Igehirdetés Szentendre, 2014. május 18.
Az Úrnak éljünk
Lekció: ApCsel. 7,51-60.
Textus: Róm. 14, 7-8.
„Mert közülünk senki sem él önmagának; mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Tehát akár élünk, akár meghalunk, az Úréi vagyunk.”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk Jézus Krisztus által! Áldunk és magasztalunk Téged a dolgos hétköznapok után elérkezett hetedik nap megpihenéséért és öröméért. Köszönjük neked, hogy megtartottál bennünket és elhoztál ma ide szent hajlékodba. Köszönjük neked, hogy a gyülekezet közösségében lelki otthonunk lehet, ahol erőt meríthetünk, és gyógyulhatnak lelki sebeink. Megvalljuk Urunk, hogy rászorulunk a megújulásra, a megtisztulásra. Pislákol csak bennünk a hit lángja, és azért jöttünk ma ide, hogy Szentlelkedet kérjük: gerjeszd fel bennünk azt a lobogást, amire alkottál minket. Add kérünk a te szent Igédet szíveinkbe, add, hogy megújult és tőled erőt nyert fiaidként távozhassunk ma innen. Fiad, Jézus Krisztus érdeméért kérünk, hallgass meg minket! Ámen.
Igehirdetés
Az őskeresztyének közül István vértanú volt az első, akinek az életével kellett fizetnie az Úr Jézusba vetett hitéért, és a róla szóló bizonyságtételéért. Sajnos sokan követték őt még ebben aztán, mégis csak az ő halálát mondja el a Biblia. Benne van ebben a leírásban ugyanis mindaz, hogy mi volt az ő botránkoztatónak számító üzenetük, és hogy ha szenvedniük kellett, hogyan szenvedtek.
Áldjuk érte Istent, hogy ma nem üldözik Jézus Krisztus követőit ily módon, és hogy nekünk nem a halálunkkal, hanem az életünkkel kell megdicsőíteni Jézust. Bár – el kell mondanunk – hogy ez sem mindig és annyira könnyű, mint ahogyan azt most egy mártírhalálra való emlékezés után elsőre gondolnánk.
De gondoljunk csak akár egy ilyen nagy áldozatra, hogy valaki az életét is kész odaadni az igazságért, vagy egy teljesen hétköznapi Krisztus-követésében járó, de igen sok áldozattal és szenvedéssel is terhelt életre, felmerül bennünk a kérdés, hogy hol a határ számunkra? Mi az, amit meg kell tennünk Jézusért, és honnét kezdve mondhatjuk azt, hogy ez már sok, ezt már nem kívánja tőlünk Isten? Hányszor tapasztaljuk, hogy mi emberek – néha mi magunk is – fellázadunk, és azt mondjuk: „ezt már nem, itt vége a türelmemnek”. Van, akinek nagyon kevés elég ehhez, egészen apró dolgok is elegendőek arra, hogy azt mondja: elég. Mások pedig sok és nehéz terhet is elviselnek, hordoznak szelíd türelemmel. Hol a határ? Meddig kell türelemmel viseltetni és honnét jogos a lázadás?
Nagyon nehéz lenne erre általános választ adni. István vértanúnál azt látjuk, amit Jézus mutatott a kereszten, vagyis hogy a szeretet, ha igazi, akkor a végsőkig szeretet marad. Vagyis a szeretet, ha igazi, akkor feltétel és határ nélküli.
Ilyen volt a Jézus imája mögötti szeretet: „Atyám, bocsásd meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek.” S ilyen volt az István vértanú imádsága mögötti szeretet is: „Uram, ne tulajdonítsd nekik e bűnt!”
Ő is ugyan onnét vette a maga szeretetét, mint Jézus: az Atyától. Mert ilyen nagy szeretete csak neki van. Így pedig ez a fajta végtelen és feltétel nélküli szeretet csak azoknál van meg, akik valóságos kapcsolatban vannak Ővele.
A szeretet tehát, ha igazi, vagyis isteni, akkor végtelen és feltétel nélküli, vagyis nincsen határa. Van viszont iránya, javasolt irányai, nem is egy. Amikor Jézust megkérdezik, hogy melyik a nagy parancsolat, akkor azt mondja: „Szeresd az Urat, a te Istenedet, teljes szívedből, teljes lelkedből, teljes elmédből és teljes erődből! Ez az első és nagy parancsolat. A második pedig hasonló ehhez: szeresd felebarátodat, mint magadat!”
Eszerint pedig Jézus három irányba tartja fontosnak a szeretetet:
– Isten iránt,
– a másik ember iránt,
– és önmagunk iránt.
Nem említené mind a hármat, ha nem tartaná mind a hármat fontosnak. S bár legfontosabbnak, elsőnek az Isten iránti szeretetet tartja, kezdjük most mégis a sor másik végétől, és onnan haladjunk, vagyis a kevésbé fontostól a legfontosabb felé.
1.
„Mint magadat” – mondja az Ige, vagyis jogos és szükséges dolog – a maga helyes mértéke szerint – ha az ember önmagát is szereti. Tartozunk önmagunknak azzal, hogy odafigyeljünk a saját életünkre, egészségünkre, lelki életünk háztartására, belső folyamatainkra. Aki önmagát gyűlöli, megveti, az teljes mértékben sem a másik ember, sem Isten szeretetére nem képes igazán. Jézus sehol nem tanít arra, hogy szeresd a másik embert és ne szeresd önmagad. S mégis egyáltalán nem ritka, hogy az emberek nem szeretik saját magukat, még azon az alapszinten, azon a normális szinten sem, hogy legalább jóban lennének saját magukkal.
Ne csodálkozzunk ezen azonban, hiszen e világ fejedelme, a nagy hitető, nagyon sok módszert alkalmaz közöttünk annak elérése érdekében, hogy mindez így legyen. Hányszor és hányszor találkozunk ugyanis például – még napjainkban is – azzal, hogy megaláznak valakit óvodában, iskolában, hivatalokban, és még sokfelé, sokszor a családban is, annak ellenére, hogy azt gondolhatnánk, felvilágosult társadalmunkban már senkinek sem kell elmagyarázni, hogy ez milyen nagy károkat okoz az emberek önbecsülésében, s ezt követően pedig azok másokhoz való viszonyulásában.
A Központi Statisztikai Hivatal számadatai szerint Magyarország a születések terén Európában a középmezőny végén van, inkább a rosszabb kategóriákhoz közel. Halálozás terén pedig majdnem a legrosszabb helyen, vagyis szinte nálunk halnak meg az emberek szinte a leghamarabb a kontinensen, különösen a férfiak. Mi lehet az oka? A túldolgozás, a rengeteg feldolgozatlan lelki feszültség, az egészségtelen életmód, a rossz táplálkozási szokások, a még mindig növekvő számarányú italozás és dohányzás? Nem tudhatjuk pontosan.
De azt igen, hogy az emberek hazánkban nem szeretik saját magukat eléggé. Nem szeretik magukat eléggé ugyanis, amikor dühösködő, feszültségekkel teli lelkiállapotokban élnek, amikor nem keresik és nem is találják a megbékélés helyét. Nem szeretik eléggé magukat, amikor nem fordítanak időt a befelé fordulásra, hogy meghallják, hogy mi is van a saját szívükben.
Igen, meg kell lássuk, hogy aki nem képes életmódja, étkezési szokásai, szellemi töltekezés módja reformjára, amit pedig nagyon is tanácsos évente újragondolni, megfontolni, az nem szereti magát eléggé.
Ne féljünk ettől ugyanis, hiszen a helyes önszeretet nem önbálványozás. Nem önzést, és nem gátlástalan egoista törtetést, hanem józan, gondos életvezetést, testi, lelki és szellemi egészségünkre való odafigyelést jelent az, hogy magunknak is tartozunk szeretettel. Élni, amikor arra van szükség, magunkért is! Nem csak dolgozni, nem csak szerezni, nem csak teljesíteni, hanem egy jót olvasni is, egy jót kirándulni is, a teremtett világ szépségében gyönyörködni, feloldódni emberek közt, másokra odafigyelni, tenni valamit a közösségért is!
2.
De ez már a második irány, ahogy haladunk a fontosabb dolgok felé.
„Szeresd felebarátodat, mint magadat!” Senki sincs köztünk, aki meg ne tapasztalta volna, hogy milyen üres dolog csupáncsak önmagunkért élni. Még a falat is jobban esik, ha van kivel beszélgetni közben. Sőt hiábavalónak tűnik, akár a legszebb élményünk is, ha nincs kinek elmesélnünk azt.
De hadd olvassak fel ennek szemléltetésére egy történetet!
A boldogtalan golfozó
Természetünkhöz tartozik, hogy szívesen mesélünk élményeinkről. Ez néha fontosabb, mint maga az élmény… A Jom Kippur Izraelben, az ószövetségi idők óta mindmáig a megbékélés napja. Ki-ki igyekszik kibékülni haragosával, és csendességben, magába szállva lelki békét találni. Nos, ezen az ünnepen egy fiatalember, aki szívesen kérkedett, gondolt egyet, és így szólt magához: „Ma mindenki otthon ül. Senkinek sem fog feltűnni, ha elmegyek egyet golfozni. Csodálatos alkalom, végre enyém az egész pálya, zavartalanul játszhatok!” Az angyalok várták, hogyan reagál majd erre a hallatlan bűnre az Úr. De nem történt semmi. Nem söpört végig zivatar a pályán, nem csapkodtak villámok a fiatalember körül. Ellenkezőleg. Az első ütéssel már el is érte az első lyukat. A másodikkal a másodikat. Tizennyolc ütés, tizennyolc telitalálat. A fiatalember kipirult arccal, ragyogó szemmel élvezte szokatlan sikerét. De mintha nagyon elkomorult volna, amikor hazafelé tartott a pályáról… A mennyei seregek hangos morgolódással fejezték ki nemtetszésüket: „Hát ennyire közönyössé vált volna a Világ Ura a földi dolgok iránt? Miért nem követ büntetés egy ilyen bűnt?” Isten azonban csak ennyit mondott: „Ne morogjatok! Nézzétek, milyen komoran ballag visszafelé. Ő már tudja, hogy senkinek sem mesélheti el, milyen sikerrel játszott ma.
Igen, nagyon jó dolog valakivel, valakikkel megosztani érzéseinket, élményeinket. Sőt, sokkal tovább menve ettől, jó dolog szeretni másokat, élni másokért. Ilyenkor azt érezzük, hogy adunk valamit, fontosak vagyunk mások számára. A baj csak ott szokott lenni, ha üzletnek fogjuk fel mindezt: adok, hogy adjál. Élek érted, de csak addig, amíg elég hálás vagy érte, és viszonozod. Mennyi és mennyi emberi szomorúság fakadt már abból, hogy emberek nem kapták szeretetükért azt a viszonzást, amit vártak volna. Emberek belevetik magukat valakiért, valakikért a szeretetbe, a másokért való életbe, és egyszer csak csalódnak, és kisemmizettnek érzik magukat. Az ugyanis a másokért élés egyik nagy veszélye, gyengéje, ha a másokért élés önmagában áll, vagyis ha nem az Úrban történik mindez. Nincs az a lelki atléta, aki sebezhető ne lenne. Sőt, az ember minél inkább feladja önmagát, minél jobban arra építi életét, hogy teljesen csak másokért él, annál sebezhetőbb, mert a hála és a viszonzás iránti igényt nem tudjuk kiölni magunkból. Mi emberek már csak ilyenek vagyunk, mert ha nem a türelmünk, nem a szeretetünk mond csődöt, akkor az igazságérzetünk lázad fel, és messze mielőtt még elérnénk oda, hogy a szeretetünk feltétlen és határ nélküli lenne, visszafordulunk a mások szeretetétől az önmagunk szeretete felé.
Hol van hát a határ? Mikor kell elfeledkeznünk önmagunkról, hogy igazi önátadással éljünk másokért, és mikor kötelességünk visszavonulni, hogy önmagunkért is éljünk?
Emberileg nincs, aki ezt megmondhatná, biztos határokat egyszer s mindenkorra senki sem húzhat senkinek.
Istenünk segítségével, mai Igénkből azonban mégis megtudhatjuk, hogy hol a határ!
3.
Azt hallottuk, hogy: „Közülünk senki sem él önmagának, senki sem hal önmagának. Mert ha élünk, az Úrnak élünk, ha meghalunk, az Úrnak halunk meg. Azért akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.”
Ez az az Ige, amire ősi református hitvallásunk, a Heidelbergi Káté legelső kérdése, vagyis az egész hitvallás lényege épül. Azt halljuk ebben, hogy a mi vigasztalásunk az, hogy: úgy életünkben, mint halálunkban, nem a magunké, hanem hűséges Megváltónknak, Jézus Krisztusnak a tulajdonai vagyunk. S a nagy kérdést, hogy „hol a határ”, itt találjuk megválaszolva. Mert aki elkezd az Úrnak élni, annak többé nem kérdés, hogy mit tegyen. Aki őneki él, annak az élete kinyílott és növekedni kezd. Azt is mondhatjuk, hogy fölé emelkedik annak a kínzó kérdésnek, hogy magamért vagy másokért éljek. Szépen helyére kerül az ilyen állapotunkban minden. Isten Szentlelke beállítja a helyes arányokat. Amit nem tudtunk magunktól, hogy tűrjük-e, vagy lázadjunk-e fel, azt az ő jelenléte magától értetődővé és egyértelművé teszi. Bizonyossá leszünk a tennivalónk felől. Kínzó gondolatok, sérelmek eltűnnek, és az ember új utat talál ott, ahol addig csak körbejárt. Képes továbbmenni a maga vándorútján, begyógyulnak sebei, erőt kap és új távlatok nyílnak meg előtte. Éspedig azért, mert elkezdett az Úrnak élni!
Mi hát a teendőnk? Elindulni efelé a határtalan szeretet felé, mégpedig tudatosan, döntés szerint, elhatározással. Tudva azt, hogy az Úréi vagyunk, és nem is lehetünk boldogok ezen a földön másképpen, mint elindulva és haladva Őfelé.
Ezen az úton pedig feltétlenül figyeljünk arra, hogy legyen szeretetünknek elegendő ereje saját magunk felé is, ahogy hallottuk. Vagyis gondozzuk életünket, gondozzuk létünkből mindazt, amit senki nem gondozhat helyettünk: testi egészségünket, szívünk békéjét, örömét és harmóniáját, szellemünk mozgásképességét.
De irányuljon szeretetünk mindenképpen a másik ember felé is, mert közös élet nélkül elvadulunk, élet tolvajokká, egoistákká sivárodunk.
S e két szeretetkötelesség, vagyis az önmagunk és mások iránt való szeretet pedig találjon helyes arányt az áhítatban, az Isten-közelségben. Éljünk az Úrnak, hogy tudjuk, hol a határ, mennyiben kell szeretnünk magunkat, s mennyiben tartozunk szeretettel mások iránt. Merítsünk erőt ehhez abból a tényből, hogy: „Akár éljünk, akár haljunk, az Úréi vagyunk.” Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te úgy szeretted ezt a világot, hogy nem engedted sötétségben maradni és elveszni. Elküldted nekünk Jézust világosságul, hogy lássunk az ő fényénél. Tégy bennünket képessé arra, hogy megnyíljunk az ő számára, és legyen általa nekünk is világosságunk: tudjuk a tennivalónkat, ismerjük a mértéket, elfogadhassuk a te vezetésedet. Segíts minket szeretetben élni – önmegvetés és mások megvetése nélkül. Segíts minket éltető, oltalmazó életet élni, hogy ne vesszen el semmi, ami érték, ami tőled való, mi magunkban sem, másokban sem, a világban sem. Tégy minket bizonyossá arról, hogy megváltottaid vagyunk, hogy életünk a tiéd és nem a magunké, és ezért élhetünk teneked bátran és félelem nélkül, amíg majd a színről-színre látásban egészen eggyé lesz életünk teveled. Ámen.
