Igehirdetés 2014. május 18. Gödöllő
Az Úr az én pásztorom
Lekció: Zsolt. 23,1-6
Textus: Zsolt. 23,1
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, köszönjük, hogy hűséges Isten vagy. Te nem hagyod magára az embert, mert szeretsz bennünket örökkévaló jósággal. Nem is értjük mindig, hogy még a bajok idején is gyöngéden gondoskodsz rólunk, amikor titokban azt akarod, hogy tanuljunk valamiből, és így még a rosszból is jó jöjjön ki számunkra. Sőt még a halál árnyékának sötét völgyében is számíthatunk a közelségedre, hiszen ma is éppen ezt a nagy hitet hirdetteted nekünk. Addig is azonban, amíg egyszer majd meglátjuk arcodat a színről-színre látásban, és egészen közel lehetünk majd hozzád, sőt mindig és örökre veled lehetünk, hadd tapasztaljuk meg, hogy most is itt vagy velünk, mellettünk állsz és vigasztalsz minden szükségünkben. Szólj hozzánk a Lélek által, beszélj a szívünkre, mert nagy szükségünk van tőled való lelki kenyérre, a Krisztusról való friss és jó hírre, a te megszentelő igédre. Ámen.
Igehirdetés
Hatvan évvel ezelőtt itt ültem minden vasárnap délután három órakor a gyermek-istentiszteleten a gödöllői templom harmadik padjában, a szószéken pedig édesapám hirdette az igét. Talán nem kell sok szót vesztegetni arra, hogy egy ilyen pillanatban, mint ez a mostani mennyire elfogódott és meghatódott az ember. Életem első tudatos emléke, amit fel tudok idézni a gyermekkoromból, az is ide, a templom kertjéhez köt. Két vagy három éves vagyok, ülök az akkori parókia teraszának lépcsőjén, amit már lebontottak, előttem a templomkert tele virágokkal, amiket édesanyánk ültetett, meg a bokrokkal, és ott még a két hársfa is, amiből már csak egy van meg – a templom teteje felett pedig a kék égen ragyog a sugárzó nyári nap. Ez a gyönyörű kép, hogy süt le rám az Isten áldott napfénye, életem első felidézhető emléke.
Pedig éppen 1950-et írunk, olyan időket, amikor a nem is olyan távoli váci gyülekezet lelkészét egy éjszaka elvitték, mert kirándulni mert a gyülekezetével, és sose tért vissza többé. Sem a családja, sem a gyülekezete a mai napig nem tehetett egy szál virágot a sírjára, mert nem tudni, hogy hol van eltemetve. Mi ebből öten, akik testvérek voltunk, és ami ott lebegett a mi édesapánk feje felett is, semmit nem éreztünk, mert a szüleink olyan gondoskodással és szeretettel vettek körül bennünket. A nagy szaladgálásokra, udvari hancúrozásokra emlékszünk, a gyönyörű karácsonyokra a parókia ebédlőjében, ahol velünk ünnepeltek az akkor még létező református árvaház diakonissza testvérei, meg a harangozó házaspár, és az egykori kántortanító is a feleségével. Ötünk közül, akik testvérek voltunk, egy már elment a minden élők útján, egy Angliában él, úgyhogy ma hárman lehetünk itt az akkori öt testvér közül. De mi igazán szívből elmondhatjuk: Az Úr az én pásztorom, nem szűkölködöm.
Lehet, hogy mások is vannak itt most a templomban olyanok, akik velünk együtt ezt pontosan ugyanígy vallják. Ők biztosan meg tudják erősíteni az előbb felolvasott zsoltárnak azt a mondatát is, hogy a mi Urunk nem csak füves legelőkön éltet és csendes vizekhez terelget, vagyis a táplálásunkról és az anyagiakról gondoskodik, hanem a lelkünket is megvidámítja. Az új Biblia-fordításban azt olvassuk itt, hogy felüdíti, a Szentírás eredeti szövegében pedig egész pontosan az áll, hogy helyreállítja a lelkünket. Nekem ez az utóbbi tetszik a legjobban, mert magam is azt tapasztalom, hogy időnként az ember lelke sebeket kap, ha technikai hasonlattal akarnánk élni, azt mondanánk, hogy behorpad, ha pedig őserdei képet használnánk, akkor azt mondanánk, hogy a ragadozók kiharapnak belőle egy darabot. A mi jó pásztorunk azonban „helyre tudja állítani” a lelkünket, vagyis kipótolja, ami belőle hiányzik, érdekes módon pedig úgy, hogy a helyes úton vezet minket – mert így kell érteni az „igazság ösvényét”. Aki a helyes úton jár, annak a lelke is rendben van. Akkor vagyunk feldúltak, és igen, akkor vagyunk depressziósak is, amikor nem járunk helyes úton. Isten pedig úgy állítja helyre az ember lelkét, hogy útmutatásával rávezet minket a helyes útra. A békétlen lelkű ember ezért tartson önvizsgálatot, és ha azt elvégzi, meg fogja találni a lelki békéjét is. Valaki elmondta, hogy egy közeli rokona beletévedt az alkoholba, de nagyon titkolta azt. Ő azonban, mivel igen közelről ismerte az illetőt, mindig pontosan meg tudta állapítani, mikor voltak józan időszakai, mert olyankor valahogy rendezett volt az arca, és másként ragyogott a szeme. Nem az látszott meg az illetőn, hogy éppen most ivott, mert erre vigyázott – hanem az, hogy pár napja tette, amiből már régen kijózanodott ugyan, de messze nem volt a lelkének békessége – és ez kiült az arcára. Istenünk helyre tudja állítani a lelkünket, éspedig azzal, hogy rávezet minket a helyes útra.
Néha pedig a jó pásztornak, és ez már egy következő lépés, ha megfelelő legelőhöz vagy ivóvízhez akarja a nyájat terelni, akkor mély és sötét völgyön kell őket átvezetni. Szó szerint itt „halálosan veszélyes, sötét völgyről” van szó. Ezek életünknek azok az időszakai, amikor nagy veszélyben vagyunk lelkileg, erkölcsileg, vagy pedig amikor egy szerettünkért aggódunk, és megvan rá az okunk. Ez nem is mindig látszik valakin külsőleg, mert esetleg megvan a maga tartása – de az illető nagyon is jól tudja, hogy ő maga miben is van. A zsoltár szépséges üzenete itt abban áll, hogy mivel nekünk jó pásztorunk van, még ezek a mély és sötét völgyek is a javunkat szolgálják, mert gazdánk jól tudja, miért kell nekünk átmenni azon a sötét völgyön. Ő maga személyesen vezet minket át ezeken, mert tudja, merre és hol vár ránk füves legelő és csendes víz. De a vigasztalás ezekben a nehéz és sötét völgyekben mégsem csak abban áll, hogy „majd egyszer milyen jó lesz”, hanem abban, hogy ő velünk van. A Szentírásnak ez egy egészen központi üzenete – „Ő mondotta: Nem hagylak el, sem el nem távozom tőled!” – ahogy olvassuk több helyen is a Bibliában. (5 Móz 31,8 Zsid 13,5) Ezt az igét édesapám egy kis fehér lapra felírta és szüleink 30 éves házassági évfordulóján ajándékba nekem adta. Mind az öten kaptunk tőle akkor egy-egy igét. Ma is itt van a Bibliámban, és minden vasárnap, amikor a templomban felolvasok a Szentírásból, előttem van az ő keze írásával. Szeretném ezt a hatalmasan erősítő igét most lélekben sokaknak átadni. A hívő ember vigasztalása nem csak a sikeres életben, nem is a jó és biztos anyagi háttérben, és még csak nem is a világ állásának kedvező fordulataiban van – bár adja az Ég, hogy sok-sok ilyen jóban is legyen részünk! – hanem abban, hogy ő maga, az Úr velünk van. Ez a mi igazi többletünk! Minden olyan pillanat, amikor erről az ő ígéretéről nem feledkezünk el, megvigasztalt idő életünkben. Közeledjetek Istenhez, és közeledni fog hozzátok! (Jak 4,8) Istenben bízom, nem félek, ember mit árthatna nékem? (Zsolt 56,5 és 56,12) Vagy idézzük magának Jézusnak a születését: „Nevezd annak nevét Immánuelnek, ami azt jelenti, velünk az Isten!” (Ézs 7,14, Mt 1,23) Hát ez a mi igazi vigasztalásunk. Nem vagyunk egyedül, és nem vagyunk kiszolgáltatva még a mulandóságnak sem, mert ő velünk van. “Ha a mennybe hágok fel, ott vagy, ha a holtak hazájában vetek ágyat, te ott is jelen vagy.” (Zsolt 139,8)
Ezt az ő vigasztalását azonban ő néha vesszővel és bottal adja. Itt az eredeti héber szöveg azt mondja, hogy vessződ és botod „bátorságot adnak”. Ha már ennyit szóltam drága szüleinkről, akik tizenkét éven át szolgáltak ebben a gyülekezetben, édesapánk a szószéken, édesanyánk pedig az orgonánál ülve, hát azt is nyugodtan elmondhatom, hogy szigorú neveltetést kaptunk tőlük. Amikor kiérdemeltük, kaptunk büntetést is. Ma már áldjuk őket ezért – és nem csak mi. Hozzáértő szakemberek gondosan megvizsgáltak száz számra olyan sorsokat, akik maguk dobták el maguktól az életet, és azt találták, hogy nagyon sok ilyen életből hiányzott egy legalább valamennyire autoriter apa: meghalt, elvált, bevonult a belső szobába, nem vállalta apai feladatát. Hiányzott az életükből, hogy találkozzanak már gyermekként az élet szigorával is, persze a megfelelő mértékek között – és amikor komoly terhekkel kellett szembenézniük, összeroppantak. „Ha fenyíték nélkül valók vagytok, amiben mindenek részesülnek, korcsok vagytok, nem pedig fiak – olvassuk az apostoli levélben. – A mi testi atyáink fenyítettek minket, és becsültük őket, nem sokkal inkább engedelmeskedünk a lelkek Atyjának, és élünk?….Bármely fenyítés ugyan jelenleg nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, de utóbb a megigazulás üdvös gyümölcsével fizet azoknak, akik abban szenvednek.” (Zsid 12,8-11)
Saját tapasztalatom az, hogy Isten nagy kegyelmének jele, amikor még fenyít bennünket. Amikor már leveszi rólunk a kezét, és nem nyúl utánunk, nem kapunk tőle figyelmeztetéseket, már hagyja egészen, hogy menjünk a magunk feje után, akkor nagyon veszélyes közegbe érkeztünk. A pásztorok botja azonban az ókorban is, ma is kampós bot – mert azzal tud utána nyúlni a szakadék felé szaladó juhoknak. Visszarántja őket, nem engedi őket vesztükbe szaladni – hát olykor így szokott ő is megerősíteni és felbátorítani minket a jóra. Becsüljük meg ezeket a pillanatokat, mert sok van ilyen az életünkben, csak éppen nem szoktuk mindig észrevenni.
Végül pedig egy ünnepi hálaadó lakomán találjuk magunkat a zsoltár gondolatköre szerint. Terítve az asztal, csordultig a pohár, éspedig az ellenség szeme láttára, vagyis módja van bárkinek irigykedni, és a legmódosabb vendéglátásban van része a szerzőnek, mert még fejét is megkenik olajjal. Ez a templomban szolgáló léviták hálaimája lehetett, akik nem kaptak ugyan földet, amint a többi tizenegy törzs tagjai, amit művelhettek volna, mert rájuk a szent szolgálat várt, és abból is éltek, mégis így sóhajthatott fel közülük valaki az un. lévita-hálaadással: „Az én részem kies helyre esett, szép örökség jutott nekem.” (Zsolt 16,6) Ami azt jelenti, hogy nincs az a szép telek vagy sok aranykoronás szántóföld, ami felérne az Úrnak való szolgálattal. Tekintsen a hívő ember így az ő hitbeli kötelességeire: rangosabb állapot nincs a világon, mint odaszentelten tenni a tőlünk telhetőt az ő országának, uralmának előmenetelére. Lehet az nem csak igehirdetés vagy hitoktatás, hanem másokkal való erősítő, vigasztaló beszélgetés is, lehet az énekkarban való hűséges szolgálat, lehet a gyülekezeti újság elvivése a szomszédoknak, utcabelieknek – kinek-kinek a neki adott kegyelmi ajándék és a hit mértéke szerint.
Aki idáig eljutott, hogy már örömmel szolgál, az hittel hiheti: az Úr házában lakom egész életemben. Ez azt jelenti, hogy akármi jön is, az üdvösséget tőlem elvenni már nem lehet, Isten megváltó szeretete Krisztusban rám mindenkor érvényes. Sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelemségek, sem hatalmasságok, sem jelenvalók, sem következendők, sem magasság, sem mélység, sem semmi más teremtmény el nem választhat attól a szeretettől, ami Krisztusban van. (Rm 8,38-39) Mindig az üdvösség körében fogok maradni, akármi történne is velem vagy körülöttem. Ezt a rendíthetetlen bizonyosságot akarja ő nekünk adni ma a 23. Zsoltár mondatai által. Azt mondja, hogy mi hitben úgy össze vagyunk kötve a nagy szeretettel, amit Krisztusban adott Isten a világnak, hogy attól minket semmi el nem választhat. Derüljön hát fel a szívünk, mert nekünk ilyen hitünk van, a mi Urunk Jézus ilyet hozott nekünk. Eszembe jut az Odisszea záróképe, amikor a hős húsz hosszú esztendő bolyongása után végre hazatalál. Felesége nem ismeri fel ennyi idő után a torzonborz, megöregedett férfiban egykori daliás férjét, és próbára teszi, vajon valóban az-e, akinek mondja magát: megparancsolja szolgáinak, hogy az ünnepi lakomához hozzák elő a családi ágyat is. Odüsszeusz összecsapja kezét, asszony, megbolondultál? Nem emlékszel már, hogy ifjú házas korunkban, mikor házunkat építettük, kivágtam egy évszázados tölgyet, hogy annak törzsét a földben hagyva, az legyen házas ágyunk egyik lába a négy közül? Hogyan akarod azt te most idehozatni? És akkor felesége már elhiszi, hogy ő a férje. Ő, akivel egykor olyan bensőségesen összenőtt az életük, akivel közös titkaik vannak, aki emlékszik életük mélyen összekapcsoló történéseire. Minden boldog házasság és igazi összetartozás emlékeztethet minket, ha gyarló és emberi módon is, de arra a nagy és elszakíthatatlan szeretetre, ami bennünket Krisztushoz fűz. Ő nem ezüstön és aranyon, hanem drága vérén vásárolt ki bennünket a bűn rabszolgaságából (1 Pét 1,18), és mi igazán szabadok lettünk. Szabadságunkban pedig magunk döntöttünk úgy, hogy mindenkor hozzá akarunk tartozni, az ő megváltó jóságához és örök szeretetéhez.
Onnan indultunk, hogy a mi Urunk jó pásztor, ezért nem szűkölködünk. Olyan pásztor, akinek nem csak az anyagiakra, ételünkre és italunkra, meg az otthonunkra van gondja, hanem a lelkünket is helyre tudja állítani, meg tudja gyógyítani, éspedig azzal, hogy a helyes útra terelget minket. Átvezet ugyan néha egészen sötét és mély völgyeken, ahol akár nagy veszélyek is várnak ránk, de ő ott is jelen van, nem hagy minket magunkra ilyenkor sem – az ő lénye, az ő áldott személye és jelenléte a mi egyetlen igazi vigasztalásunk és megbátorodásunk. Fenyítése is minket szolgál, hiszen megtérést munkál, és adjunk hálát mindig, amikor visszaránt minket a szakadék széléről. Végül pedig vigyük magunkkal az ígéretét is: aki ezekben jár, aki az ő kezéből veszi feladatát, mint az egykori léviták is – annak nagyon szép öröksége van, ami “kies helyre esett” – lehet benne örvendezni. Mert a hely, ami nekünk jutott, az az üdvösség helye, a Bárány menyegzőjének helye, ahogy mostanában olvastuk – s az mindenkor a miénk marad. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, annyi jót adtál már nekünk, hogy egész életünkkel sem tudjuk igazán meghálálni. Fogadd kedvesen a hálát, ami a szívünkben van, és vedd kedvesen önmagunk elkötelezését a még több odaadásra és szeretetre. Imádkozunk néped lelki előmeneteléért ezen a helyen, és mindenhol, ahol segítségül hívnak téged. Könyörgünk egyházunk közösségében ezen a vasárnapon a cigány-misszióért, hogy emberi életek, családok és közösségek megépülve téged szeressenek és szolgáljanak ott is, ahol eddig nem ismertek volna. Áldd meg azokat, akik erre a szolgálatra szentelték életüket és adj mindnyájunknak sokkal több megértést és szeretetet, mint amiben eddig éltünk. Vezess minket a most következő hét napjain hűségben és hálaadásban élni. Ámen.
