Igehirdetés 2013. október 27.
A meg nem tanulható ének
Lekció: Zsolt. 65.
Textus: Jel. 14,1-3
„És láttam, íme a Bárány ott állt a Sion hegyén, és vele száznegyvennégyezren, akiknek a homlokára az ő neve és Atyjának neve volt felírva. Hallottam egy hangot a mennyből, mint nagy vizek zúgását, és mint hatalmas mennydörgés hangját; és a hang olyan volt, mint a hárfásoké, amikor hárfán játszanak. És új éneket énekelnek a trónus előtt, a négy élőlény és a vének előtt, és senki nem tudta megtanulni ezt az éneket csak az a száznegyvennégyezer, akik áron vétettek meg a földről.”
Imádkozzunk!
Urunk, egyedül te vagy méltó arra, hogy dicsőséget, tisztességet és erőt vegyél, mert te teremtettél mindent, és minden dolgok a te akaratodért vannak és teremttettek. Ámulattal nézzük világod csodáit, a formák megszámlálhatatlan gazdagságát és benne a sokféle lényeket, s arra gondolunk, mennyivel fenségesebb maga az alkotó, ha a művei ilyenek. Mi is a te teremtményeid vagyunk, Urunk Istenünk, noha régen elszakadtunk tőled, és mind a magunk útjára tértünk. Pedig hozzád tartozunk és szeretnénk is igazán és teljesen a tiéd lenni. Segíts most áldott csendre, amiben szembe tudunk nézni vétkeinkkel és nem takargatjuk többé azokat, hanem megvalljuk és letesszük lábaidhoz. Tisztítsd meg szívünket, és ajándékozz meg a Krisztusban való új élet örömével, a Szentlélek tüzével. Ámen.
Igehirdetés
Hálaadó ünnepünk van, amikor a szüretet és az újbort köszönjük meg gondoskodó jó Atyánknak. Nem csak kenyeret adott tehát asztalunkra, amit aratáskor köszöntünk meg, hanem íme, bort is, hogy felviduljunk, amikor csak ünnepelünk. A mi szívünk itt ebben a gyülekezetben most attól is mámoros, hogy egy nagyszerű új hangszerrel gazdagodtunk iskolánk istentiszteleti helyén, amit egy hete avattunk fel imádsággal, áldással és ünnepi muzsikával. Akik ott voltak orgonánk avatásán, emlékezhetnek mai igénkre (Jel. 14,1-3), amely ott áldásként hangzott el.
Annyira gazdag ez a néhány szó, hogy mai úrvacsorai istentiszteletünknek egész lelki tartalmát is megadja. Tele van ugyan jelképekkel, amelyek azonban a Biblia ismerői számára cseppet sem nehezen fejthetőek meg, vegyük csak sorra őket. Ahogy az előtte felolvasott zsoltár a tenyészeti év „megkoronázásáról” szólt, amikor is a termést begyűjtik és énekelnek örömükben, úgy itt a Jelenések könyvében is öröménekről van szó, de ez az örömének már nem csak a puszta életöröm és nem csak a bőséges gazdasági haszon boldogsága. Van egy másik szintje a létezésnek, amikor a lélek Isten elé áll – és teheti ezt szégyenkezve, összetörten, ha csak bűneit tudja odavinni, de teheti ezt boldogan énekelve, mámoros dicsőítéssel is, ha már ismeri azt, aki „elveszi a világ bűneit”.
Őt látjuk ott állani a Sionon – a Bárányt, vagyis Krisztust. Őt, akit megvetettek, meggyaláztak és kidobtak, mint egy haramiát. Nem csak lemeztelenítették, de le is köpdösték. És most a látomásban megdicsőülten ott van a legszentebb helyen, a Sion hegyén, a templom közepén. A Sion hegye nem csupán Izrael szent összegyülekező helye, hanem olyan hely, ahol már jóval Ábrahám első jeruzsálemi átvonulása előtt is az egyetlen igaz Istent, a Magasságos Istent imádták, s akkoriban, amikor ő ott járt éppen Melkisédek volt a papja, aki megáldotta Ábrahámot, az pedig tizedet adott neki mindenből. Ez a hely földrajzilag is a három nagy emberfaj, az európai, az ázsiai és az afrikai találkozáspontján, mintegy központi részen fekszik, amelynek birtoklásáért mindig sokat harcoltak a különböző népek. A történészek szerint annyi háború zajlott ezen a földön, ahány évre csak terjed a történeti emlékezet – vagyis minden évben egy háború! „Huzatos hely”, mondhatnánk róla, a Biblia azonban kifejezetten úgy szól felőle, mint az emberiség eljövendő békéjének és egységének a centrumáról. Ez a jövendölés az Ószövetség lapjain az igaz istenhitet jelenti, ami egyedül képes megteremteni az emberiség egységét, amely igaz istenhit az Újszövetség lapjain megtelik aztán a Bárány Jézus képmásával, aki megmutatja nekünk az Atya igazi arcát. „Én megismertettem velük a te nevedet” mondja Jézus magáról és az Atyáról. (Ján 17,26) Az a kép tehát, hogy a Bárány ott áll a Sionon, azt jelenti, hogy Krisztusban jön el az emberiség egysége, az igazi Egyház. És valóban azt látjuk, hogy nélküle csak lőni és robbantani lehet azon a szent hegyen is, mint a világ bármely más helyén.
Körülötte 144.000 ember énekel. Miért éppen ennyi? Mert ez a szám a szent nép 12 törzsének 12.000-rel való megszorzása eredményeként jön létre, vagyis végtelen nagy kitágulását vetíti előre. Óriási tévedés ezt a „beszélő számot” konkrét, mennyiségi értelemben venni, ahogyan a Jehova tanúi szerint csak éppen ennyi üdvözülnek, mivel ez a szám éppenséggel „nyitott szám”, az üdvösség lehetőségének végtelen nagy tágasságára utal.
De haladjunk tovább a jelképek értelmezésében. Új éneket énekelnek, vagyis kicsordul a szívükből a hála és a dicsőítés. Homlokukon a Bárány neve és az ő Atyjának neve van felírva. Káinnak még az volt a homlokára írva, hogy ő egy gyilkos, mert minden ember az élete lényegét viseli a homlokán. Áronnak, a felszentelt jeruzsálemi főpapnak pedig aranyból való lemezen vésett betűkkel az volt a homlokán, hogy „Az Úrnak van szentelve”. (3 Móz 21,8) Az üdvözültek seregében a Jelenések látomása szerint pedig mindenkinek a Bárány neve van a homlokán, vagyis élete meghatározó, döntő nagy tartalma a Jézus követése.
Ezek mind olyan emberek, halljuk továbbá, akik „áron vétettek meg” – ami azt jelenti, hogy ők is rabszolgák voltak egykor, a bűn rabszolgái, eladósodott emberek, de akiket egy nagy jóság mégis kivásárolt a helyzetükből és adott nekik egy új kezdetet, egy új lehetőséget. Nem makulátlanok tehát, de olyanok, akik élnek a nekik adott kegyelemmel.
Ők tehát azok, akik „új éneket” énekelnek, vagyis már nem a régi nótát fújják. És ezt az éneket nem lehet csak úgy megtanulni, ellesni, mert ezt az új éneket kizárólag a Krisztusban megújult lélek tudja énekelni, senki más.
Milyen üzeneteket vehetünk ezekből a bibliai gondolatokból? Először is azt, hogy végtelen nagy kár kimaradni abból az új énekből, amit az üdvözültek serege énekel. Ez az ünnepi öröm és boldog összetartozás fölemeli és átnemesíti az embert, s eszünkbe juttatja Schiller nagyszerű mondatát is: „Milliók, ti kart a karba! / Gyúljon csók az ajkakon! / Túl a csillagsátoron / Él mindnyájunk édesatyja! / (Az örömhöz) Vasárnaponta pontosan ezért hív minket a harang, hogy vegyük csak fel a jobb ruhánkat, öltöztessük ünneplőbe a szívünket és felejtkezzünk el végre a köznapi gondjainkról, amikbe úgy „belenehezültünk”, és lássuk azokat egészen más fényben, új összefüggésben. Nem szűnik meg körülöttünk a világ, de más lesz az értelme. Fáj a mellőzés és fáj a semmibevétel ezután is, de már nem olyan végső fájdalommal, mint azelőtt, amikor még egyáltalán nem tudtuk, vagy nem vettük komolyan, hogy valaki nagyon szeret bennünket odafent, s ez tényleg fontosabb a világ és az élet bármely más létező ajándékánál. Nem szűnik meg a magánosság és nem szűnik meg az egyedüllét terhe sem, és nem tűnik el sem a betegség, sem a gyász csak úgy egyik napról a másikra, de megjelenik a sötét színek között egy derengő, hajnali fény: mert valaki imádkozott értem, a Szent és az Igaz, éspedig akkor, amikor a létezhető legnagyobb szenvedések voltak őrajta.
Vele járni, őt tényleg követni olyan újdonság az ember életében, mint amikor valaki átmegy a halálból az életre. Nem csupán egy apró vigasztalás tehát, nem egy kis enyhülés az ő követése, hanem valódi, új élet. Az első ember földből való, földi, a második ember, az Úr pedig mennyből való, és nekünk ígéretünk van arra, hogy amint hordtuk a földi arcát, úgy hordani fogjuk a mennyeiét is. (1 Kor 15,47) Ezt az új, mennyei életet megtapasztalók énekelnek új éneket. Nem is tudnak mást énekelni, hiszen az új bort új tömlőkbe kell tölteni (Mt 9,17), vagyis ahol új élet van, ott magától zeng a dicsőítés. Boldog ember, aki nem marad ki ebből az éneklésből. Hányan mondják, hogy nekik nem szép a hangjuk. Egy gyülekezet éneklése azonban akkor szép, ha senki hangja nem hiányzik belőle. Ki ne maradjak a 144.000 énekéből!
Éspedig azért, mert az én homlokomon is ott a Bárány neve, már megkeresztelésem óta. S ha igent mondtam az ő követésére, vagyis megtelt az a láthatatlan jel a homlokomon élő, valóságos tartalommal, mert bementem a szoros kapunk és elindultam a keskeny úton, akkor tényleg van okom énekelni. Rabszolga voltam, a bűn rabszolgája, bilincsek voltak a kezemen, lábamon, a lelkemen – el voltam adósodva a végsőkig s azon rettegtem, hogyan fogom én mindezt letörleszteni, de ő kivásárolt engem az adósságból, és kifizette azt, amivel én tartoztam. Nem lettem hibátlanná, egész életemben tovább is küzdenem kell a saját, rám jellemző gyarlóságaimmal, de már nem az a nevem, hogy adós rabszolga, hanem az, hogy kivásárolt, szabaddá lett ember. Egészen új alaphangja van az életemnek, más már a nevem is. A világ fiai egész életükben azzal küszködnek, hogy hova is tart az életük, van-e célja és értelme egyáltalán, mi pedig tudjuk, hogy az Úrhoz megyünk, és amikor a testünk porrá lesz, akkor mindenkor vele maradunk. Ezt a végső nagy, belső bizonyosságot jelenti, hogy az ő neve van a homlokunkra írva. Legyen ezért a mai vasárnap igazán döntő, nagy kérdése: még csak a saját nevem van a homlokomon, vagy pedig már a Bárány nevével vagyok ott megjelölve. Még csak az a nevem, amely nevet a szüleimtől kapott tulajdonságaim és megrögzött szokásaim írnak rám, jót és rosszat, vagy pedig megkaptam már tőle azt a fehér kövecskét, amin új, írott név van, és amely nevet senki nem tud, csak az, aki kapta. (Jel 2,17)
A legfontosabb azonban a végére maradt: a megváltottak éneke csupán visszhangozza a mennyből jött hangot. Először szól az égi hang, a nagy vizek zúgása, amely olyan, mint a hatalmas mennydörgés, de olyan is, mint amikor hárfások hárfán muzsikálnak – és csak erre adott válasz az üdvözültek éneke. Így van ez rendjén, nem kell nekünk a világ vagy akár csak az ország legnagyobb költőinek lenni – mi csak egyszerű visszhang vagyunk. Azok az igazán boldog emberek, akiknek életében visszhangként zeng-zúg Isten igéje, mert az ilyenek szívét maga az Alkotó hangja és az ő gondolatai töltik el. Nekik nem gondjuk már, hogy mivel is töltsék meg mulandó földi napjaikat, mert maga az Alkotó tanítja meg őket erre naponta, amikor igéjével élnek.
És ne menjünk el érzéketlenül a pompás paradoxon mellett: az égi hang mennydörgő és a sok vizek hatalmas zúgásához hasonlatos, de egyszerre olyan is, mint a legszebb hárfamuzsika. Aki Isten szavát, az igét ismeri, csak egyszer is meghallotta már életében, az tudja, hogy pontosan így áll a dolog. A tőle való hang egyszerre hatalmas és erős, mint a legnagyobb mennydörgés, aminek félelmetes ereje van, a szívünknek azonban mégis gyönyörűséges, mint a leglágyabb zene. Miért van ez így? Mert erő és szépség egymást kiegészítik, összetartoznak, sőt azt is mondhatjuk, hiányosak egymás nélkül. Csak egyetlen példát hadd említsünk, éspedig az építészetből: a Lánchidat immár több mint másfél évszázada csodálhatjuk, és nem is tudjuk pontosan, miért tetszik annyira. Pedig éppen ezt a kettőt ötvözi: az erőt hatalmasan megépített pilléreivel, és a könnyed szépséget a légies, finom láncvonalával a folyó felett. Erő és szépség egyetlen emberi alkotásban is milyen meggyőző – mennyivel inkább ilyen az, amikor valóban maga az ég szólít bennünket.
Ma ezt mondta nekünk: viseljétek homlokotokon a Bárány nevét, mert ő vásárolt ki titeket bűneitek nagy-nagy adósságából. Visszhangozzátok az ő szavát új éneketekkel, mert ez méltó őhozzá, nem pedig a bezárt szájak és a bezárt szívek. Hallgassátok, olvassátok, éljetek vele, mint lelki kenyérrel, mert így teleik meg a szívetek örök tartalommal. És ne csak halljátok az ő égi hangját, hanem engedjetek annak, mint életetek végső, nagy erejének, de gyönyörködjetek is abban, mert abban van az élet legnagyobb szépsége is. Ámen.
Úrvacsoraosztás
