Megvalljuk előtted erőtlenségünket, hogy nem tudjuk meggyógyítani magunkat. Nem takargatjuk vétkeinket sem, hanem elismerjük mulasztásainkat és a sok szeretetlenséget, amiket te mind jól ismersz. Te éppen azokhoz jöttél, akiknek jó hírre van szükségük, mert szívükben szomorúak, és akik szabadulásra vágynak, mert foglyok. Jöjj el hozzánk, szabadító Úr, aki annyiszor megmutattad már jóságodat, ne hagyj minket magunkra és árván. Szólj a te népedhez kegyelmes szóval és taníts minket Krisztus követésében a te gyermekeidnek lenni. Ámen.
Igehirdetés
A világ közel hatvan országában évről-évre mérik az ún. vásárlói bizalmi indexet, ami az emberek saját boldogulásukba, munkájukba és jövőjükbe vetett hitet mutatja meg. Nullától kétszázig lehet pontot szerezni, és az optimista, bizakodó nemzetek száz fölötti pontokat szereznek. A mi országunkban lakik a felmérés szerint a maga 37 pontjával jelenleg a világon a legpesszimistább és a jövő iránt legbizalmatlanabb lakosság, még a görögöknél is rosszabb eredménnyel, ami valljuk be, elég komoly teljesítmény. Sok oka lehet ennek, beleértve a rengeteg történelmi megaláztatást is, amit ez a nemzet el kellett viseljen akár csak az elmúlt évszázad során is, de most olyan igei gondolatok kerülnek elénk, amik a mi saját, egyéni részünket mutatják meg ebben a dologban. Miért olyan beteg és gyanakvó a szívünk?
Azt halljuk, hogy a hit és a jó lelkiismeret egymást kiegészítő dolgok, amik kölcsönösen hatnak a másikra is – vagyis ahol igazi a hit, ott több a tartás, tisztább az erkölcsiség is, és viszont. A hit dolga életünk legmagasabb szintje – onnan jönnek az erők a helyes cselekedetekhez, ugyanakkor viszont ahol feladják a lelkiismeret tisztaságát, nem tartják azt fontosnak, ott hitbeli téren is romlások következnek, ahogyan az apostoltól halljuk, „hit dolgában hajótörést szenvednek.” Lezüllött országban magától értetődik, hogy sötétebb a jövő, kevesebb a hit és kevesebb a bizakodás is. Tanácsos tehát „karbantartani” mind a hitünket, mind a lelkiismeretünket. A hitünket gondolatok és szellemi igazságok felismerése táplálja, mi úgy tapasztaljuk, hogy az ige élteti – a lelkiismeretünket pedig a testben, e földön járó emberi mivoltunk konkrét cselekedetei teszik ilyenné vagy olyanná. Az egyik ilyen módon egészen szellemi, gondolati világban zajlik, ez a hitünk dolga – a másik pedig teljesen a konkrét, testi cselekedetek következménye és világa. De van egy harmadik valóság is, ami mintegy beékelődik a kettő közé, ez pedig a kedélyünk. Ez van középen, ez maga a lelkünk – ahol minden találkozik és minden áthatja egymást.
Káin áldozatára nem tekint az Úr, amit mai nyelven úgy mondanánk, hogy Ábelnek jobban mennek a dolgai, sikeresebb a testvérénél – és Káin ezért lecsüggeszti a fejét. Hiába mondja neki az égi üzenet, hogy ha jól cselekszik, emelt fővel járhat – ő nem akarja meghallani ezt a felszabadító, mennyei szót, neki csak anyagi előmenetel létezik ezen a világon, és irigységében, rossz kedvében először ellenséges érzései, aztán pedig gyilkos gondolatai lesznek, amiket végül meg is valósít. Mi történt? Az, hogy valaki nem tartotta karban a kedélyét, még kevésbé a hitét, s ettől aztán olyanok lettek a cselekedetei, hogy egész életében nem tudott többé egyenesbe jönni a lelkiismeretével, ott volt a bélyeg a homlokán. Kövessük hát az igei útmutatást, hogy igenis a mi dolgunk „karbantartani” életünk mind a három szintjét, a hitbelit, ami a legmagasabb, aztán a cselekedetekét, ami a konkrét, testi valóság, amit e földi életünkben teszünk, és a kedélyünket is, ami a kettő között, mintegy összekötő kapocsként működik.
Kezdjük a hitünkkel. Sokan félreértik ezt a dolgot, mintha itt egyszerűen valami igaznak-tartásról lenne szó. Mond valamit a Biblia, mond valamit az egyház, talán valaki egészen addig elmegy, hogy Isten mondja – és ezt tanácsos az embernek elhinni. A hit embereinek életéből azonban az derül ki, hogy náluk messze többről volt szó, lelki megtapasztalásokról és azokból fakadó új irányultságról, emberi elkötelezettségről. Megpillantottak valamit, kinyílt számukra az ég, ha csak egy szempillantás erejéig is, és utána nem tudtak ugyanúgy élni, mintha azt a másik valóságot nem pillantották volna meg. Átalakult a gondolkodásuk, onnéttól kezdve lélekben mindig Istenből indultak ki és őhozzá érkeztek vissza. Azelőtt éltek nélküle, még káromolták is talán, vagy irtották az övéit, vagy egyszerűen éltek közömbösen, mint olyan sokan mások, aztán történt egy megrázkódtatás velük, és ők nem maradtak olyanok, mint azelőtt. Ábrahám vándorolni kezdett, Jákobnak kiugrott a csípőcsontja és új neve lett, Pál megvakult egy pár napra, vagyis mindnek újra kezdődött az élete. Nem maradtak azok, akik előzőleg voltak, amikor még Isten nélkül jártak.
Ezek az emberek mind megszállottak lettek, megittasult emberek, ahogy a pünkösd első népéről is halljuk. Valami pezsegni kezdett, vége lett az állóvíznek és az addigi posványnak. Ezek az emberek fellelkesültek, éspedig nem szalmaláng módon, hanem szent megszállottsággal, s onnét kezdve egyetlen nagy ügy lett az életükben, keresni az Urat és az ő akaratát.
Nekünk talán nem adatott olyan hatalmas élmény, mint az Ábrahámé, a Jákobé vagy a Pálé lehetett, de a mi életünket is megragadta már az ige igazsága, a mennyei többlet, és mi sem tudunk már úgy élni, mintha Isten nem lenne. A mi életünkben is ott van az a kristályosodási pont, ahonnan mindig minden újraszerveződhet. Megpillantottuk Krisztust, megszerettük őt, és minden igazán jót immár tőle várunk. Azért vagyunk ma is itt a templomban, mert őt magát szeretnénk hallani, mit mond nekünk, ami építi életünk.
Hogyan lehet ezt a csodát „karbantartani”? Leginkább ahhoz lehetne hasonlítani, ahogyan a jó vizű forrásokat rendbe szokták tenni az emberek. A forrás környéke olykor elpiszkolódik, beomlik maga a hely is, ahol előtört a víz, és sáros pocsolyává válik az egész környék. Ilyenkor azok az emberek, akiknek fontos a tiszta forrásvíz, ásót hoznak és körbeássák azt, s gondosan elvezetik a sáros pocsolyát. Nem ritkán még szilárd építmény is készül kőből a forrás köré, hogy így rendezett, tiszta és biztos legyen a hely, ahol a víz előjön a hegy mélyéből. Ilyesmi történik mindenütt, ahol lelki élményt tapasztalt emberek elkezdik „karbantartani” hitük forrását. Kitakarítják és rendbe teszik életük forrásvidékét. Lesz rá idejük, hogy naponta olvassanak a Szentírásból, és imádságban komolyan beszélgessenek az élő Istennel. Megteszik a lépéseket, hogy megtalálják a közösséget, ahol az ő nép él, a gyülekezetet, ahol lelki haszonnal lehetnek egymás javára. Elkezdik komolyan venni az áldozatot és anyagi erőiket már nem csak a sajátjuknak tekintik, sőt eljutnak oda, hogy terheket is képesek magukra venni.
Egészséges hitbeli élet elképzelhetetlen elsárosodott környékű, vagy éppenséggel eldugult forrásokkal. Legyenek épek és tiszták azok a források, vagyis ne legyen fontosabb annál, mint hallani, mit mond nekem az Úr. Abból a tiszta forrásból olyan víz jön elő, mondja Jézus, hogy aki abból iszik, él örökké és soha meg nem hal. Sőt, mások számára is „élő víznek kútfeje” lesz belőle, vagyis tud adni abból a jóból, amit ő kapott. (Ján. 4,14) Tegyük hát rendbe azokat a forrásokat, a mi dolgunk a karbantartás – és újra épülhet majd a hitünk. Nem kell majd arról panaszkodni, hogy “sajnos, nem tudok hinni – de úgy irigylem hívőket, nekik olyan jó.” Szinte nincs olyan nap, hogy ezt ne hallaná az ember. Hát elő azokat az ásókat és takarítsuk ki az elpiszkolódott, már nem is használatos forrásokat – nyissuk ki a fülünket és a szívünket Isten szava, az ige iránt, és egyszer csak azt tapasztaljuk, hogy már nem is vagyunk mi olyan hitetlenek. És ha mégis azok volnánk, akkor nem azt a nagy hitetlenséget kell komolyan venni, ami megvan bennünk, hanem azt a parányi kis, mustármagnyi hitet, ami mégis csak ott van – és csodák történnek majd. Ezt is Jézus mondta: még a hegyek is a tengerbe ugranak, ha legalább egy mustármagnyi hitetek van! (Mt. 17,20)
De nézzük a következőt, a testi cselekedetek síkját. A mindennapokat, amit a lelkiismeretünk állapotában látunk viszont. Jézustól azt halljuk, hogy megnyerhetjük az egész világot mohóságunkban, de mit használ, ha közben a lelkünkben kárt vallunk. (Mt. 16,26) Megszereztük talán, amit olyan nagyon akartunk, csak éppen még kevésbé lettünk boldogok tőle, mint azelőtt voltunk. Hogyan „vásárolhatjuk vissza” aztán a lelkünket, hiszen így kell érteni, hogy „micsoda váltságot adhat az ember a lelkéért”, azoktól az erőktől, amiknek egyszer már eladtuk? Maguktól nem szokták csak úgy visszaadni, nézzük csak meg a szenvedélybetegeket. Amit egyszer eladtak, annak ára van, hogy visszavegyék – ez alatt nyögnek a hitelben eladósodottak tíz- és százezrei is, sőt, maga az egész országunk is. Megvettek valamit, aminek ára volt, használják is, csak éppen nehéz utólag kifizetni az egészet, mert nagy ára van.
Krisztusban ezt a nagy árat maga az Úr elrendezte. Aki ezt a tényt hittel fogadja, annak újra szabad a lelke. De nem mindenkinek kell, amit az ég adni akar neki. Káin se fogadta el, egy pillanatig sem, amit pedig Isten külön, csak neki oda akart adni. Ezért lett aztán rossz a lelkiismerete örök életére. Megesik, hogy valakinek teli van mind a két keze, amikor odalép hozzá valaki és akar adni neki valamit. Addig nem lehet a dologból semmi, amíg le nem tesz legalább az egyik kezéből valamit – ez ilyen egyszerű. Kérdezzük meg magunktól, mit kellene letennünk ahhoz, hogy Isten szabadító szeretete végre tényleg eljuthasson hozzánk, végre valóban a kezünkbe kerüljön. Minél zsúfoltabbak a kezeink különböző dolgokkal, minél jobban ragaszkodunk azokhoz, amik ott vannak, annál nehezebb megkapnunk valamit Istentől. Káin szívében az irigység volt ilyen, ő azt nem akarta letenni, ragaszkodott a saját negatív lelki állapotához. Ma is sokan ragaszkodnak negatívumokhoz. Rosszkedvhez, ellenségességhez, önsajnálathoz, még babonás félelmekhez is. Pedig olyan könnyű ezeket letenni. Aztán szokásokhoz, köztük egészen rossz szokásokhoz is, amiknek a helyén először tényleg üresség lenne, ha letennénk azokat – de az ürességtől meg annyira félünk, hogy maradnak inkább a legrosszabb szokások is. Nehézségekre kell számítani, ha valaki igazán takarítani akar. Kereszt nélkül nincs feltámadás, és bűnbánat nélkül nincs új élet. Hitünk lényege azonban, hogy ezek a jók mind készen vannak, Jézus elhozta ezeket nekünk – csak legyen, aki elfogadja őket és él velük. Tegyük hát le bátran a kezünkből, ami lehetetlenné teszi, hogy Isten kegyelmét magunkhoz szorítsuk. Egészen más lesz az ég is a fejünk felett! Látni fogjuk, hogy ami itt történik a földön, a mi legsajátabb emberi döntéseink és a mi tulajdon testünk által, az csodálatos módon lehetővé teszi, hogy az ég a maga nagy gazdagságából életünk szépségét mégis biztosítsa. Letettünk valami fontosat, és kaptunk helyette valami még sokkal fontosabbat, a jó lelkiismeretet.
Végül már csak az maradt, mi lesz a kedélyünkkel. Azt meg hogy tartsuk karban? Hiszen az érzések jönnek és mennek, néha azt sem tudjuk, honnan és hová, miért pont az van a szívünkben, ami van. Pedig a kedély világában is mindennek pontosan megvan az oka. A jól elvégzett, értelmes és hasznos munka nem szokott depresszióba süllyeszteni, hanem tiszta és nyugodt, elégedett érzéseket hagy maga után. A hosszú idő után letett ellenségeskedés sem elkeseríteni szokta az embereket, hanem mindenkit felszabadult örömmel tölt el. Mi a titka a jó kedélynek? Olyan életet élni, ami arra okot ad. Ha üres volna az életünk, van benne hely és idő szolgálatra, akkor ne nézzük otthon a négy falat, hanem fogjunk hozzá tenni másokért. Ha régi vétkek terhelnek, amik súlya ma is nyomna, valljuk meg őket egyszer végre igazán Istennek, és fogadjuk el egyszer s mindenkorra az ő végtelenül jóságos megbocsátást. Hiszen még annak is megbocsátott, aki háromszor vallotta eskü alatt, hogy soha sem ismerte őt, pedig a tanítványa volt! És ha egy embertársunk vétke bántana, amint van olyan is, akit évtizedek óta ilyesmi nem hagy nyugodni, hát akkor gondoljunk arra, ő is csak olyan ember, mint mi, nem rosszabb és nem jobb nálunk. Nem féreg és nem sárkány, nem gyalázatos bűnöző, hanem egyszerű és szerencsétlen vétkes ember, mint mi magunk is vagyunk.
Hit, cselekedetek és kedély, mind a három állandó karbantartásra szorul. Szentendrei református templomunkat a 18. században ortodox vallású szerbiai menekültek építették, akik egy idő múlva azonban visszaköltöztek hazájukba, és ez a templom közel egy évszázadig elhagyatottan állt. A falakon akkora repedések keletkeztek, hogy a fák ágai benőttek a templomba és a macskák is ki-bejárhattak rajtuk, a templom közepén bokrok nőttek – ebben az állapotában vásárolta meg gyülekezetünk 1913-ban a romokat és akkor kitatarozták. Mi történt? Összesen annyi, hogy egy évszázadon át nem volt karbantartás. Mert karbantartásra még a templomnak is szüksége van. Éppen így életünk templomának is. Aki a hitét nem hanyagolja el, sőt építi és gondozza, annak kitárulnak az erőforrások és nem lesz számára semmi lehetetlen, még a hegyek is engednek neki. Aki a cselekedeteit rendben tartja, vigyáz a szavaira, az ígéreteire, annak jó lesz a lelkiismerete. Aki pedig a kedélyét karbantartja, az mások számára is fontossá és hasznossá lesz, hiszen egy kedves mosoly, egy türelmes szív és még egy jóságos, megértő tekintet is a legnagyobb kincsek közé tartoznak mindnyájunk számra. Éljünk úgy, hogy kiérdemeljük embertársaink szeretetét – és akkor nem fogunk azok közé tartozni, akik éppen a legfontosabb dologban, a hit dolgában hajótörést szenvedtek. Isten segítsen minket erre! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy a romlás után nem hagytál minket magunkra, hanem elhoztad az üdvösséget Krisztusban, és mindazok életében, akik nyitott szívvel és engedelmes lélekkel fogadják megváltó jóságodat, újat kezdesz. Köszönjük, hogy nincs olyan romlás és betegség, amiből te ne hozhatnál szabadulást, sőt, maga a halál is meghódol előtted, mert te legyőzted azt, s nekünk ígéretünk van arra, hogy általad és benned meghal a halál. Add ezt a drága hitet a szívünkbe, és erősíts mindnyájunkat, hogy míg itt járunk a földön, egyre közelebb és közelebb kerülhessünk hozzád. Segíts minket, hogy boldog örömmel és szeretettel szolgálhassunk lélekben teneked, szeretetben pedig egymásnak. Így vezess minket életünk útján, és így segítsd meg gyülekezetünket az előttünk álló feladatokban. Áldd meg és erősítsd meg azokat, akiket szolgálatra hív el a te néped. Jóságod újítson meg mindnyájunkat, hogy amikor majd színed elé állunk, ne kelljen szégyenkeznünk rossz lelkiismeretünk miatt. Imádkozunk a betegekért, hogy testi-lelki gyógyulást találjanak, a megkötözöttekért, hogy megszabaduljanak, az összetört szívűekért, hogy megépüljenek. Építsd meg országunkat, melynek polgárai vagyunk, hogy jó legyen itt élni, s hogy egymás javára szeretetben és békességben élhessünk. Ámen.
