Igehirdetés 2009. szeptember 20.
A nyugtalanság arcai
Lekció: Zsolt. 52,1-11
Textus: Zsid. 11,13-16
„Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön. Mert azok, akik így beszélnek, jelét adják annak, hogy hazát keresnek. És ha arra a hazára gondoltak volna, amelyből kijöttek, lett volna alkalmuk visszatérni. Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, mert számukra várost készített.”
Imádkozzunk!
Mennyei jó Urunk, megköszönjük neked az új vasárnapot, és ezt a mai szép, csendes őszi napfényt, ami az örökkévalóság ígéretét lopja szívünkbe. Te tartottál meg minket, és tőled van életünk és egészségünk is. Köszönjük a sóvárgást, amit belénk oltottál igéd, az örök élet beszéde után. Tudjuk, hogy e nélkül hiábavaló minden emberi erőfeszítés arra, hogy mi igazán boldog és igaz emberek lehessünk. De azt is tudjuk, hogy számon tartod a tiéidet küzdelmeik közepette is, törvényedet a szívünkbe adod és elménkbe írod be. Ezt kérjük most is, hogy vedd el méltatlanágunkat és emeld fel szívünket magadhoz, a mennyei magasságba. Így vezetted te hajdan a régieket is, amikor jövevények és vándorok, vagy éppen üldözött emberek voltak, ahol jártak, és így vezeted ma is a te földön vándorló népedet. Áldd meg istentiszteletünket Lélekkel és igazsággal, megváltó Jézusunkért kérünk. Ámen.
Igehirdetés
Az elmúlt héten ismerkedési est volt egyesületi rendezésében a református gimnáziumban most tanulmányaikat kezdő diákok szülei és tanáraik számára. A hivatalos programon túl mód esett kötetlen beszélgetésekre is, ahol az egyik szülő elmondta egészen friss tapasztalatát. Ők, mint szülők nagyon örültek, hogy gyermekük felvételt nyert a gimnáziumba, de az egyik távolabbi ismerős, akivel a HÉV-en összeakadtak, és aki egy másik iskolába adta a maga gyermekét, ezt kérdezte tőlük meglehetősen ironikus hangvételben: Akkor tehát ti most visszamentetek hetven évet az időben? Ők hirtelenjében nem is tudtak mit mondani, mert ez a kérdés afféle lesajnálásnak volt szánva, és nagyon váratlanul is érte őket, de utólag rájöttek, hogy nem hetven, de akár ezer vagy kétezer évet sem baj néhanap visszamenni az időben, ha az ember valóban okulni és tanulni akar abból, ami már egyszer megtörtént a világban.
Tegyük most ezt mi is, menjünk vissza az időben azonban négyezer évet. Ókori sumér városállamokban vagyunk, valahol a Tigris és az Eufrátesz folyók torkolatánál, egészen pontosan Úr-Kaszdimban. Azt látjuk ebben a pompás városban, ahol padlófűtéses házak, függőkertek, sőt, az utcákon szökőkutas terek is találhatók, hogy bizonyos polgárokat – egy belső hangra – valami fajta lelki nyugtalanság fog el. Talán az uralkodó által épített lépcsőzetes torony láttán, ami az akkori fogalmak szerint olyan nagy, hogy az eget éri, és láthatólag nem annyira a városállam isteneinek, inkább az építőnek dicsőségét hivatott szolgálni, talán a városban uralkodó erkölcsök láttán, nem tudjuk pontosan, miért. Ezek a nyugtalan emberek – a legidősebbet Táré-nak hívják, de vele van a fia, Ábrahám is, meg egy másik fiának gyermeke, Lót is – odahagyják a kényelmes és gazdag várost, és arra a bizonyos belső hangra hivatkozva, amiről azt mondják, hogy az ő Istenük hangja, beduin pásztorok módjára vándorolni kezdenek. Azt mondják, azt az ígéretet kapták a belső hangtól, hogy kapnak egy másik hazát, ahol majd otthon érezhetik magukat. Ezen kívül rengeteg leszármazottjuk is lesz, és a föld minden nemzetsége áldást nyer majd ezekben az ő leszármazottaikban.
Mit gondoljunk ezeknek az embereknek a nyugtalanságáról? Ismerjük mi ezt a fajta, belső, lelki nyugtalanságot egyáltalán, ami az ember életét és útját ennyire alapvetően befolyásolni tudja? Talán akkor járunk el a leghelyesebben, ha azt próbáljuk megfogalmazni, igazából hány arca is van a nyugtalanságnak. Ez lehetne ennek a mai igehirdetésnek a címe is: A nyugtalanság arcai.
Induljunk ki abból, hogy valami fajta érzékeny megszólíthatóság nélkül meghalna az ember. Életfontosságú emberi adottságunk, hogy hatnak ránk a látványok, amiket látunk, hogy átéljük a mások sorsát és érzelmeit, hogy magunk is keressük az élményeket, és mindig van bennünk legalább egy csipetnyi otthontalanság, mindig van bennünk valamennyi keresés. Talán így is fogalmazhatjuk, hogy életvágy. Ha ez kihunyt valakiben, az odahaza marad a négy fal között és rendszerint vagy nagyon beteg már fizikai értelemben, vagy pedig lelkileg is az. Az egészséges ember szereti az életet és szereti a megtapasztalásokat, és mindig ott van benne az érdeklődés, a kíváncsiság, és ott van benne valami jobbnak a keresése.
Ámde ez az emberi tulajdonságunk – valljuk meg – néha nagyon is elburjánzik, és az ember egyszer csak azon találja magát, hogy már semmivel nem tud elégedett lenni, már mindennel baja van, csupa elégedetlenség és csupa nyugtalanság az egész lénye. Arany János így vall erről, saját magában is felfedezve ezt az állapotot:
„Pihenni már. – Nem, nem lehet: / Vész és vihar hajt engemet, / Alattam a föld nem szilárd,
Fejem fölött kétélű bárd… / Tovább! Tovább!….
Rettent a perc, a létező, / S teher minden következő: / Új léptem új kígyón tapod:
Gyűlölöm a mát, s holnapot…. / Tovább! Tovább!” (Az örök zsidó)
Valóban van olyan, hogy az egészséges nyugtalanság valami miatt már űzöttséggé és hajszoltsággá lesz – mindig csak „Tovább! tovább!” – és erőt vesz az ember lelkén valami egyáltalán nem jó dolog. Talán egy gondolat bántja az embert, az űzi, hajszolja, talán egy régi seb, vagy valami jövőbeni dolog félelemmel, erős szorongással tölti el, aminek a bekövetkeztétől tart. Néha az ember már a saját bőrében sem érzi jól magát, legszívesebben elszaladna valahová a világ végire. Azon találja magát, hogy minden idegesíti, hogy nincs olyan ember, aki elég kedves és elég megértő lenne őhozzá, és nincs olyan helyzet, amiben ne csattanna fel elégedetlenül, hogy már megint engem bántanak, már megint engem nem értenek meg úgy, ahogyan kellene. Mert valóban van lelkileg megbetegítő nyugtalanság, aminek még a forrását sem tudjuk pontosan. És olyan is van, hogy nagyon is tudjuk az okát a lelki nyugtalanságunknak, de nem tudunk rajta változtatni, ezért aztán csak szenvedünk tőle.
Sokan a mai gondolkodók közül éppen ezt az idegenséget, ezt az otthontalanságot, vagy nevezzük úgy, elidegenedettséget és sehova nem tartozást, „sehol nem otthonosságot” tartják a modern ember legjellemzőbb kortünetének. Erről lett volna szó Ábrahám és rokonai esetében is? Ők is csak életvágyból lettek volna „jövevények és vándorok”? Egyszerűen szerettek kalandozni? Azt halljuk róluk, hogy egyáltalán nem. Ők nem a saját elégedetlenségük lelki betegei voltak, még csak nem is hitbeli gyökértelenség miatt éltek örök otthontalanságban. Azt halljuk róluk, hogy „hitben haltak meg, noha nem nyerték el az ígéreteket, csak távolról látták és üdvözölték azokat.” Vagyis ezek az emberek nagyon is tudták, hogy kinek hittek, amikor otthagyták a kényelmes és berendezett, gazdag városállamot, benne a házaikat, földjeiket, még a rokonaik nagy részét is. Ezek az emberek ismerték az élő Istent, és az ő ígéretére épített életet éltek. Nem volt semmi más fontosabb számukra, mint az, hogy Isten mondott nekik valamit – és ők elhitték ezt, és ez lett az életük alapja. Vajon van-e nekünk csak egyetlen nagy élet-formáló igénk is, amit úgy igazán a szívünkbe fogadtunk? Mert ha igen, akkor gazdag emberek vagyunk. Ábrahám a maga folyton vándorló élete, nyugtalansága, egész „jövevény és vándor” mivolta ellenére azért nem volt boldogtalan, azért halhatott meg „jó vénségben, betelve az élettel”, mert komolyan vette az igét, vagyis a szívébe zárta azt, amit Isten mondott neki. És nem meghasonlottan, hanem hitben halhatott meg, pedig nem nyerte el az ígéret beteljesedését, csak távolról látta és üdvözölte azt. Mert ez az ember belül, a szívében volt gazdag, ott élt benne az éltető isteni ige, és ezért nem tette őt lelkileg tönkre, hogy az életében egyáltalán nem mindig alakult úgy minden, mint ahogy azt ő maga is szerette volna.
Ha már azonban a „nyugtalanság arcairól” gondolkodunk, említsük meg azt is, hogy van emberi élet, ami minden fajta nyugtalanság nélkül zajlik, szinte tökéletesen belefelejtkezve az anyagi jólétbe, a megszerzett dolgokba. Ez az állapot legalább annyi veszélyt jelent az emberre nézve, mint a másik véglet, amikor elszabadul a pokol, és a legkisebb dolog is idegesíti az embert. A minden nyugtalanság nélkül élő ember ugyanis éppen úgy félálomban jár, mint irritált társa, az ideges ember. Mert lehet-e vajon nyugodtan élni egy fogyasztói társadalom tagjaként, élni a javaknak és élni a bevásárlásnak, amikor emberek halnak éhen és lesznek öngyilkosok anyagi gondjaik meg a lakásuk elvesztése következtében? Amikor tizenéves fiatalok holtra isszák magukat pénteken este, mert úgy hallották, hogy ez valami nagy dicsőség. Amikor a kórházi vezetők az éhségsztrájkot fontolgatják, mert lassan a villanyszámlát sem fogják tudni kifizetni a betegek szobáiban, miközben mások hatalmas összegekkel tömik a zsebüket, és külföldön el is tudják tűntetni, hogy még adózni se itthon adózzanak utána.
Igen, aki a fogyasztói szinten él és azzal jól „elvan”, annak éppen úgy fel kell ébrednie lelkileg, mint annak, akit már minden irritál az életben, és csak a saját bajával van elfoglalva. Ábrahámék nyugtalansága belülről, hitből fakadó nyugtalanság volt, őket az „áldás” foglalkoztatta, ami utódaikból származik, vagy nem származik majd a föld minden népére. Úgy mondja ezt az ige, hogy „jobb után vágyakoztak” – és mindjárt azt is hozzáteszi, hogy „mégpedig mennyei után”.
Érdekes dolog, hogy már a legjobb görög filozófusok is úgy gondolkodtak, hogy ami a látható világban végbemegy, az előbb a láthatatlanban történik meg, és csak annak mintegy következménye lesz a külső történés. Úgy mondták ezt, hogy az ideák világa van először, a gondolatoké, a formáké, és az anyagi természet ezeket azután csak leképezi. Aztán eljött a modern tudomány, és azt mondta, hogy vannak a világban törvények, és minden azok rendje szerint zajlik, ezért ezeket kell megismerni. Ámde a Biblia mind a filozófusoknál, mind a tudósoknál sokkal, de sokkal többet mond akkor, amikor azt mondja, hogy legelőször, minden dolgok előtt Isten véghetetlen jósága van. Ebből a nagy jóságból fakad, hogy egyáltalán vagyunk, és ebből fakad, hogy életünk nem értelmetlen és nem céltalan, mert nem a semmire épül, hanem Isten szeretetére. Ebből a szeretetből fakad, hogy mi egyáltalán tudhatunk őróla és gondolkodhatunk felőle, és az életünket is neki szánhatjuk. És ebből a végtelen nagy szeretetből fakad, hogy az ember bármikor átrendezheti az életét Istennek tetsző életté, amint csak valóban alárendeli azt az élő Istennek. Igen, mindezek előtt ott van Isten végtelen nagy szeretete.
És tegyük hozzá, hogy nem csak minden dolgok előtt, hanem minden dolgok után is Isten szeretete van ott. Ő ad elénk célt, amikor elvesztettük azt az életünk útján, hogy hova is akarunk megérkezni. Ő ad nekünk helyrezökkenést, amikor elkeveredtünk, ahogy Dante is mondja: „Az emberélet útjának felén, / Egy rémisztő sötét erdőbe jutottam, / Mivel az igaz utat nem lelém.” Hány és hány ember talált már kiutat abból a sötét és rémisztő erdőből, amikor az élő Istenre egyszer igazán rálelt! Azokat az embereket, akik nem csak úgy általában vágyakoztak valami jobb után, hiszen akkor visszamehettek volna akár a padlófűtéses és függőkertes házaikba és a szökőkutas utcáikba is, hanem valami mennyei után vágyakoztak, egészen pontosan Isten után – ő sem szégyellte, amikor ezek a beduinok Istenüknek tekintették őt. Hanem azt halljuk, hogy számukra „várost készített”. Aki velünk együtt olvasta az elmúlt hetekben a Jelenések könyvét, az emlékezhet rá, milyen csodálatos is az a város, amit Isten készített az övéinek. A kapui mindig nyitva vannak, éjszaka ott nincs, kristálytiszta életvize folyik Isten és a Bárány trónusából, életfa nő benne, ami mind a tizenkét hónapban terem – ezek a képek nem akármilyen képek, hanem az üdvösség képei. Ezt a várost kapja az, aki valóban vágyakozik Isten után, és valóban alárendeli magát őneki.
Szívből kívánom, hogy ne elégedjünk meg azzal a nyugtalansággal, ami csak az élet nyugtalansága, az örök kereséssel, elégedetlenséggel és életvággyal, mert annak csak a testi elmúlás iránti dühödt elutasítás lehet a vége. Ne is aludjunk békés szívvel, nyugtalanság nélkül, csupán csak élve az élet javaival, amiket megszereztünk egyszer, mert ez is maga az üresség és a halál. Hanem ébredjünk rá a szívünk Isten iránti szomjúságára, hiszen ő a maga számára teremtett minket, és nyugtalan a szívünk mindhalálig, míg el nem pihen őbenne. (Augustinus)
„Hitben haltak meg ezek mind, anélkül, hogy beteljesedtek volna rajtuk az ígéretek. Csak távolról látták és üdvözölték azokat, és vallást tettek arról, hogy idegenek és jövevények a földön… Így azonban jobb után vágyakoztak, mégpedig mennyei után. Ezért nem szégyelli Isten, hogy őt Istenüknek nevezzék, és számukra várost készített.” Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy te magad hívsz bennünket valami jobbra, mint amiben éppen élünk, és te vezetsz minket a menny felé, ahol várost is készítettél, örök otthont a számunkra. Adj, kérünk olyan nyugtalanságot a szívünkbe, ami több a puszta életszomjúságnál; ami azért van már ott bennünk, mert nem lett még igazán a tiéd a szívünk, és még nem rendeltük alá igazán lelkünket a te országlásodnak. Ne engedd, hogy ebbe belenyugodjunk. És azt is kérjük, hogy ments meg minket az idegesség őrült hajszoltságától is, hogy elvesszünk az életünk bajai és bántalmai között. Imádkozunk hozzád egy gyászoló családért, ahol a hitvest, édesapát, nagyapát és dédnagyapát engedtük el a minden élők útján. Köszönjük az ő áldott és szép, hosszú életét és tőled kérjük a lelki megnyugvást gyászoló szerettei számára. Kérünk az előttünk álló feladatokért, munkánkért, amit neked tetsző hivatásként szeretnénk végezni, és családjainkért, hogy mindnyájan békében és szeretetben élhessünk egymással. Hallgass meg minket Jézus Krisztus nevében. Ámen.
