Igehirdetés 2009. szeptember 6.
Akik megtalálják az élet fáját
Lekció: Jel. 22,1-21
Textus: Jel. 22,1-5, 20
„Azután megmutatta nekem az élet vizének folyóját, amely ragyogó, mint a kristály, és Isten és a Bárány trónusából ered. A város főútjának közepén, a folyó két ága közt van az élet fája, amely tizenkétszer hoz termést, minden egyes hónapban megadja termését, és a fa levelei a népek gyógyítására szolgálnak. Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükség lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.
Így szól, aki ezekről bizonyságot tesz: Bizony, eljövök hamar. Ámen. Jövel, Uram Jézus!”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, mennyei Édesatyánk! Te az üdvösségről beszélsz nekünk csodálatos igédben, mi pedig homályban, gyanakvásban és gyakran reményvesztetten élünk. Látjuk lelki szemeinkkel a megígért várost, amelyen nincsen hatalma átoknak többé, ott fakad az élet vize és ott nő az élet fája, s nem lesz benne éjszaka többé s nincsen szükség lámpásra sem, mert te magad fénylesz az emberek fölött – de mi nem ilyen városban élünk. Ismered szívünket, nincsenek rejtve előtted küzdelmeink és szégyeneink sem. Szeretnénk megtelni azzal a jóval, amit te készítettél el azoknak, akiknek homlokán a te neved van felírva. Hadd legyünk most ilyen emberekké mindnyájan – ezt kérjük tőled, hiszen ezért jöttünk szent igéd hallására. Áldd meg a téged keresőket tiszta szívvel és áldott csönddel, amiben meghallatszik a te szavad, az életet teremtő és megújító ige. Légy közöttünk, áldott Isten, és töltsd ki ránk Lelkedet és kegyelmedet! Ámen.
Igehirdetés
Akik az irodalommal vagy zenével foglalkoznak, azt mondják, hogy a különböző művek első és utolsó sorai vagy taktusai mindig sokatmondóak az egész mű értelmére nézve, hiszen ezek az első és az utolsó sorok, vagy taktusok kiemelt helynek számítanak a mű egészén belül. Azért választottam mai vasárnapi igénkül a Jelenések könyvének éppen az utolsó fejezetét, melyet bár az elmúlt héten pénteken olvastunk Kalauzunk szerint napi olvasmányul – mert hangsúlyos üzenetek hordozója, ami mellett közösen is érdemes megállnunk.
Az Ószövetségnek 39 könyve van, vagyis éppen eggyel kevesebb a negyvennél, ami a hagyományban a halál száma. Negyven évig vándorolt Isten népe a pusztában, mert egy nemzedéknek ki kellett halnia, csak a gyermekeik léphettek be az ígéret földjére, és negyven napig böjtölt Jézus, vagyis teljesen felszámolta régi életét. Ez arra emlékeztet, hogy aki ezt a könyvet olvassa, az még él, nem halt meg. De meg kell, hogy becsülje minden napját és óráját azzal, hogy megjobbítja életét és Isten akaratához szabja azt, mert összesen egy lépésre van minden halandó az elmúlástól. Az Újszövetség könyveinek száma viszont 27, amely számtanilag a háromszor-háromszor-három, ugyanis az Újszövetség szerkesztői a kanonizáláskor a Szentháromság valóságára kívántak nagyon hangsúlyosan utalni. Ennek, az Atya, Fiú, Szentlélek valóságáról szóló könyvnek, az Újszövetségnek utolsó darabja tehát a Jelenések könyve, amely maga 22 fejezetre oszlik, éppen annyira, amennyi a héber ABC. Vagyis a fejezet-felosztás középkori készítői sem véletlenül dolgoztak – azt akarták kifejezni, hogy a Jelenések könyve hibátlan, teljes egész önmagában is.
Megvallom, jómagam már tizenéves koromban is sok alkalommal és nagy érdeklődéssel olvastam a Jelenések könyvét, éspedig mindig félelemmel teli borzongással, mint amely könyv lerántja a leplet a számunkra ismeretlen valóságról. Később, amikor a jelképeit már jobban értettem s nem csak borzongtam, még jobban megszerettem ezt a könyvet, és ma is mindig nagy lelki haszonnal olvasom, mint vigasztaló, megtérésre hívó és lélekben hallatlanul erősítő iratot.
Miről szól tehát a Jelenések könyvének, s ezzel együtt a Bibliának is ez az utolsó fejezete? Nem nehéz egyetlen szóban összefoglalni: az üdvösségről. Nem fenyeget, nem tanít, nem régi eseményeket foglal össze, hanem boldogan beszél arról, amit az ember csak Isten közelében találhat meg – az üdvösségről. Azt mondhatjuk tehát, hogy a Biblia igazán nagy mondanivalója, amit ilyen kiemelt helyen, mint ennek a hatalmas könyvnek az utolsó oldala is a lelkünkre akar kötni a Szentlélek, az nem más, mint az üdvösség. Az, hogy egyetlen egyszer élünk, és teremtő Istenünk nem kínlódásra, vergődésre, nem hiábavaló küszködésre szánt minket, hanem örömre, szeretetre és békességre, röviden kifejezve üdvösségre. Minden másért kár. Ez a szó rejtőzik a „kárhozat” kifejezésben is, ami az üdv ellentéte. Kár érte, hogy annyit dühösködünk, kár érte, hogy sok bennünk a hamisság és már észre sem vesszük és nem is fáj. Kár érte, mert „kárt hoz”, vagyis kárhozatos az ellenségeskedés, az erőszaknak minden formája, és „kárt hoz”, vagyis kárhozatos a szeretetlenség, de legfőképpen az istentelenség – amely két utóbbi, összetartozó dolognak ezer példáját mutatja be hatalmas példatárában a Szentírás. A lélektan „optimumra törekvésről” beszél, mint legfőbb emberi tulajdonságunkról – vagyis leírja, hogy mi emberek úgy vagyunk, hogy szeretjük elérni mindenből a legjobbat. A Biblia azonban többet mond ennél, amikor azt mondja rólunk, hogy egész emberi életünk nem csak az optimumra, hanem az üdvösségre irányul, amit viszont egyedül maga Isten adhat meg. Mindnyájan ezt keressük, ezt szomjazzuk igazából valahol mélyen, és ha nincsen, akkor úgy érezzük, nagyon „kár”.
Ez az üdvösség a mindennapokban úgy van jelen, mint igazság, békesség és Szentlélek által való öröm (Róm. 14,17). De milyen további konkrétumot mond erről a Biblia utolsó fejezete? Mi táplálja, mi adja meg nekünk az üdvöt, kik azok, akik egyáltalán megtalálják ezt, és ha megtalálták, akkor hogyan néznek ki?
Az üdvöt, amiről a Biblia utolsó lapja szól, az élet vize táplálja, amiről azt halljuk, hogy ragyogó tiszta, mint a kristály. Milyen érdekes, hogy az üdvösségről ezek szerint tehát ez az egyik legfontosabb mondanivalója a Bibliának, hogy köze van a tisztasághoz, mégpedig a kristály tiszta ragyogáshoz. Azt is mondhatnánk, az áttetszőséghez, az átláthatósághoz, az őszinteséghez, vagyis a nyíltsághoz, hitelességhez és az igazsághoz. Ilyen minden, ami Istentől származik, és tőle jön hozzánk gondolat, szó és cselekedet formájában. Nem fér össze vele semmi takargatás, hazugság vagy eltagadás, mert az élet tápláló vize olyan tiszta, mint a kristály. Érdemes ezen elgondolkodni, hiszen pontosan ezt mondja a Jelenések könyve, hogy senki nem megy be ebbe az üdvösségbe, aki szereti és szólja a hazugságot (Jel. 22,15 valamint 21,27). Leplezzen le ez az egyszerű evangélium most minden álságot, hamisságot és eltagadást bennünk, hiszen éppen azt mondja, hogy Isten legfontosabb, tápláló ajándéka, az élet vize nem zavaros, nem homályos és nem piszkos, hanem kristálytiszta víz. Ilyen minden, ami tőle jön, és ilyenné válik minden ember is, aki az övé. Boldogok, akiknek szívük tiszta, mert ők az Istent meglátják. (Mt. 5,8). Az igazak fénylenek, mint a hajnal világossága (Péld. 4,18), és olyanok, mint a sötét égbolton ragyogó csillagok (Fil. 2,15). Valóban, az őket tápláló élet-vize is csak kristálytiszta lehet, semmi más.
Ez a forrás azonban, ami az élet vizét adja, azt halljuk, hogy Istennek és a Báránynak trónusából ered. Ismét egy jelkép, amit azonban megint nem nehéz megfejtenünk. Arról van szó, ahol Istennek és a Bárány Jézusnak uralma van, pontosan ott fakad fel „az élet vize”. Hányan keresik máshol, egészen rossz helyeken is. De nem találják, mert nem is lehet máshol megtalálni, csak ott, ahol van, vagyis Istennek és a Báránynak trónusánál. Ez a bibliai kifejezés abban igazít el minket, hogy milyen Istenről szól is az egész Szentírás. Nem úgy általában szól Istenről, mert hiszen sokfajta vallás beszél istenhitről szerte a világban. Sorolhatnánk a vallásokat, és mindegyikben lehet valami szép és jó is – itt azonban nem úgy általában van szó az istenhitről. A mi Istenünk az, aki a Jézus Krisztus Atyja, és ez pontos meghatározást ad hitünk tartalmáról. Ez az Isten az, aki szerette a Fiát, és gyönyörködött benne (Mt. 3,17) sőt még jelek és csodák által is bizonyította, hogy vele van, de mégsem tette kivételezetté, nem óvta meg a szenvedéstől, sem a szégyentől, a megköpdöséstől, sem pedig a haláltól. Vele maradt azonban mindezeken át hűségesen, és mivel igaznak találta Fiát abban, ahogyan az a szenvedést, szégyent, az átszögeztetést és halált viselte, ezért maga mellett adott neki helyt mennyei trónusán (Apcs. 7,55).
Ha gyakorlati szavakban akarjuk összefoglalni, mit is jelent mindez, azt mondhatjuk, hogy rendelje alá az ember önmagát Istennek és a Bárány uralmának, és akkor csodálatos élet fakad majd abból, amit tőle kap. A fa az emberi élet egyik legszebb szimbóluma, hiszen szerény, egy helyen álló növény, nem pedig hatalmas és ellenállhatatlan lény, mint az oroszlán, nem is magasan szárnyaló erős madár, mint a sas. De az a fa, amit az élet vize táplál, minden hónapban terem, tizenkétszer egy évben, vagyis folyton kreatív, hasznára van másoknak, segítő éltető és tápláló. Milyen jó így élni az embernek! Határainkon túli magyar testvéreink például milyen sokat kapnak azoktól, akik időt és fáradtságot nem kímélve, legtöbbször a saját költségükön elmennek hozzájuk és segítik őket küzdelmeikben. De idehaza is van mit tenni éppen eleget. Aki csak városunkban körülnéz, fog majd találni rászorulókat, idős embereket, magányosokat, gyászolókat és küszködőket is. Az élet fája, amit a paradicsomban elvesztettünk, Krisztusban megtalálható, és nem csak folyamatosan terem, hozza a maga gyümölcseit, hanem még a levelei is gyógyítóak. Ilyen azoknak az embereknek az élete, akik alárendelték magukat Isten és a Bárány uralmának. Imádják őt, látják az arcát, és az ő neve van a homlokukon.
Ez az utóbbi azért fontos, mert mindnyájunkhoz hozzánőtt az egyéniségünk. Szüleinktől örökölt vagy eltanult tulajdonságaink, meghatározó találkozásaink gyermekkorunktól fogva, a saját döntéseink, mind-mind rajta hagyják nyomát azon, amit végül egyéniségnek szokás nevezni. Így lesz az egyik ember például hallgatag, de ha megszólal, esetleg szúró és vágó szavú, a másik meg lelkesedő, mindig lobogó és talán szalmalángként hamar el is lobbanó igyekezetű, a harmadik pedig fontoskodó, aki nem bírja ki, hogy valamihez hozzá ne szóljon, véleményét ne hangoztassa, akár ért a dologhoz, akár nem. És van még sok más egyéniség-típus is. Akik az üdvösség közelébe jutnak, ahhoz a városhoz, amelyiken nem fog már az átok, ahol nincs éjszaka és nem kell lámpás sem, mert Isten világossága ragyogja be az embereket, azok az emberek azonban már nem a saját egyéniségük bilincseiben vergődnek, mert homlokukon nem a saját nevük, hanem az Örökkévaló neve van felírva. Igen, egyéniségünk csendes és áldott szétolvadása, még inkább pedig átnemesülése így lehetséges – ha homlokunkon az ő neve van felírva. Ha gondolkodásunkat és cselekvésünket egyre inkább már nem a magunk egyénisége, ó-embere, hanem az ő folyamatos jelenléte határozza meg. “Élek többé nem én, hanem él bennem a Krisztus”, amit nyugodtan mondhatunk így is: Nem én élek többé, hanem Krisztus él bennem (Gal. 2,20). Hát ezt jelenti az, ha valakinek a homlokára valóban az ő neve van már felírva.
Végül még egy fontos dolgot mond az ige az üdvösségre jutott emberről: uralkodik. „Nem lesz többé átok a városon, hanem Isten és a Bárány trónusa lesz benne: szolgái imádják őt, és látni fogják az ő arcát, és az ő neve lesz a homlokukon. Éjszaka nem lesz többé, és nem lesz szükség lámpásra, sem napvilágra, mert az Úr Isten fénylik fölöttük, és uralkodnak örökkön-örökké.” Ez az uralkodás könnyen félreérthető, amint a Jézus Krisztus szupersztár c. darab szövegírója is csúfondárosan úgy énekelteti a tanítványokat, mint akik házakat és szőlőket kívánnak szerezni a Messiás szolgálatáért cserébe. De az uralom, amiről itt szó van, nem hatalmat és nem gazdagságot jelent, még csak nem is szolid sikert, vagy folyamatos jó egészséget – hanem azt, hogy „semmi nem veheti el többé az ilyen emberektől azt a szabadságot, hogy saját maguk határozzák meg, miként viszonyulnak azokhoz a dolgokhoz, amik érik őket”. (V. E. Frankl) Uralkodni, a Biblia nyelvén azt jelenti, hogy nem sodornak el sem a külső körülmények, amiket nem tudunk kontrolálni, sem a belülről fakadó szenvedélyek, amiket néha még nehezebb, de még a mindenható korszellem vagy az uralkodó többségi vélemény, a sok magától értetődő “igazság” nyomása sem. Ezek az emberek nem a saját nagyszerűségüknél fogva ilyenek, hanem azért, mert így imádkoznak: Bizony, jövel Uram, Jézus! (Jel. 22,20) Ez az imádság teszi őket képessé a szabadságra, hogy bármi érje őket, saját maguk határozzák meg, miként viszonyulnak ahhoz. Vagyis uralkodnak, nem pedig sodródnak.
Segítsen bennünket az üdvöt mindnyájunknak elkészítő Úr, hogy hittel higgyük, az élet vize pedig igenis tiszta, amely ragyog, mint a kristály. Nem fér hozzá homály, zűrzavar, szenny, hamisság és álság semmilyen formája. Hittel higgyük, hogy ez a víz nem máshol, hanem éppen Isten és a Bárány trónusából fakad, s az ő uralma alatt lesz bárkié is. És hittel higgyük, hogy ez a víz valóban örök éltet ad s igazi “uralkodásra” képesít mindeneket, akik ezt így kérik ajándékozójától: “Bizony, jövel Uram, Jézus!” Így legyen.
Ámen.
Imádkozzunk!
Úr Jézus Krisztus, légy segítségül a mi erőtlenségünkben, és adj megtisztulást zavaros szívünknek. Ha nem te uralkodsz életünkben, akkor erőt vesznek rajtunk saját emberi tulajdonságaink, amiket megszoktunk már kora gyermekségünktől fogva és össze is tévesztünk igazi önmagunkkal. Pedig az te magad vagy, örök Fiú, aki mindig voltál és mindig leszel, hiszen te vagy az Alfa és az Ómega, a kezdet és a vég, aki van, volt, és aki eljön, a Mindenható. Örök szeretet, ne hagyj minket magunkra küzdelmeinkben. Tekints a betegekre, a megterhelt életekre, hallgasd meg az imáját minden hozzád fohászkodónak. Külön szeretettel imádkozunk a gyermekekért és az ifjakért, akiknek új iskolaév kezdődött az életében. Áldd meg iskolánkat és áldd meg óvodánkat, az ott szolgálókat, a ránk bízottakat és szüleiket. Imádkozunk a határainkon túl élő magyarokért, hogy el ne veszítsék a hitet és a reménységet, és megmaradhassanak a benned való szeretetben is. Segíts minket a most következő hét napjain, és add meg nekünk, hogy gyümölcstermő, hasznos életünk lehessen, amit te táplálsz naponként az élet vizével. Ámen.
