Igehirdetés 2011.október 2.
Abbá, Atya!
Lekció: Gal. 4,1-7
Textus: Gal. 4,6-7
„Mivel pedig fiak vagytok, Isten elküldötte Fiának Lelkét a mi szívünkbe, aki ezt kiáltja: Abbá, Atya! Úgyhogy már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, Örömmel és hálával köszönjük meg a vasárnap áldását. Te készítetted el nekünk a megpihenés alkalmát örök törvényedben, hogy legyen egy olyan idő, amikor letehetjük munkánkat és egészen feléd fordulhatunk. Adtál erőt a tevékenységhez, és kész vagy megáldani most a megpihenést is. Fogadd irgalmasan vallástételünket mulasztásinkról és vétkeinkről, mert elismerjük, nem éltünk mindenben akaratod szerint. Magunkat szerettük a legjobban, önzők és számítók voltunk, egymás iránt pedig igazságtalanok és érzelmeink szerint elfogultak. Akaratodat sem kerestük egész szívünkkel, egész lelkünkkel és minden erőnkkel. Bocsásd meg mindazt, ami méltatlan volt megváltó szeretetedhez, és adj most nekünk friss és élő üzenetet szent igédből. Közöld velünk Szentlelkedet, az erőnek, szeretetnek és józanságnak Lelkét. Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
A modern tudomány egyik vívmányának számít az a tudás, amely behatolva az emberi rejtelmekbe feltárja számunkra a lélek mélységeit. Sokat megtudunk ebből a tudományból arra nézve, milyen rétegezettségek rejlenek saját lényünkben, és meglepő, olykor számunkra is ismeretlen érzések, indulatok kerülhetnek benne vizsgálatra és megnevezésre. Ilyen felfedezés volt a 20. század elején az apa és fia közti rivalizálás és annak olykor élethosszig megmaradó feszültsége, ami a tudomány nagy és ünnepelt felfedezésének számított. Ezzel magyarázták, miért nem tudnak felszabadultak lenni a fiak az apák jelenlétében, miért hadakoznak egymás ellenében sokszor később is olyan sokat, és könyvtárnyi irodalom született arról, mikor és milyen körülmények közt maradnak vetélytársak vagy éppen ellenségek apa és fia, és mik ennek az igazi okai.
Miközben a modern tudomány a maga leleplező eszközeivel ilyen negatív és ellenséges viszonyt tapogatott ki a természeti ember és annak gyermeke, saját fia között, aközben a Szentírás tengelyében ennek éppen az ellenkezőjét találjuk. Jézus szerint az atya és a fia barátságban állnak, és semmi máshoz nem hasonlítható bensőséges közelségben vannak egymással. A boldog és egészséges családoknak arról a mindennap megfigyelhető mozzanatáról szólhat – az a nagy valószínűséggel egyébként galileai – közmondás is, amit aztán teológiai igazságként, mennyei felhanggal hallunk viszont az evangéliumból: Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát. (Ján. 5,19) A fiak normális körülmények között nem gyűlölik az apákat, hanem felnéznek rájuk, olyanok akarnak lenni, mint ők, bele akarnak bújni a bőrükbe. Semmit nem tehet a Fiú önmagától, csak ha látja cselekedni az Atyát – igen, a dolgok eredeti rendje szerint a fiak nem ellenségei az atyáknak, hanem szeretik és követik őket.
Jézus számára ez a gyermeki és idilli állapot volt a kiindulás, az alap, amikor harminc évesen az ő mennyei Atyjáról kezdett beszélni az embereknek. A bibliatudományból tudjuk, hogy ahol az újszövetségi Szentírás szövegén átüt az eredeti héber-arám nyelv, amiből azt előbb görög. Majd később magyar nyelvre is fordították, és egy-egy szó vagy rövid mondat héberül is megszólal, mint a „Thalita, kúmi!” a „Marana tha!” vagy az „Éli, Éli láma sabaktáni?” – ott valami nagyon súlyos és mély gondolat van elrejtve, aminek fontosságát pontosan ezzel akarja hangsúlyozni a Biblia. Ilyen súlypont üzenet rejlik a Jézus szavai közt ott is, ahol ő Istent „Abbá”-nak, vagyis Atyának, sőt Atyácskának nevezi. Az Újszövetség igazi többletével állunk itt szemben, hiszen a legszentebb és legfontosabb dologban, magában Isten nevében hozott újat Jézus. Az ószövetség kimondhatatlan nevű, elképzelhetetlen, szentséges Ura, akit az egek egei be nem fogadhatnak (2 Krón. 6,18), íme, az újszövetségben mint édesatya közel jön, jó leülni a lábaihoz és el lehet vele beszélgetni az élet dolgairól!
Egészen bizonyos, hogy ahányan vagyunk, annyiféle árnyalatot képviselünk, milyen Isten is lakik a szívünkben, de most ez az ige szólongat minket – fedezd fel újra Istenben az Atyát, találd meg az „Atyácskát”! Ez a mi magyar Bibliánkban héberül is megmaradt szó, hogy „Abbá, Atya” ugyanis ezt jelenti. Nem kisebbet ajánl fel ezzel nekünk az ige Ura, mint hogy alapozzuk újra az életünket. Más lesz minden, megújul és megfrissül a hitünk, amint csak elkezdjük komolyan venni azt, hogy Isten valóban Atya. Miért mondhatjuk ezt ilyen egyértelműen?
Mindenekelőtt azért, mert ahol Isten valóban Atya, tehát bensőséges és közeli támogatónk, mentorunk és útbaigazítónk, ott az ember élete az isteni irgalom és a bocsánat többletével indul. Mindnyájan el vagyunk adósodva, ha mással nem, a mulasztásainkkal. A frissen elhunyt neves magyar építész, aki egyébként saját magához is igen szigorú tudott lenni, egyszer azt írta le egy írásában, hogy a legnagyobb bűn a mulasztás. De vannak bőven másfajta vétkek is, jól tudjuk. Kérkedés, ellenségeskedés, megvetés, irigység, hűtlenség, hátbatámadás, cserbenhagyás – és folytathatnánk. Aki csak belenéz a maga lelkébe, az külön segítség nélkül is eljut oda, hogy „a bűn megvan bennem” (Rm. 7,21), és ehhez még vallásosnak sem kell lennie senkinek, csupán csak őszinte embernek.
Egy érettségi találkozónkon mondta nagyon szellemesen egykori osztálytársam, amikor a foglalkozásunkról beszélgettünk, hogy te csak ne háborogj a bűn ellen, mert abból élsz, mint én a fogorvos a rossz fogakból! Nem tudtam hirtelen mit mondani a meghökkentő mondatra, mindnyájan egy jót nevettünk – de az életet elnézve, embereket, családokat, életsorsokat is, sajnos azt kell mondjuk, hogy a bűn dolga nem ennyire könnyed téma. Emberek igenis beleavatkoznak mások életébe, sokszor egészen felelőtlenül, rongálják egymás hitét, tartását, tönkretesznek még jó elszánásokat is – és akkor még nem is beszéltünk az igazán fontos dolgokról. Arról, miként tud egy gondolat vagy egy szándék őrületszerűen fogságába ejteni egy lelket, miként lesz emberi és családi kapcsolataiban, végső kimenetelében pedig olykor már fizikailag is romlására egyik ember a másiknak, miként taszít csalódásba vagy éppen reménytelenségbe valakit az ember. Miként játssza el sok ember a saját értékeit, lelki kincseit, és végül hogyan tekint kétségbeesetten az ítélet elé, mint Michelangelo Utolsó ítéletének freskóján a menny és a föld között vívódó, iszonyatos lehúzó erőktől gyötört ember, aki egyik kezébe temeti a fél arcát, és olyan rémült a tekintete, mint aki a halált végső megsemmisülésnek látja.
Mert a bűn igenis súlyos valóság, valami olyasmi, ami rányomja bélyegét egész földi utunkra, és nincs ember, aki mentes volna tőle. Megkeseríti a legjobb órákat, megmérgezi a reménységet, lehetetlenné teszi a szeretetet. Hát ezért fontos, hogy Jézus azt mondja: Abbá, Atya – mert ez a szó azt jelenti, hogy nekünk ezek ellenére jó és irgalmas Istenünk van, pontosan úgy, ahogy a 103. Zsoltárban olvassuk:
„Könyörülő és irgalmas az Úr, késedelmes a haragra és nagy kegyelmű.
Nem feddődik minduntalan, és nem tartja meg haragját örökké.
Nem bűneink szerint cselekszik velünk, és nem fizet nékünk álnokságaink szerint.
Mert amilyen magas az ég a földtől, olyan nagy az ő kegyelme az őt félők iránt.
Amilyen távol van napkelet napnyugattól, olyan messze veti tőlünk vétkeinket.
Amilyen könyörülő az atya a fiakhoz, olyan könyörülő az Úr az őt félők iránt.”
(Zsolt. 103,8-13)
Vegyük hát komolyan a jézusi Isten-képet: ha nekünk Isten valóban Atyánk, akkor az életünk nem csak a bűn és a romlás valóságára, hanem a bocsánat és irgalom valóságára is épülhet. Ennek az irgalomnak és bocsánatnak erejével pedig igenis úgy le lehet tenni a bűnt az embernek magáról, ahogyan egy elrongyolódott és elpiszkolódott ruhát levesznek – feltéve, hogy a bűnt valóban elismertük bűnnek, és már nem mondjuk azt róla, mint a példázatbeli asszony, hogy minden rendben van. (Péld. 30,20) Ennek jegyében hív bennünket megtérésre a prófétai szó is, hogy csak a napokba olvasott jeremiási igékre gondoljunk. Mert az, akit Jézus Atyjának nevez, tud és akar is szabadulást adni a romlás erőiből.
De nem csak életünk alapja és erkölcsi irányultságunk változik meg, ha Isten valóban Atyánkká válik, hanem a mindennapi emberi erőforrásaink is feltöltődnek. A bűn állapotát, az ó-emberben élésünket szívesen ábrázolja az ige az erőtlenséggel, „aszténiával”, amikor pl. ezt olvassuk: Ezért van ti köztetek sok erőtlen és beteg, és alusznak sokan. (1 Kor. 11,30) Ahol Isten már nem csak egy távoli és ismeretlen hatalom – ahogyan az emberek beszélni szoktak róla, „valaminek lennie kell” – hanem már mennyei Édesatyánk, aki olyan könyörülő hozzánk, mint az atya a fiakhoz, ott az embert már nem teszi olyan könnyen tönkre egy személyes kudarc és nem vágja földhöz egy szokásos, napi szintű frusztráció, mert az ilyen embernek van honnan erőt merítenie. Úgy mondja ezt az ige, hogy a fiaknak „örökségük van”. Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is. (Gal. 4,7) Az örökség az, hogy van hova nyúlni, az ember nem üres zsebbel, máról-holnapra él, hanem vannak tartalékai. Hányszor vagyunk türelmetlenek, nem tudunk elviselni egy apró kis gyűrődést sem – akinek azonban „öröksége” van, mert a maga fiúságából él, akinek van valódi mennyei Édesatyja, az tud türelmes maradni nehezebb élethelyzetekben is. Nem azért, mert ő olyan jó, hanem mert tud meríteni mennyei Atyja örökségéből, amit megkapott, a nevére írtak és az övé. A lelki tartalékok nélkül élő ember mindig sokkal hamarabb lesz ideges, elkapják az érzelmei, aztán sokkal könnyebben és gyakrabban gyanakszik is, még azt is elmondhatjuk, könnyebben esik kétségbe és nehezebben áll ellen a kísértések idején – hiszen nincsenek erőforrásai. Emlékezzünk hát erre: Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is.
Végül pedig a leghatalmasabb többlet, s amit éppen Jézus utolsó e földi szavaiból hallhatunk ki. Mit jelent az, ha valakinek Isten mennyei Édesatyja? Nem kevesebbet, mint hogy úgy válhat meg majd ő is a maga testi létezéstől, úgy indulhat a minden élők útján, ahogyan azt Jézus tette: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet. (Lk. 23,46) Nem a semmibe és nem a fekete megsemmisülésbe indulok majd innen, hanem megyek az én szerető mennyei Édesatyámhoz, az ő kezébe teszem majd le lelkemet azon a nagy órán. Így halni jó halál, mondja szép énekünk. (341. ének 7.v.) Ilyen halála azonban csak annak lehet, akinek van mennyei Édesatyja, akinek kezébe bátran letehető lesz még az én emberi lelkem is.
Bocsánatból élni, ezt tanuljuk meg először, amint megértjük a héber szót, mit is jelent ez, hogy Abbá, Atya. Át is rendezi ez a tudás az erkölcseinket, mert lezárul vele mindaz, ami törvényen kívüli, ami önző és ami szeretetlen. Nem is lehet másként, hiszen elkezdődött már a fiúság. Isten gyermekei másként élnek, mint azok, akik nem az ő gyermekei. Aztán rádöbbenünk, és ez már a folytatás, az ebben rejlő hatalmas erőre és tartalékokra – már nem fog ki rajtunk olyan könnyen az indulat, a könnyebb út, a kétféle beszéd, a kényelem és mind a többi kísértés, mert van örökségünk, van hatalmas lelki tartalékunk. A Bibliában sokszor előfordul ez a szó, hogy örökség – és ezekben az előfordulásokban pontosan kétszer olyan gyakran van szó a kifejezés lelki és mennyei vonatkozásairól, mint az anyagiakról. Úgy is mondhatjuk, hogy a bibliai gondolkodás számára legalább kétszer olyan fontosak a lelkiek, mint az anyagiak. Hát ennek a jegyében vegyük csak most számban, mi is a mi örökségünk, miből költhetünk, miből építkezhetünk, mármint lelki értelemben. Már nem vagy szolga, hanem fiú, ha pedig fiú, akkor Isten akaratából örökös is! Döbbenjünk csak rá arra a hatalmas örökségünkre, ami ebben a szóban rejlik: Abbá, Atya, és éljünk belőle sokkal gazdagabb életet, mint eddig éltünk! Végül pedig ezen az úton járva eljutunk egészen odáig, hogy a költővel együtt elmondhatjuk:”Bizton tekintem mély sírom éjjelét / Zordon, de ó, nem, nem lehet az gonosz / Mert a te munkád; Ott is elszórt /Csontjaimat kezeid takarják” (Berzsenyi: Fohászkodás) Igen, valóban zordon az elmúlás, nincs rajta mit szépíteni. De készülhetünk rá ezzel a Jézustól tanult hittel: Atyám, a te kezedbe teszem le lelkemet. És akkor az a nehéz óra nem a megsemmisülés órája lesz, hanem a boldog hazatérés ideje. Így legyen. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük, hogy tanítgatod nekünk igazi nevedet, azt, amelyet Jézusnak is elmondtál, és amit az eszünkkel régóta ismerünk. Add meg nekünk, hogy a szívünkkel is ismerjük, és ereje által átrendezhessük életünket. Köszönjük az új kezdet lehetőségét, amit bocsánatod és irgalmad hoz nekünk. Adj erőt az ó-ember halálba adásához és támassz fel minket Jézussal együtt a tőled való új életre. Nyisd fel szemünket és értelmünket a nagy kincsre, amit örökségként mindnyájunknak megadtál, mit jelent a te gyermekednek lenni a mindennapokban. Segíts minket, hogy tudjunk élni azokkal a hatalmas tartalékokkal, amikkel megáldottad tiéidet, már csak a te igazi nevedből meríthető erőkkel is. És azt is kérjük, készíts minket a nagy útra, akár mikor jön is el az indulás órája, hogy a te kezedbe tudjuk letenni majd lelkünket, amikor eljön a hazatérés ideje. Áldd meg a most kezdődő hetet, munkánkat, otthonunkat, gyülekezetünket és a most kezdődő konfirmációs időszakot. Gyógyítsad a betegeket, emeld fel a roskadókat és adj erőt a jóra mindnyájunknak. Ámen.
