Igehirdetés 2013. február 17.
Amikor ideje van a böjtölésnek
Lekció: Mt. 14,1-14
Textus: Mt. 9,14-15
„Akkor odamentek hozzá János tanítványai, és megkérdezték: Miért van az, hogy mi és a farizeusok sokat böjtölünk, a te tanítványaid pedig nem böjtölnek? Jézus ezt mondta nekik: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, megdöbbentő látnunk, milyen az ember nélküled. Nincs számára jó és rossz, csupán csak egyéni érdek és habzsolás van, ennek minden következményével együtt. Könyörülj rajtunk, akik magunk is ide tudunk zülleni, hogy ez ne így legyen a mi életünkben. Annyi, de annyi jót vettünk a kezeidből, olyan megajándékozottak vagyunk minden téren, kérjük, taníts minket, hogyan éljünk ahhoz, hogy mindez el ne romoljon, és kárba ne menjen. Szeretnénk most igazán színed elé állani, és a valódi őszinteségre eljutni, amint azt a te igéd és Szentlelked tükrében megláthatjuk. Adj ehhez alázatot, megtisztulást és megszólíthatóságot mindnyájunk szívében. Építs bennünket a belső emberben, hogy hatalmasan megerősödjünk a te Lelked által. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Böjt első vasárnapja van, mához hat hétre fogjuk húsvétot ünnepelni. Ez a mostani, böjti időszak arra biztat bennünket, hogy álljunk csak meg, gondolkodjunk el, és fegyelmezzük meg testünket-lelkünket, akár az önfegyelem szigorúbb eszközeit is használva magunkkal szemben, mert egy magasabb élet lehetősége azt jelenti, hogy szakítunk bizonyos gyarlóságainkkal, túllépünk azokon, megtagadjuk és elhagyjuk azokat.
Nem mai kérdés azonban, hiszen az első tanítványok idejében is felmerült, hogy kell-e egyáltalán böjtölni, és ha igen, mikor, miben és mennyit. Hallottuk, hogy a Keresztelő János tanítványai sokat böjtöltek, a farizeusok is mind ezt tették, de a Jézus tanítványai nem. A feltett kérdésre, hogy akkor tehát kell-e böjtölni, maga az Úr válaszol: Gyászolhat-e a násznép, amíg velük van a vőlegény? De jönnek olyan napok, amikor elvétetik tőlük a vőlegény, és akkor böjtölni fognak.
Ez a mondat ott és akkor azt jelentette, hogy akik a saját szemükkel láthatják Jézust, azoknak az olyan nagy öröm, mint a menyasszonynak a vőlegény közelsége. Sok próféta és igaz kívánta ugyanis látni, amit a tanítványok láthattak, ti. a Megváltó eljöttét, de nem látták, és hallani, amit ők hallottak, ti. magát az Üdvözítőt személyesen beszélni, de nem hallhatták. (Mt. 13,17) Akiknek tehát mindez megadatott, azok nem gyászolhatnak, és nem böjtölhetnek – nekik semmi máshoz nem hasonlítható örömben van részük. Viszont itt és most is érvényes ez a mondás, vagyis akinek életében ott van Jézus, mint élő valóság, mint sugárzó, fénnyel teli, éltető lény, annak nem kell böjtölni, annak csak örvendeznie kell őbenne. Akinek az életében azonban nincsen ott ez a Jézus, akinek a szívében az ő helyén csak panaszok, félelem, kételyek, zavar vagy éppen valami tátongó üresség van, annak nagyon is tanácsos böjtölnie. Ez tehát egészen személyes feladat, legyünk annyira őszinték magunkhoz, hogy mi magunk mondjuk ki, hol is állunk ezen a téren. Állandóan az ő jelenlétében élünk-e, mint a boldog menyasszony vőlegénye közelségében, vagy pedig szükségünk van a böjtre, mint a megtisztulás eszközére, hogy ő egyáltalán eljöhessen hozzánk, és aztán valóban mindig, szakadatlanul mindig velünk lehessen. Mert nagy különbség van a kétféle állapot között.
Lássuk először, milyen is az, ahol ő nincs jelen. Egy királyi palotával, Heródes udvarával érzékelteti ezt a színt az evangélista. Elborzasztó listát lehet összegyűjteni, mi minden is terem meg ott, ahol Jézus nincs jelen. Először is itt csupa olyan embert látunk, aki mind kivételezett helyzetben van, pompa és bőség a része, és ezek az emberek itt mind azt hiszik, hogy ez így rendben is van, az élet semmi más, mint egyetlen nagy dáridó. A józan és értelmes életfeladatoknak még csak a kérdése sem merül fel, szolgálatról és odaadásról pedig nem is hallottak. Neked ez jár, mondják a reklámokban, mert megérdemled. És az emberek elhiszik, hogy nekik ez jár, ők ezt tényleg megérdemelték – manapság úgy szoktuk mondani, hogy a tehetségünkkel megdolgoztunk érte – és minden lelki-szellemi éberségüket feladva belealszanak az örökkévalóságba. Semmi többet nem hallunk ui. róluk, ezek az emberek mulatoztak és jól érezték magukat, és úgy is maradtak, ezt vitték magukkal az örökkévalóságba. Igent mondtak az élet kínálta örömökre, és nemet mondat önmaguk bármilyen értelmű korlátozására. Ismerték a farsangot, de nem ismerték el a böjt időszakát.
És ilyen körülmények közt nem csoda, hogy beletévedtek minden bűnök között a leggyakoribb bűnbe, a nyelv bűneibe. Ez olyasmi, hogy már nem is szokás már bűnnek tekinteni. Hogy bensőséges, személyes beszélgetések részleteit azonnal kifecsegi valaki, hogy megígéri egy embertársának, hogy valamit nem mond el senkinek, megtartja magának, és még aznap legalább hárman tudnak róla; hogy különösen is jól esik dehonesztáló, szaftos és leleplező dolgokat azonnal továbbadni másoknak – ezt és ezt mondta, ezt és ezt tette, látod, milyen silány ember. És folytathatnánk a sort egészen a trágár és mosdatlan szavak kimondásáig, ami különösen nagy sikk és társaságban külön dicsőségnek számít. Heródes szája is eljár, félrészegen azt mondja, sőt, esküvel fogadja a vendégek előtt Salóménak, hogy amit csak kér, a táncáért megadja neki.
Testvérek, amíg a szájunk felett képtelenek vagyunk uralkodni, addig beszélhetünk mi magasrendű szellemi és vallási dolgokról, koptathatjuk buzgón a templom padjait is, de valójában egészen a Heródes tisztátalan útján járunk. Nem azzal van a baj, ami a szájon bemegy, mondja Jézus – nem azzal kell foglalkozni olyan nagyon, az étrendekkel meg a híres méregtelenítéssel, hanem azzal van baj, ami a szájon kijön, a beszédünkkel. (Mt. 15,11) Legyen ez a böjt időszaka most olyan idő, amikor elkezdünk figyelni arra, miket is beszélünk mi. Hogyan is bánunk a titkokkal, adunk-e tovább pletykás híreket, jól esik-e jelen nem lévőkről elmarasztaló ítéleteket hangoztatnunk, és egyáltalán, uralkodni tudunk-e a szájunkon, vagy sem. Mert ha nem, ideje, hogy elkezdjük a szavak böjtjét. Nagyon helyes néhanap a fogak rácsa mögé bevonulni, ahogy Németh László fogalmaz. Ha Heródes képes lett volna erre, egyáltalán nem kellett volna Keresztelő Jánost kivégeztetnie, és ma és immár örökké nem így emlegetnénk, ahogy a Salómé tánca kapcsán emlegetnünk kell őt.
De van itt folytatás is. A király felesége, Heródiás először csak sógornője volt az uralkodónak, mert Heródes testvérének, Fülöpnek volt a neje. De kölcsönösen szemet vetettek egymásra, és Heródes egyszerűen megölette a saját testvérét, Fülöpöt, hogy hozzájusson a feleségéhez. Csak Keresztelő János volt útban, aki prófétai bátorsággal kimondta, hogy ilyet nem lenne szabad tenni. Heródiás pedig felhasználja immár nem csak a saját személyes varázsát és csáberejét a céljai elérésére, pedig már ez is megkérdőjelezhető módszer, hanem beveti a saját lányát is. Menj csak lányom, csináld – egyszer élünk, olyan rövid az élet. Le ne maradj valamiről. Amikor a saját szülő rontja meg a gyermekét, mert nincs jó és nincsen rossz, csak elérendő cél van, az úgynevezett boldogság, az eszközökben pedig nem kell válogatni. Hát ilyenek vagyunk mi a Jézus távollétében, ezek a gátlástalanul célratörő emberek, akiknek semmi sem szent, mert az élet egy nagy lakoma, így hát egyetlen fontos és legitim dolog marad, minél nagyobbat harapni az életből és minél gyorsabban.
Pedig igenis van jó, és igenis van rossz. Keresztelő János véres feje a tálon elég beszédes bizonyíték arra, hogy milyen a bűn igazi mivolta. Aki a bűn valóságát tagadja, az nézzen csak arra a tálra, és szörnyülködjön, mert végső kiteljesedésében pontosan ilyen a bűn. A fejet akarja, vagy, ahogy azt Jézus mondja a Gonoszról, emberölő volt kezdettől fogva, hazug és hazugság atyja. (Ján. 8,44) Ne mossuk hát el a határokat, ne hazudjuk le az égről a csillagokat, mert a Gonosz a fejet akarja, és igenis van bűn a világon, és a bűn mindig árt magunknak is, és másoknak is.
Egy szót még szenteljünk a hóhérnak is, aki levágta azt a fejet. Ő nyilván alkalmazásban volt a palotában, mint testőr vagy katona, és jó pénzért szolgált, amit nem akart elveszteni. Nyilván nem kellett minden nap ilyesmit tennie, talán ez volt életében az első ilyen parancs, amit azonban sem kedve, sem bátorsága nem volt megtagadni. Az ő állapota a gyávaság, hogy nem tudja azt mondani, hogy nem. Pénzért mindent. A magam védelméért mindent. Kockáztatni lehetőleg semmit. Neki sincs különbség jó és rossz között, neki csak pénze és kényelme van. De ez a félelmetes, arc nélküli ember összesen azzal vét, hogy ő egy senki. Mindig mások hoznak döntés helyette, ő csak végrehajt, mint egy gép, ő nem is létezik. Parancsra tettem, így védekezik utólag. A háborúban történt, olyan valakivel, aki ezekben a padokban is ült itt a mi templomunkban néhányszor, mert ide csak vendégként jött rokonaihoz. A fronton elfogtak egy ellenséges katonát, aki megkötözve feküdt a földön. A tizedes ráparancsolt, hogy lője le, de ő megtagadta ezt, a saját életét kockáztatva. Aztán a tizedes másnak adta ki a parancsot, és a földön fekvő, megkötözött ember hiába könyörgött, hogy engedjék haza a feleségéhez és a gyerekeihez, az a másik agyonlőtte. Aztán hazakerültek a frontról, és egy tízéves bajtársi találkozón egymás szemébe néztek. Az egyik tiszta szívvel és egyenes gerinccel, a másik pedig mint egy senki, aki csak parancsot teljesített. Ki tudunk-e állni a sorból, ha kell, merünk-e nem sodródni a körülményekkel? Ha hóhérok nem is vagyunk, hát gyávák se legyünk, azt mondani fontos pillanatokban, hogy nem. És a korszellemmel sem biztos, hogy mindig együtt kell sodródni. Van elég szellemi áramlat, ami tetszetős, mert korszerűnek, modernnek mondja magát, szemben a régi, avatag igazságokkal, és sokat is ígér, valójában pedig elveszi tőlünk a legértékesebbet, önmagunkat. Mit használ az embernek, ha az egész világot megnyeri is, a lelkében pedig kárt vall? Hogyan vásárolja vissza a lelkét magának, ha életre-halálra elkötelezte magát valami hamis tanítással? Azt visszük majd magunkkal az örökkévalóságba, amit itt szóltunk és cselekedtünk, ez a jelentése annak a szónak, hogy feltámadás. Minden egyéb pedig lényegtelen. Így és ilyen értelemben valóban egyszer élünk. De ez talán kicsit mégis más, mint ahogyan Heródiás biztathatta a lányát – talán ugyanezekkel a szavakkal, de mégis egészen más jelentéssel.
Milyen jó, hogy nem csak arról tudunk, milyen az ember akkor, amikor böjtölnie és gyászolnia kellene, mert nincs jelen Jézus az életében. Amikor az a Jézus hiányzik a középről, aki körbemutatott tanítványain, akik szájtátva hallgatták őt Isten országáról, és semmi más vágyuk nem volt, csak hogy legalább egy-egy szavát felfogják, megértsék, és aztán átnemesedjenek azoktól a szavaktól. Hát kezdjük itt mi is. Leülni a Jézus lábához, elővenni este a Bibliát, és addig el nem aludni, amíg legalább egy szavát meg nem értem. Akié a Fiú, azé az élet, és akiben nincs meg az Isten Fia, az élet sincs meg abban. (I. Ján. 5,12)
Erről az életről pedig böjt első vasárnapja ellenére most mégis a legnagyobb örömmel és hálával kell beszélnünk. Mert ő olyasmit hoz a szívünkbe, ami sehogyan másként, és senki mástól a miénk nem lehet. Sokan azért nem jönnek közénk, mert nem tudunk elég szépen beszélni arról, hogy mire is újít meg bennünket a megtérés és a Krisztusban való új élet. Valaki egyszer sok évvel ezelőtt egyenesen feltette nekem a kérdést, hogy miért lenne nekem jó az, ha tényleg keresztyén lennék? Akkor hirtelen nehéz volt röviden megfogalmazni, de az évek során egyre tisztábban ez kristályosodott ki bennem, hogy azért, mert akkor találja meg az ember önmagát. A mi igazi énünk a Krisztus, és amíg ő nincs meg bennünk, valóban a saját életünk sincs meg bennünk. Őt kell először megtalálnunk, és azután fogjuk önmagunkat is megtalálni. Nem azért kell Istent szeretnünk teljes szívünkkel, teljes lelkünkkel és minden erőnkkel, mert ez van a parancsolatban, hanem azért, mert nekünk magunknak ez a legjobb. És egymást sem a parancsolat miatt kell úgy szeretnünk, mint magunkat, hanem azért, mert sehogy másként igazán boldogok nem lehetünk. A bűnökkel sem azért kell leszámolnunk, mert egy külső törvény ezt mondja, hanem azért, mert azok minket magunkat húznak le egy méltatlan élet szintjére, és ezért megtagadni őket, megszabadulni tőlük a legnagyobb boldogság. A gyülekezet, vagyis a Krisztusban tényleg megújultak öröme így valóban csak a menyasszony öröméhez hasonlítható, amikor eljön hozzá vőlegénye, és az ő közelében lehet.
Régi középkori szokás, amit bizonyos egyházakban máig gyakorolnak, hogy tölgyfalevelet égetnek, és a hamujával homlokukat megjelölik a böjt első napján, mintegy a mulandóságra emlékeztetve ezzel magukat. Igen, a böjt legyen is az elmúlása ó-emberünknek, gyászoljuk is el, ha valóban van hitünk halálba adni. De ne sokat nézzünk utána, mert éppen a mulandóságunk múlik el, ha Krisztusban vagyunk. Az ember őbenne hozzájut örökkévaló énjéhez, amit már a testi elmúlás sem tud elvenni tőle. Hát ezért kell böjtölni. Kinek a mértéktelen evésben, kinek a fölösleges, és hűtlen beszédekben, kinek az internetezésben, ezt mindenki maga pontosan tudja. És belül, lélekben magunkra véve a mulandóság jelét, mert azt bőven elég a szívünkben tisztázni, hogy az a mi legnagyobb ellenségünk és félelmünk, Krisztus felé fordulva majd meglátjuk a vőlegényt, és akkor majd vége lesz a böjtnek, és valóban örvendezhetünk. Pontosan úgy, ahogy énekünk is mondja: „Örülj szívem, vigadj lelkem, Ékességed lett a hit, / Vacsorához mégy Jézushoz, / hivatalos vagy te itt!” (436.ének 1.v.) Így legyen. Ámen.
Úrvacsoraosztás
