Igehirdetés 2013. április 28.
Én-szűkítés és én-tágítás
Lekció: Apcs. 8,1-25
Textus: 2 Kor 12,9
„Ő ezt mondta nekem: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”
Imádkozzunk!
Urunk, Istenünk, köszönjük neked az új tavaszt, a friss zöld leveleket, a virágzó fákat, és mind azt a szépséget, amit teremtett világodban nekünk adtál. Szeretnénk méltók lenni nagy jóságodhoz, de ha őszinték vagyunk, lehajtjuk fejünket és szégyenkezünk, hiszen nincsen közöttünk csak egy igaz is. Segíts most minket, hogy valódi legyen a belső csönd és az áhítat, és tisztán hangozhasson köztünk a te igéd, amit el ne nyomjon, meg ne másítson emberi vágy és szenvedély. De segíts abban is, hogy amikor harsog a törvény, és a komorsága elrettent, legyen egy halk és szelíd hang, amely odasúgja nekünk, a te gyermekeid vagyunk és örökre azok is maradunk. Add, hogy újra higgyük, hívhatunk téged így: Abbá, Atya! És amikor igazán gyermeki szívvel hozzád jövünk és előtted letelepedünk, járja át a lényünket tőled való értelem és mennyei, friss Lélek, amely bátorít és megsegít, hogy éljünk. Jézus nevében kérjük, tedd most lehetővé számunkra mindezt. Ámen.
Igehirdetés
Sok embernek van olyan személyes élménye, hogy ami elsőre bántónak, ellenségesnek vagy akadályozónak bizonyult az életében, arról később kiderült, hogy mégis a javát szolgálta. Sajnos, amikor konkrétan benne vagyunk valami olyasmiben, ami kellemetlen, és ami bajt jelent, szinte mindig elfelejtjük az ilyen tapasztalatainkat, és kizárólag azt látjuk, ami éppen ellenünkre van. Pedig milyen jó lenne ilyenkor emlékezni, hiszen hányszor kiderül már valamiről, hogy rövidtávon bántott és szabadultunk volna tőle, később azonban, amikor megértettük és a helyére került, már kifejezetten a javunkat szolgálta.
Így volt ez a keresztyénekkel is, amikor az első vértanú, István kivégzése miatt menekülni kezdtek Jeruzsálemből. Száműzetésbe menni, odahagyni az otthonunkat, a hazánkat, az ismerős arcokat – ez cseppet sem volt kellemes dolog, főleg, ha közvetlen életveszély is kapcsolódott hozzá. De hát Jeruzsálemben nagy üldözés kezdődött a Jézus követői ellen, házkutatások voltak, bizonyítékokat kerestek, és nem volt mit tenni, aki életben akart maradni, annak menekülnie kellett. Ami azonban személyesen nehéznek bizonyult, arról később kiderült, hogy Isten kezében áldott eszköz volt, hogy országát építse, hogy az evangélium terjedjen és eljusson „egészen a föld szélső határáig”, ahogyan azt már Ézsaiás próféta is látta a szent nép küldetéséről. (És 49,6)
Most azonban még éppen a legelső mozzanatoknál tartunk, amikor a Krisztusról szóló tanítás Samáriába jut – amit úgy is mondhatnánk, hogy a „rossz szomszéd”, akivel nem beszéltünk évszázadok óta, hát befogadja a jó hírt, az evangéliumot, amit Jeruzsálem elutasított. Van ebben valami megszégyenítő, hiszen a szent nép java része valóban nem ismerte fel azt, akit pedig maga Isten küldött hozzájuk, meg az egész embervilághoz – s amit ők lebecsültek, azt a kívülállók örömmel fogadják, és új életre jutnak általa. Merítsünk most erőt és vigasztalást ebből az egyszerű tényből, hogy ami elsőre kellemetlen, sőt életveszélyes fenyegetésekkel teli borzalom, ami menekülésre késztet, az később Isten áldásának bizonyulhat, amint csak kiderül róla, hogy egy magasabb összefüggésben mit is szolgált. Viseljük úgy életünk próbáit, hogy nem keseredünk bele a terhekbe, nem adjuk át magunkat annyira a pillanatnak, hogy már semmi mást nem is látunk a próbáktól, mert ha az evangélium ügye előre megy általa, akkor nem volt hiába semmilyen szenvedés.
Ám a történet nem csak ilyen általánosságokban szól hozzánk, hanem közvetlen emberi sorsokon át is, amikor bemutat nekünk egy friss keresztyént, aki előzőleg még Simon mágus névre hallgatott. Azt halljuk róla, hogy eredetileg varázslással foglalkozott, és szerette azt minél nagyobb közönség előtt művelni, mert egyrészt így igazolva látta, jó dolog, amit művel, hiszen sokan kíváncsiak rá – másfelől pedig nyilván sokan fizetni is készek voltak azért, hogy részt vehessenek titkos hátterű eseményekben, legalább nézőként, és csodálókká is lehettek, amire megint csak elég sokan vágynak. Ez a dolog az óta is így van, bizonyos lelki beállítottságú emberek nagyon szeretnek elbűvölve lenni, és szükség esetén a pénzt sem sajnálják az ilyesmire. Simon mágus ámulatba ejtette az embereket, és Isten Nagy Erejének tekintették őt, de ki is volt ő valójában?
Valami keveréke lehetett a bűvésznek, aki ügyes és látványos trükköket tudott, amitől ámultak az emberek, az illuzionistának, aki elképesztő dolgokat be tud mutatni, és egy bátran kockáztatni tudó szélhámosnak, aki el tudta hitetni, hogy mindezt túlvilági erőkkel végzi. Nyilván jól ismerte az emberi lélek esendőségeit, gyenge pontjait és kitűnően hasznosította azokat a céljaira. Az ő képletéből most emeljük ki és húzzuk alá a merészséget, ami nélkül az ilyesmi nem szokott működni. Vannak kockáztató emberek, akik sokra viszik, mert bátran fel tudják fújni magukat, mások meg ámulnak, mert ők is szeretnének olyan merészek és hatékonyak lenni. A Biblia úgy fogalmaz erről, hogy Simon „valami nagynak állította magát”, és hosszabb ideje ámulatban tartotta ezzel Samária népét.
Van a lélektannak egy szakkifejezése, amit a kardiológiából kölcsönöztek, és így hangzik: én-kitágítás, idegen szóval ego-diasztolé. Ahogyan a szív ki tud tágulni, hogy magába szívja a vért – ezt diasztolénak nevezik – aztán pedig összehúzódva működteti a vérkeringést, amit meg szisztolénak, összehúzódásnak hívnak, hát úgy az emberi én is ki tud tágulni, meg össze tud húzódni. Az én-kitágulás idején az ember hozzászól mindenhez, részt vesz a legkülönfélébb ügyekben, minden meg akar ismerni, és főleg birtokba akar venni, egyszóval jelen van egy sereg dologban. Aktív, érdeklődő, barátságos, sok emberrel tart kapcsolatot, rossz esetben gyűjti a skalpokat is, mindenesetre bátran kihelyezi magát a többiek közé, szereti, ha rá figyelnek, és erőteljesen közli magát mindenkivel. Simon mágusnak ez a dolog nagyon ment, egészen addig, amíg az evangélium meg nem érintette, és akkor változtatott ezen, hitt és megkeresztelkedett.
Elindult egy lelki úton, amelyiken maga mögött hagyta a hitetést, amit addig művelt, már nem volt olyan fontos számára, hogy tessék az embereknek és őt látva mindenki ámuljon. Megértett valamit Jézusból, de ez a dolog úgy tűnik, mégsem épült bele a lényébe szervesen, nem fejlődött tovább a személyiségében, hanem csökevényes maradt, talán összesen egy lelki zárvány, egy sziget lett benne. Sokan vannak ezzel így, hogy rokonszenves számukra a Jézus ügye, sőt nagyon is sokra tartják, de nem engedik, hogy átjárja a lényüket, hogy meg is határozza a lelki fejlődésüket, és ennek mindig az a következménye, hogy egy idő után visszamennek ugyan oda, ahonnan a megváltó szeretet már kiemelte egyszer őket.
Ez történt Simonnal is. Amikor látta, hogy a tanítványok kézrátételével adatik a Szentlélek, megkínálta őket pénzzel, hogy árulják el neki ezt a titkot, hogy akire ő ráteszi a kezét, az is vegyen Szentlelket. Vagyis visszament abba a régi énjébe, az állandó én-kitágítás világába, a merészen kockáztató ember szerepébe, ahol még szerette rátenni a kezét mindenre, amire csak tehette, szeretett ámulatot kelteni és annak a középpontjában lenni, fürdeni mások elismerésében, holott a Szentlélekkel szemben egyetlen helyes alapállás létezik, az pedig pontosan az énünk legkisebbre való összehúzása. Mert hát kik vagyunk mi vele szemben? Hol voltunk, amikor a földnek alapot vetett, össze tudjuk-e kötni a Fiastyúk szálait, a Kaszás-csillag köteleit meg tudjuk-e oldani, fel tudjuk-e kelteni idejében az állatöv csillagait – ahogyan Jób könyvében kérdezi az Úr a halandótól, mire is képes tulajdonképpen. (Jób 38,31,32) Jób válasza ez: Ímé, én parányi vagyok, mit feleljek? Kezemet szájamra teszem. Egyszer szóltam, de már nem teszem, avagy kétszer, de nem teszem többé. (Jób 39,36-37)
Azt mondhatjuk ezért, hogy ahogyan megvan a helye és ideje az énünk kitágításának, a világ birtokbavételének, pontosan úgy megvan a helye és ideje az énünk összehúzásának, ha úgy tetszik, az ego-szisztolénak is, amikor lemondunk az élményekről, lemondunk a lehetőségekről, és nem többet és még többet akarunk élni, hanem készek vagyunk magunkat korlátozni. Simon csak az ego-diasztolét ismerte, a birtokbavételt, a megszerzést, és még nem tudta, hogy ennek az ellenkezője révén is hatalmasan gazdagodhat az ember, sőt, aki a Szentlélekkel áll szemben, annak nem a birtokba vétel, hanem a birtokba adás a feladata.
Az, amit az apostoli ige így fogalmaz: Elég néked az én kegyelmem, mert az én erőm erőtlenség által végeztetik el.”
Ha valaki megérti, miről is van szó itt, az nagyon hamar eljut a nem cselekvő cselekvéshez, amiről az őskori hagyományok mind tudnak, vagyis ahhoz az aktivitáshoz, ami az emberi igyekezeteinket a minimumra csökkenti, hogy az élő Isten végre valóban munkálkodni kezdhessen bennünk. Ez a dolog mindig belül kezdődik, vagyis emberi lényünkben fejlődünk, mondjuk így, érlelődünk és növekedünk. Nem leszünk labilis emberek, akiket mélyen és drámaian érint, és kibillent az egyensúlyából egy kis próbatétel. Edzettebbé válunk, stabilak és megbízhatóak leszünk, nem fognak a hangulataink terrorjuk alatt tartani. Ha valamit megígérünk, azt megtartjuk, és lehet majd ránk számítani. Aki csak az én-kitágításra képes, az fantaszta lesz, mert álomvilágot kerít magának, aki viszont csak az én-szűkítést szereti, az meg beül a sarokba és minél kevesebb embert akar látni. Egyik sem jó önmagában. Az egészséges lélek képes mind a kettőre, és szépen egyensúlyba is jut a lénye, mert mindig tudja, most éppen mi is aktuális a továbblépéshez a kettő közül.
Van persze mind a két műveletnek karikatúrája is, amik csak látszanak annak, de egészen mást képviselnek. Az én-kitágítás például a magunktól való elragadtatottságon át a túlzásokban való beszédig és a megalapozatlan tervezésig, a levegőben való ötletelésig sok változatot ismer, míg a tanulás, vagyis a valóság érdemi birtokbavétele, és az a hit, hogy mindig érdemes tanulni, többet, mint amit a körülményeink elvárnak tőlünk, a legpozitívabb változata az én-kitágításnak. Az én-szűkítésnek is van karikatúrája, ami leginkább a sértődött visszavonulás, a „ne számítsatok rám” jelszava, amikor a passzivitásban valójában agresszivitás rejlik, és nem is kapcsolódik hozzá semmilyen belső, önismereti előmenetel, csupán csak mások rejtett és többnyire reménytelen manipulációjával állunk szemben. De ide tartozik a hitetlenségnek minden formája, vagyis az, amikor akár vízen is járhatnánk, ha az Úr éppen arra hív minket, hiszen vele együtt mindenre van erőnk és minden lehetséges, mint Péterrel is megesett – de mi inkább aludni megyünk a hajófenékre, ahogyan azt Jónás tette, amikor az Úr elől akart elszaladni.
Egy a lényeg, hogy a szívünk „egyenes legyen Isten előtt” – amint azt Péter mondja (Apcs 8,21), vagyis maradjunk ő iránta érzékenyek és megszólíthatóak. A Szentírás ezerötszáz oldalának egybehangzó és nagy üzenete, hogy ő mindenkor elmondja és világosan megmutatja nekünk igéjében, éppen most mi is következik, mire van szükség ahhoz, hogy valóban előre lépjünk, ne pedig hátra. Ígéretet adott arra, hogy igéjét mindenkor közli velünk, ha mi arra valóban számot tartunk. Aki keres, az talál, aki kér, az kap, és a zörgetőnek megnyittatik. (Mt 7,7) És ahogy a zsoltár mondja: Lábam előtt mécses a te igéd, és ösvényemnek világossága. (Zsolt 119,105)
Akkor meg fogjuk érteni, hogy miért is elég nékünk az ő kegyelme. Mert elvesz tőlünk minden telhetetlenséget, ami az élet egyik legfőbb megrontója. Elvesz tőlünk minden önsajnálkozást is, mert ha ő a mi pásztorunk, akkor nem szűkölködünk, füves legelőkre terelget, és a lelkünket is megvidámítja. (Zsolt 23,2-3) Akkor megértjük, hogy mire is volt jó egy-egy próba az életünkben, mint az első keresztyéneknek is a menekülés és a szétszóratás. És akkor mindig világos előttünk, minek jött el az ideje, a magunk felfújásának és kitágításának, hogy mindenné váljunk és mindent birtokba vegyünk, vagy az alázatnak és az elcsöndesedésnek, a magunkba szállásnak, ha úgy tetszik, az énünk szűkítésének. S akkor valóban még nagy mélységek közelében is ezt mondjuk: Elég nékem az ő kegyelme. Az ő ereje erőtlenség által ér célhoz igazán. Ámen.
Imádkozzunk!
Istenünk, te tudod, mikor mire van szükségünk, hiszen te vagy az, aki életünket jól elgondoltad, és földi vendégeskedésünk határait is kimérted. Taníts meg minket életünk útjára minden nap, amikor szent igédet kutatjuk, olvassuk vagy hallgatjuk. Add értenünk, milyen nagy a te kegyelmed, és mi mindenre elégséges. Vezess el minket arra a tudásra, hogy a te erőd éppen erőtlenség által jut el igazi céljához. Igazgasd lépteinket a most következő héten, hogy el ne tévedjünk az élet sűrűjében. Ámen.
