2001. április 1.
dr. P. Tóth Béla
A templom nélküli város
Lekció: Jel. 21: 9-21
Textus: Jel 21: 22-2
“Nem láttam templomot a városban, mert az Úr, a mindenható Isten, és a Bárány annak temploma. Napra sincs szüksége a városnak, sem holdra, hogy világítsanak neki, mert az Isten dicsősége világította meg, és lámpása a Bárány. A népek az ő világosságában fognak járni, és a föld királyai odaviszik dicsőségüket, kapuit nem zárják be nappal, éjszaka pedig nem lesz. A népek odaviszik dicsőségüket és tiszteletüket, tisztátalanok pedig nem jutnak be oda, sem olyanok, akik utálatosságot, vagy hazugságot cselekszenek, hanem csak azok, akik be vannak írva a bárány életkönyvébe.”
Imádkozzunk!
Örökkévaló Isten, végéremehetetlen bölcsességű Atyánk! Nálad készen van az élet, jól elgondoltad azt, teremtésed hiánytalan és tökéletes minden tekintetben. Megköszönjük neked ezt a csodálatosan szép tavaszi vasárnap reggelt. Megvalljuk, a bűn rontása miatt semmi sem igazi már, sem a teremtett világ, amiben élünk, sem az emberi élet, amit közvetlenül magunk is formálhatunk. Mindenhol romlás és idegenség van, ahol ember él és cselekszik, csak vágyainkban otthonos a béke és a teljesség. Megköszönjük neked a Krisztusban adott új életet, amit minden megtérőnek hozzáférhetővé tettél. Kérünk, nyisd fel szívünket, hogy teljesebben miénk lehessen, mint eddig. Add értenünk fenséges dolgaidat, mi kegyes Urunk, irgalmas Isten, és építs minket, tisztogass, erősíts meg a jóban Szentlelked erejével. Megváltó Krisztusunkért hallgass meg imánkban.
Ámen.
Igehirdetés
A Mennyei Jeruzsálem látomás, amit János evangélista késő öreg korában, talán kilencven esztendősen látott, Pátmosz szigetén. Akkoriban már javában folytak a keresztyén üldözések, és a rejtőzködő, életüket mentő krisztuskövetők nagy vigasztalást merítettek ebből a könyvből. Arról szól ugyanis, hogy bármilyen nagyok is a nyomorgatások, mégis lehet hűségesnek maradni, lehet helytállni, nem szükségszerű az elbukás, a hűtlenség Krisztushoz. Pedig borzasztó szenvedések jönnek, csapások, szörnyek, fenevadak, természeti megrázkódtatások, amik a Jelenések Könyvének a megírása óta cseppet sem bizonyultak túlzásnak, mert a valóság rácáfolt minderre. Mégis, ahová megérkezünk, ahová ez a könyv elvezeti gondolatainkat, a sok nyomorúságon át az a mennyei Jeruzsálem. A menyasszonyi gyülekezet, az a közösség, ahol a Bárány mennyegzőjét ülik. Erről a mennyei Jeruzsálemről hallunk ma.
Egy robbantásokkal teli, folyamatos emberhaláltól tépázott eföldi Jeruzsálem idején, amilyennek ma ismerjük e várost, különösen is evangélium, örömhír az az ígéret, hogy Isten tud adni övéinek mennyei Jeruzsálemet, amely arányos, békességes, tiszta, és ragyogóan dicsőséges hely, csupa drágakő, gyöngy és arany, még az utcák is színaranyból vannak. Bizony, a mi életünk nem ilyen, pedig ilyen is lehetne. Isten ilyennek gondolta el a Várost, az ember igazi lakóhelyét. Ő tud ilyen Jeruzsálemet adni azoknak, akik hűségesek Hozzá. Merítsünk most erőt ebből az ígéretből, egy igazibb keresztyénséghez, egy igazibb Krisztus követéshez, egy igazibb közösség megvalósításához.
Az első ígéret látszólag egy negatívum. Templomot nem láttam abban a városban, mondja a látnok. Nincs külön templom. Az Úr, a mindenható Isten és a Bárány, vagyis Krisztus annak a temploma. Az ígéret szerint tehát mindenhol jelen van a szabadító kegyelem. Nem csak a templom megszentelt falai között, a különválasztott helyen, hanem az élet összes területén. Nincs külön az áhítat, Isten jelen van mindenütt. Áhítat járja át például a munkát. Mindjárt eszembe jut, amint évekkel ezelőtt egyszer nehéz kertimunkát végezve egy kisfiú megkérdezte tőlem: “Miért vicsorítasz, amikor ásol?” Így vettem észre, kívülről, a gyermek szemével milyennek is látszom, amikor igyekezve, erőlködve végzem a munkát. Pedig lehetne áhítattal is! A Mennyei Jeruzsálemben, ami az üdvösséges, igazi élet, áhítat van még a munkában is.
De áhítat van az emberi kapcsolatokban is, amiket általában, valljuk meg becsülettel, gyakran hasznosságuk szerint ápolunk. Szinte gazdasági megfontolások állnak mögötte. Akitől várunk valamit, anyagiakat, vagy legalább dicséretet, jó szót, kedvességet az fontos ember, akitől nem várunk semmit, az közömbös vagy mintha nem is létezne. Isten közelsége lehetővé teszi, hogy az emberi kapcsolatok is áhítattól átjárt, megszentelt területek legyenek, ahol az emberek vigyáznak egymásra, és készek a megbocsátásra, ha erre van szükség. Ahol egymásból a legjobbat tudják kihozni, nem a legrosszabbat. Milyen messze vagyunk ettől! Milyen másképpen festenek az emberi kapcsolatok! Pedig a templom nélküli város arról tanít minket, hogy a Mindenható az egész valóság temploma, mindenütt jelen van, betölti az egész várost, amelyben ott vannak emberi kapcsolataink, ahol minden nap élünk is.
Sőt, folytathatnánk azzal is, hogy még a közügyekben, az ezekről való vélekedéseinkben, akár politikai alapállásunkban is vezérelhetne, sőt kellene, hogy vezéreljen: az áhítat, Isten jelenvalóságára való odafigyelés, és nem csak az, hol lehet példának okáért elegáns kívülállónak lenni, fitymálódva mások szűkkeblű gondolkodásán fölülemelkedve, lesajnálva őket, vagy hol lehet ítélkezni, el egészen a megvetésig, vagy az acsarkodásig, hol lehet anyagi ambícióknak jobb esélyeket találni, ki ígéri a legtöbbet? Amikor gondolkodunk eföldi országunk dolgairól, Isten mentsen minket attól, hogy egyszer s mindenkorra, testestől-lelkestől elkötelezzük magunkat valahová, mert ez egyenértékű azzal, hogy eladjuk a lelkünket, mert hiszen ettől a pillanattól kezdve az igazság mindig ott lesz, ahol mi vagyunk. Sem nem látunk, sem nem hallunk többé, igazán ítélni nem tudunk, vakbuzgókká, fanatikusokká lettünk. Aki áhítatban, Isten valóságos jelenlétében gondolkodik még ezekről a dolgokról is, az rátalál, ha kell a saját érdekein túl, a saját rögeszméit is meghaladva az igazságra.
A templom nélküli város, a mindenütt jelen lévő Isten képessé tesz még erre is, hogy ami a legközelebb van hozzánk, azon is tudjunk túllépni. Mert jelen van az Úr! “Itt van Isten köztünk!”- ahogy az előbb énekeltük. Hát lehessen jelen még ezekben a dolgokban is. Hadd formálja életünket, gondolkodásainkat, adjon ő döntéseket, mutasson rá ő az igazságra. És akkor elvakultságunkban, rögeszméinkben, végleges elkötelezettségeinkben egyszer csak megjelenik az igazság, mert jelen van az Úr! Ő mindenütt, még ezekben a dolgokban is jelen lehet.
És napra, és holdra sincs szüksége a városnak, hogy világítsanak, mert az Isten dicsősége beragyogja, bevilágítja az egészet, és lámpása a Bárány. Ez az ígéret önvizsgálatra készteti az embert, mert milyen fények is világítanak nekünk általában? Leggyakrabban saját dicsőségünk ügyének fénye. Ez ragyog számunkra a legszebben. Szeretnénk győzni, túltenni embereken, mert a szívünk mélyén versengők vagyunk. Az irigység is ad valami sárgán pislákoló, ferde fényt, amiben minden-minden kívánatos, ami nem a miénk, amit mások már elértek. Aztán egyszerűen a világ fénye, a nagy szemfényvesztés, az ígéretekkel, hazugságokkal teli áltatás, amiről csak az igazság pillanatában derül ki, hogy talmi, elvakított, nem láttuk a valóságot tőle. Pedig lehetne vezérlő fényünk, az egyetlen igazi fény, az örök ragyogás, ami nélkül nincs semmi, ami lett, ami nélkül minden élet üres, minden szándék hiú dicsőség-keresés csupán, minden emberi útonjárás ostoba tévelygés: mert az egyetlen igazi fény, amit érdemes látni, az Isten dicsősége.
Aztán azt is halljuk a városról, hogy a kapuit nem zárják be, éjszaka nincs. Tudni kell, hogy az antik időkben éjszakára tényleg be kellett zárni a városkapukat. Ha körül volt kerítve a város, akkor volt értelme a falaknak, ha a kapukat éjszakára bezárták, nehogy az éj sötétségének leple alatt valami rablóbanda behatoljon a városba, és kirabolja. És íme most azt halljuk, hogy Isten népének közös élete az a fajta élet, olyan város, ahol nincsen éjszaka, és így a kapukat sem kell bezárni. Gyönyörű ígéret ez! A kapukat nyugodtan nyitva lehet hagyni, az újonnan érkezetteknek mindig helye van Isten népében. Nem kell félni befogadni az új gondolatokat, az eddig megszokottaktól, elütő értelmezéseket, a friss szempontokat, az eddig nem gyakorolt formákat. Nyugodtan nyitva lehetnek a kapuk, mert nincsen éjszaka.
Valaki elmondta, hogy egy számára addig ellenszenves emberről egyszer elkezdett másképpen gondolkodni. Addig csak hibáit, fogyatkozásait látta, ellenszenves tulajdonságait, és váratlanul belegondolt sorsába, helyzetébe, átélte problémáit, és egy egészen más ember jelent meg számára. Amikor Jézus azt mondja: “Szeressétek ellenségeiteket!”, azoknak mondja ezt, akik képesek embertársaikra más szemmel nézni, mint eddig tették. És akkor új emberek fognak betérni a városba, nem kerül bezárásra a kapu. Mennyi bezárt, sőt bevágott ajtó van életünk történetébe! Micsoda mérce, micsoda ígéret a mennyei Jeruzsálemről szóló ígéret, egy hely, amelynek kapui soha sincsenek becsukva. Bátran nyitva vannak a kapui.
És végül még egy ígéret. A népek a maguk gazdagságát odaviszik erre a helyre, dicsőségük, tiszteletük jelét odahordják, és még sem jut be ebbe a városba, semmi, ami tisztátalan. A jeruzsálemi templommal kapcsolatban ez volt a nagy aggodalma minden zsidónak, hogy nehogy egy pogány, egy körülmetéletlen, egy tisztátalan ember belépjen a szent helyre, mert akkor az egészet megfertőzi. Az Apostolok Cselekedeteiről írott könyvben azt halljuk Pál felől, egyebek között ezért tartóztatták le, talán az összes keresztyén ellen is ez volt a legfőbb kifogás, hogy a szent helyre pogányokat bevittek. Hogy Isten népének körébe helye lett immáron nem csak azoknak, akik a testi Izraelhez tartoztak, az Istennek engedelmeskedők köre kitágult az egész embervilágra. Minden nemzetben kedves előtte, aki őt féli és az igazságot cselekszi, – ismeri föl Péter látomása útján. Mindenhonét jönnek az emberek, a mennyei Jeruzsálembe mégsem jut be tisztátalan, sem senki olyan, aki utálatosságot, vagy hazugságot cselekszik, csak csupán olyanok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. Mit jelent ez, testvérek? Azt, hogy amit Isten megtisztított, azt ember ne nevezze tisztátalannak. Ne nézzek egyetlen keresztyén testvéremre se ezzel a szemmel: “Hátha te nem is vagy olyan igazán keresztyén, mint kellene.” – mert a menyasszonyi gyülekezet, a szentek egyessége, az Isten igaz anyaszentegyháza tényleg valóban olyanokból áll, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe. Szabad ezt nyugodtan elhinnünk egymásról, pedig lehet, hogy a mellettem ülő gondolkodása némely dolgokban nagyon is elüt az enyémtől: nem baj! Lehet, hogy egészen más korosztályhoz tartozunk, lehet, hogy érdeklődési körünk, ahogy a szabadidőnket eltöltjük, mind-mind más: nem baj! Tisztátalanok nem jutnak be abba a városba, csak olyanok, akik be vannak írva a Bárány életkönyvébe.
Ha megpróbáljuk egybefoglalni, mit mondanak a képek, ezeket mondhatjuk: áhítat, és pedig minden helyen, minden dologban, abban is, ahol eddig egyáltalán nem volt helye: a templom nélküli város olyan hely, ahol jelen van az Úr mindenben. Aztán fény, éspedig mennyei, Isten dicsősége: ez az útmutató, az iránypont. Hadd ragyogja túl a többi fényeket! Mi minden vakította már szemeinket! Vegyük észre Isten dicsőségét, ránk tartozó üzenet: a mi világítótornyunk, nekünk mutat irányt. Aztán nyitott kapu: nem pedig zárt elvek, összevont, ítélkező szemöldök. Csak olyan város kapuját kell becsukni, ahol éjszaka is van. És a népek jönnek minden felől, hozzák a magukét, ki mit tud hozni, amilyen az ő története, lelkének küzdelmei, hozza a magáét. És mégis, nincs aki megszentségtelenítené, mert a Bárány vérében megfehérítették ruháikat, tiszták immár. Isten annak látja őket! Elindultak, küzdenek ugyan, hogy ne küzdenének, mindvégig helyt kell állniuk, de nincs egyetlen tisztátalan sem. Nem lép oda be senki, aki utálatosságot vagy hazugságot cselekszik. Ilyen az Isten népe, a menyasszonyi gyülekezet, a mennyei Jeruzsálem. Adjon nekünk Isten ilyen várost, ilyen szívet, ilyen közösséget.
Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, csodálatos az ígéret, hogy a benned való élet ennyire szép és dicsőséges. Köszönjük, hogy hitben mi is megpillanthattuk már, szívünk vágya és hitünk szerint tagjai, polgárai is vagyunk, de tudjuk, hogy ilyen ékes, arányos, dicsőséges hely tényleg csak ott van, ahol te is jelen vagy. Hívunk és várunk, jöjj el világunkba, szívünkbe, jöjj el a közösségünkbe, hogy valóra váljon, ami most még csak ígéret, hit és reménység. Adj erőt az addig való úthoz, a helytálláshoz, adjál elszántságot és hűséget, hogy végigjárjuk az utat, amin elindítottál szent hívásoddal. Imádkozunk hozzád a közeledő ünnepekért, szívünk felkészüléséért, közösségünk öröméért, a menyasszonyi gyülekezet tisztaságáért. Vezéreljél, fogjad kezünket a most következő hét napjaiban, adjál jó döntéseket, szenteld meg elhatározásainkat, és segíts minket a véghezvitelben.
Ámen
