Igehirdetés 2011. október 23.
Amit október 23-án ünnepelhetünk
Lekció: Zsolt. 80,5-10
Textus: I. Kor. 9,24-27
„Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek.
Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.
Én tehát úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, akinek szavára lett a semmiből a minden, aki elválasztottad a tengert a szárazföldtől, és aki a népek tengere felett is öröktől fogva uralkodsz, előtted borul le ezen a napon a te hívő néped. Bűnbánattal és alázattal tesszük, mert az emlékezés napján eszünkbe jutnak évszázadok hűtlenségei, vétkei és súlyos igazságtalanságai is, nem csak a dicső tettek. Bocsásd meg hirtelenkedő és fellobbanó magyar természetünk sok meggondolatlanságát, az önzés és a hatalmaskodás minden terhelő szégyenfoltját. De fogadd főhajtásunkat azok emléke előtt, akik életüket is odaadták a haza szabadságáért, és bennük ma is a te felemelő, áldozatra tanító üzenetedre ismerhetünk. Óvj meg minket minden felületes rájuk hivatkozástól, minden önhitt magunk tömjénezésétől, a könnyen kimondható jelszavaktól és az elkeseredett vakbuzgóságtól egyaránt. Add nekünk az erő, a szeretet és józanság lelkét, a te Szentlelkedet, aki tőled, az Atyától és a Fiútól egyenlőképpen származik. Neked legyen dicsőség, Szentháromság Urunk, aki élsz és uralkodsz örökkön örökké. Ámen.
Igehirdetés
Ezen a vasárnapon egybeesik a megszentelendő hetedik nap, az Úr napja nemzeti ünnepünkkel, október 23-ával. Ritka ez az egybeesés, valami olyasmi, amikor nem kerülhetjük ki, hogy templomunkban is emlékezzünk arra, ami nem bibliai ünnep ugyan, de nekünk, magyaroknak mégis nagyon fontos. Az ünnep mindig emlékeztet bennünket valamire, meg akar erősíteni minket életünk egy pontján, ez adja az ünnep belső, lelki tartalmát.
Ha számba vesszük, miben is áll október 23-a lényege, azt mondhatjuk, pontosan illeszkedik a török elleni harcok, aztán a Rákóczi szabadságharc és 1848 ügyéhez, amik mind függetlenségért, a szabadságért való harcok voltak és mind elbukott ugyan, mégis leginkább ezekre gondolva húzhatjuk ki magunkat, mondhatjuk azt egyenes gerinccel, hogy jó magyarnak lenni. De mégsem csak mint magyarok emlékezhetünk 1956-ra, éspedig azért, mert abban a szűk két hétben nem pusztán egy nemzet jogos harcáról volt szó, hanem egy egyetemes, minden emberre érvényes ügyről. Ez pedig az ember szabadsága, amit mindig és mindenhol a föld kerekségén tiszteletben kellene tartani, és aminek a határait kizárólag akkor volna szabad átlépnünk, ha valaki ezt tőlünk saját magával kapcsolatban kifejezetten kéri. A diktatúrák azonban sosem kértek engedélyt ilyesmire, egyszerűen beleavatkoztak az emberek életébe és sorsába, éspedig a lehető legellenszenvesebb és legerőszakosabb módon. Tudjuk, hogy nem csak katonáskodásra kényszerítettek tömegeket, akiknek eszük ágában sem lett volna maguktól fegyvert fogni más nemzetek ellen, és nem csak előírták, kinek mit szabad gondolni és miről beszélhet, miről nem, hanem végül már azt is be kellett jelenteni, hogy melyik háznál van disznóölés és mennyi zsírt sütöttek ki a levágott disznóból, amiből be is kellett aztán szolgáltatni egy részt. Még emlékszem, micsoda riadalom támadt gyermekkoromban, amikor egyszer kiderült, hogy a disznóölést nem jelentettük be előre, ahogy az elő volt írva, hanem csak aznap este, amikor már megtörtént a dolog.
Október 23-a arra emlékeztet minket, hogy mivé lesz az ország, ha ott mindenki életébe beavatkoznak és mindenkit kényszerítenek valamire, ráadásul kifejezetten idegen érdekek szolgálatában. Az elkeseredés egyszer csak felcsap az égre, és már az életünk sem drága, nem akarunk többé úgy élni, mint eddig. Ezen a mostani ünnepen is mondjuk csak ki, hogy teremtő Urunk mindnyájunkat a maga képére és hasonlatosságára teremtett, vagyis az ő szeretete és gondoskodása helytartóinak szánt, mert az istenképűség ezt jelenti – így és ennyiben vagyunk emberek – amiből az következik, hogy egymás életét tiszteletben kell tartsuk és tartózkodnunk kell a másik életébe való illegitim beavatkozásnak minden formájától, legfőképpen az erőszaktól. Van azonban a mások élethatárán történő jogtalan átlépésnek sok egyéb, kevésbé erőszakosnak látszó módozata is. Hogy csak egyet említsünk, a tisztátalan életéhség, a mohóság és szerzési vágy okozta indirekt beavatkozások tömege, aminek közösség és családromboló hatását naponta látjuk. Aztán a pletyka, a hát mögötti beszéd, amit senki nem tekint ilyesminek, holott velejéig az.
Mit ünneplünk hát nemzeti ünnepünkön? Azt, hogy emberek legyőzték legalább néhány napra az önzésüket, sőt még a saját életük legközvetlenebb féltését is, s készekké váltak a létező legnagyobb áldozatra is, hogy legyen már vége az állapotnak, amikor gátlástalanul bele lehet avatkozni bárki életébe és családjának, mindennapjainak eseményeibe, de még a gondolkodásába és a hitébe is. Azok az emberek ott a legnagyobbat győzték le, ti. önmagukat, amikor erre az áldozatokra készeknek bizonyultak. Ünnepelni őket egy módon lehet: méltóvá lenni meghozott áldozatukhoz.
Erről beszél az apostol is, amikor azt mondja: „Nem tudjátok-e, hogy akik versenypályán futnak, mindnyájan futnak ugyan, de csak egy nyeri el a versenydíjat? Úgy fussatok, hogy elnyerjétek. Aki pedig versenyben vesz részt, mindenben önmegtartóztató: azok azért, hogy elhervadó koszorút nyerjenek, mi pedig azért, hogy hervadhatatlant.
Én tehát úgy futok, mint nem bizonytalanra, úgy öklözök, mint aki nem a levegőbe vág, hanem megsanyargatom testemet és szolgává teszem, hogy míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek.”
Ilyen erkölcsi magaslatra, amiről itt szó van, kizárólag az juthat, aki látja a hervadhatatlan koszorút. Az antik sporteseményeket ritkán tartották, az első olimpiákat például négyévente, és nagy dicsőségnek számított azon díjat nyerni. Pedig a díj nem is állt másból, mint egy zöldellő babérkoszorúból, amit a győztes fejére tettek, s ami aztán néhány hét alatt elszáradt. Aki ilyen fajta a versenyre készült, az legalább négy éves távlatban gondolkodott, abban a pár évben folyamatosan arra készült és mindig arra gondolt, mit tud megtenni a győzelemért.
Az apostol úgy fogalmaz, hogy mi nem négyéves távlatot látunk magunk előtt, hanem sokkal nagyobbat, magát az örökkévalóságot. Az elmúlt héten játszották az ország első hangversenytermében Mozart Requiem-jét, amit nem lehet az embernek megrendülés nélkül meghallgatni. Ezt a művet a zeneszerző élete egyik legutolsó alkotásaként, már nagy betegen írta. Nincs is benne semmi öncélú díszítés, azonnal halljuk, hogy valaki készül a végső ítélőszék elé. Félelmetes hangörvények, a végítélet hangjai zúgnak, s egyetlen követelményt állítanak elénk. Mintha minden hang ezt mondaná: komolyságot! Ne áltasd magad azzal, hogy az Örökkévaló majd nem néz oda egyik vagy másik elrejteni vágyott tettedre vagy szavadra – mert minden, de minden ő elé tartozik. Semmi nincs az életben, amit ne vinnénk elébe, akarjuk vagy sem. A könyörtelen valóság szólal meg ebben a muzsikában, az, amikor már lehull minden lepel, vége minden önáltatásnak és vége minden tisztátalan habzsolásnak és életéhségnek. Kinyílik az örökkévalóság, ami ráadásul tökéletesen azonosnak bizonyul az „itt és most”-tal, a jelen pillanattal, mert az életről kiderül, hogy egyáltalán nem szalad el, hanem nagyon is örök, jön velünk. Egyetlen életünk van, s azt kell komolyan venni, nincs másik.
Ez a dolog valóban fenyeget bennünket, igen, amikor nem járunk igaz úton, vagyis amikor magunk is beleavatkozunk mások életébe illegitim módon. Vigyázz ember, mert amit ma megtettél, egyszer s mindenkorra tetted. Íme, az örökkévalóság, mint fenyegető tényező. De ugyanez a dolog, az örök élet tudata a lehető legnagyobb vigasztalás akkor, ha igaz úton járunk. Nem kell külön jutalomra várni, az ember könnyű és derűs lelke önmagában a legfőbb jó, amit semmi felül nem múlhat örömben és elégedettségben. „Érzem, hogy az örök élet már e földön az enyém lett”, énekeljük szép énekünkben, és ehhez nem lehet semmit hozzátenni – mert ennél tényleg nincs több.
Hát emeljük fel tekintetünket, látni ezt a hervadhatatlan koszorút, mindjárt lesz erőnk a szabályok megtartásához is. Mert a versenypályán küzdő csak akkor kap koszorút, ha szabályszerűen küzdött. Vannak egyetemes szabályok, amiket a Tízparancsolat mindig emlékezetünkbe idéz, ha elfeledtük volna őket. Ezeket a szabályokat nem lehet önmegtartóztatás nélkül komolyan venni. Megsanyargatom testemet és szolgává teszem, mondja az apostol – és aki nem akarja megsanyargatni testét és nem akarja azt szolgává tenni, az nyugodtan tegyen is le a hervadhatatlan koszorúról. Mindarról, ami jelentős, nagy és örök. És egyezzen ki aztán a saját lelkével, ha tud, hogy neki miért elég ennél kevesebb. Nehezen fog menni, elég sok példa mutatja. Még a Júdás lelke is fellázadt a vétek ellen, amit tanítvány létére elkövetett, és ha rosszul is, de kifejezte, hogy “ez így nem volt jó”.
A szabályoknak nem azért kell megfelelni, hogy külön jutalmat kapjunk érte, hanem azért, mert azok védik életünket. Alkotónk maga helyezte el ezeket a védő szabályokat életünk örök rendjébe, és lehet ellenük véteni, de attól nem több lesz az életünk, mint általában reméljük – olyanok lesztek, mint Isten – hanem ellenkezőleg, kevesebb. A törvényes rend megtagadása mindig csak látszik „több életnek”, a valóság azonban bebizonyítja, hogy a rablott holmi nem gazdagabbá, hanem szegényebbé teszi. A „hervadhatatlan koszorú”, az örvendező, boldog és örök élet nem létezhet a törvénytelenség világában. Akinek nem kellenek a törvények, aki a maga „boldogságát” ezek elé teszi, az utólag keserűen kell megtapasztalja, saját magát zárta ki valami lényegesből, éspedig élete egyetlen igazán magasrendű lehetőségéből.
Ezt a dolgot Pál úgy mondja, hogy „míg másoknak prédikálok, magam valami módon méltatlanná ne legyek”. Könnyű lenne ezt a dolgot úgy elhárítani magunktól, hogy hiszen mi nem vagyunk sem prédikátorok, sem pedig apostolok – ránk ez a dolog tehát nem vonatkozik. Csakhogy a földkerekségen mindnyájan beszélünk és cselekszünk is, s életünk egyik legsajnálatosabb megromlottsága pontosan ezen a területen rejlik – a szép igazságok hangoztatása az egyik oldalon, s a kevésbé szép tettek és cselekedetek a másikon. Vagyis az alapjaiban meghasonlott, hiteltelen létezés – a “létegység” hiánya. Mindnyájan ebben élünk valamennyire, mégis minden azon múlik, mennyit próbálunk meg ledolgozni ebből a kettősségből. Letörleszteni szinte lehetetlen, ez igaz, minden nap törleszteni mégis kötelesség. Amikor az ember ezt a törlesztési igényt feladja önmagával szemben, elveszti saját lényegét. Beszél, és maga sem hiszi, amit mond, cselekszik, de nincs benne igazi öröme. Állandóan keres életének valami értékes, nagy és jelentős tartalmat, de nem találja, mert a lényeget már feladta. És akkor csak a kalandok maradnak, a pillanat s ezekkel együtt a törvényen kívüliség, mert akinek a törvény nem kell, az magát ítéli a törvényen kívüli világra, amit a jézusi szó külső sötétségnek nevez. Külső, mert kívül van, a törvényes isteni renden kívül, és mert sötét – nem is lehet más, csak az, hiszen éppen azt tagadja meg választásával, ami a világnak világosságot ad, Krisztust. A “létegység” ugyanis benne van, éspedig egyedül ő benne. „Senki nem mehet az Atyához, csak én általam.” (Ján. 14,6)
Akkor ünneplünk tehát jól nemzeti ünnepünkön, ha látjuk, mire kötelez bennünket a régiek helytállása. Fölébe nőni önmagunknak, legyőzni önzésünket és megtanulni áldozatot hozni. Nem feltétlenül a vérünk ontásával, olykor éppen a vérünk lehűtésével. Nem is feltétlenül másokért meghalással, hanem éppen az egyszerű és csöndes másokért éléssel.
Ma ezeket hallottuk az igében: lásd meg újra az örök és hervadhatatlan koszorút, amit kivétel nélkül mindenki elérhet, mert az Atya nekünk készítette. Ha ezt már megpillantottad, ha már elindultál felé, küzdjél akkor érte „szabályszerű küzdelemmel”, ami önmagunk folyamatos legyőzése a törvénynek magunkra alkalmazásával. Csak az kap koronát, aki szabályszerűen küzd. Hogy végül egy „másik önmagunk”, valójában az igazi jelenhessen meg a küzdelem győzteseként. Egy olyan önmagunk, amely nem hangoztat magasabb igazságokat, mint amiket magára is érvényesnek tekint, és nem ítél olyan elvek jegyében, amiket magára nem alkalmaz. Ez a “létegység”, ez a teljes és igazi élet, ami igenis elérhető, mert minden ember élhet Istennek tetsző életet. Ő segítsen ebben minket! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk Istenünk, köszönjük az emlékezés ajándékát, amit tőled kaptunk, hogy mi emberek képesek vagyunk felidézni a történelem mélyéről régmúlt dolgokat éppen úgy, mint a tegnap történt eseményeket. Segíts minket olyan emlékezésre, amiben meg is értjük, amik már megestek és okulunk azokból, sőt, szent fogadást teszünk azok láttán, hogy megjobbítjuk életünket és méltókká válunk a régi helytállásokhoz. Így imádkozunk ezen a napon országunkért, nemzetünkért, választott elöljáróinkért, hogy megmaradhassanak az alázatban és a hűségben, és minden jó szándékú emberért. Segíts minket munkánkban, családunkban szeretetre, gyógyítsad betegeinket és vigasztald a szomorú szívűeket. Mutasd meg nekünk a hervadhatatlan koszorút, amiért érdemes megsanyargatni testünket és szolgává tenni, hogy méltatlanul ne álljunk majd színed elé, amikor eljön annak az ideje, hanem a győztesek örömével érkezzünk meg tehozzád. Jézus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
