Igehirdetés 2008. június 1.
Építsük meg a város kőfalait!
Lekció: Nehémiás 2,11-20
Textus: Nehémiás 3,1 3,5 3,8
„Eljásib főpap és szolgatársai, a papok kezdték építeni a Juh-kaput….Ezek mellett a Tekoa-beliek javítgattak, de előkelőik nem hajtották nyakukat Uruk munkájának jármába… Mellettük Uzziél, Harhajá fia javítgatott az ötvösökkel. Mellette Hananjá, a kenőcskészítők egyike javítgatott. Helyreállították Jeruzsálemet egészen a szélső várfalig.”
Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked a templom szent helyét, ahol életünk dolgairól gondolkodhatunk a te színed előtt. Tudjuk, hogy testünket, egész életünket is templomnak szántad, Szentlelked lakóhelyének, de megvalljuk, hogy nagyon sokszor egészen profán és szentségtelen hely a mi testünk és életünk. Szeretnénk most ezt az időt valóban terád figyelve tölteni, a te hangodat hallani az igéből, és a te Lelkeddel megtöltekezni. Segíts ebben mindnyájunkat! Nagy szükségünk van arra, hogy kipótold erőtlenségünket és eltöröld méltatlanságainkat. Bocsásd meg vétkeinket és emelj fel minket magadhoz, a te uralmad alá. Jézus Krisztus nevében kérünk, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Egy kőfallal körbe kerített város évezredek óta mindig a biztonságos, rendezett életet jelentett. Aki kerítetlen városban lakott, vagy olyan faluban, ahol nem volt pénz a védőfalak megépítésére, arra bármikor rátörhetett az ellenség, egy rablóhorda, vagy bárki más – de akit erős várfalak vettek körül, az védelmet élvezett. Milyen büszkén mondja nagy költőnk, Berzsenyi is, hogy
„Nyolc századoknak vérzivatarja közt
Rongált Budának tornyai állanak”. Sajnos azonban, azt is hozzá kell tegye:
„…Ámbár ezerszer vak tüzedben
Véreidet, magadat tiportad.” (A magyarokhoz, 1810)
Így aztán, amikor a Bibliában Jeruzsálem kőfalainak megjavításáról, újraépítéséről olvasunk, amint az elmúlt napokban Kalauzunk vezetése szerint ezt tettük is, akkor egyszerre van szó egy város jólétéről, népének biztonságáról, és bármely hívő ember lelki talpra állásáról is. Mert a jól kerített, erős kőfalakkal határolt város nem csak haditechnikai képződmény, hanem az emberi üdvösség szimbóluma is. Ennek jegyében olvashatjuk a Példabeszédek könyvében, hogy „Mint megromlott és kerítés nélkül való város, olyan a férfi, akinek nincs birodalma az ő lelkén.” (Péld. 25,28) Jeruzsálem pedig a Biblia emberei számára a szent város, ahol Isten neve lakik, ahonnét az ő ismerete szétárad a világba. Így aztán a jeruzsálemi kőfalak megépítése nem csak a városlakók biztonságát jelenti, hanem szimbolikus utalás az üdv forrására és valóságára is.
Mert gondoljuk csak meg, az emberi lélek sem lakhat határtalanul a világban, mint ahogyan a 20. század egyik jelentős filozófusa beszél erről. Azt mondja, hogy mi emberek olyanok vagyunk, mint akiket egyszerűen beledobtak a világba, ez a „világba-vetettség” (Hineingeworfenheit, M. Heidegger) a létünk legjellemzőbb vonása. És valóban, elég sokan élnek így; beledobta őket egy ismeretlen erő a világba, és az óta hatás és hatás, emberek és információk, sodródás és hánykolódás innen oda, mindig az határozza meg a lelkünket, hogy éppen mi ér minket a világból – mert nincsen elég jó kerítés, nincsen megépített kőfal, hanem „megromlott és kerítés nélkül való város” a lelkünk. Tanulságos hát azt tanulmányoznunk, milyen erők is mozgatták azokat a régi embereket, akik kétezer-ötszáz évvel ezelőtt hozzáfogtak egy város kőfalának javítgatásához.
Legelöl áll maga Nehémiás, akinek a könyvéből felolvastunk az előbb. Ő maga egy idegen országban lakik, Babilonban, annak is a legtávolabbi, legdélebbi sarkában, túl a két nagy folyón, a Tigrisen és az Eufráteszen. Súsán várában vagyunk, és Nehémiás itt a király pohárnoka. A király észreveszi Nehémiás arcán, hogy az valamiért szomorú, mi pedig tudjuk róla, hogy immár napok óta böjtöl, sőt sír, amikor mások nem látják, és imádkozik a szobájában Istenhez, mert egy hírnök meghozta neki a hírt, hogy Jeruzsálem kőfalai romokban vannak és a kapuit tűz emésztette meg. Ezek az imádságok nagyon mélyről, Nehémiás szívéből jönnek, és míg Nehémiás így imádságban Istennel beszélget, egyszer csak eszébe jut egy régi ige. Mózesnek azt mondta az Úr, hogy „…Ha ti hűtlenek lesztek, én elszélesztelek benneteket a népek közé. De ha megtértek hozzám, megtartjátok parancsolataimat és teljesítitek azokat: még ha az ég szélén lennének is azok, akiket eltaszítottam közületek, onnan is összegyűjtöm és elviszem őket arra a helyre, amelyet kiválasztottam, hogy ott legyen nevemnek lakóhelye.” (V. Móz. 30, 2-5)
Ez az ige pedig megvigasztalja ezt az imádkozó, síró és böjtőlő Nehémiást, és ajánló levelet, írásbeli támogatást kér és kap a királytól, hogy hazamehessen és megépíthessen Jeruzsálem kőfalait. Ha tehát azt kérdeztük az előbb, hogy milyen erők is mozgatták azokat a régi embereket ott a város falainak megépítésében, akkor azt kell mondanunk, hogy az ige, Isten szava volt az első számú mozgató. És nem is lehet más, mert egyedül Isteni hangja, az ige tudja megmutatni az utat nekünk, embereknek. Hányan próbálták kiolvasni már a természet csodáiból, és ámulatig valóban el is jutottak, de a helyes cselekvésig már nem. Mások meg a történelmet kutatták, és felfedezni vélték benne a magistra vitae-t, az élet tanítómesterét, de hát mit látunk? Az első világháború után azonnal eszeveszett készülődés kezdődött a második világháborúra, mintha senki nem okolt volna a húszmillió halottból. És mi kezdődött a második világháború után? Megint csak ugyanaz, mert nem tanul valójában az ember a saját történelméből. Többre van szükség: a történelem általi megdöbbenésre, igazi belső megrázkódtatásra, hogy az ember képes legyen végre meghallani, amit Isten mond neki az ő igéjében.
Ezért hát mindaz, aki valóban szeretne városfalat építeni, jól teszi, ha figyel arra, mit mond neki Isten. Emberek szeretnék hallani az ő szavát egy-egy válságos pillanatban, nehéz döntés előtt, és közben semmibe veszik azt, amit ő elmondott már az övéinek ezredévekkel ezelőtt. Nem tudjuk, hogy mikor is írták le pontosan a mózesi igéket, köztük azt, ami a király pohárnokának a szívében megszólalt, mert Isten Lelke megelevenítette számára, de az biztos, hogy Nehémiás és Mózes közt legkevesebb hétszáz év volt a távolság. És ezt a csaknem ezredéves igét a király pohárnoka úgy meghallja a szívében ott, Súsán várában, hogy odahagyja a főpohárnokságot, ma azt mondanánk, hogy a fizetését és a nyugdíját egyszerre. Elindul egy közel ezer kilométeres útra, és hónapok múlva hazaérve nekifog éjszaka, holdfénynél, titokban tanulmányozni a réseket, mekkora is a romlás és hogyan is kell majd neki kezdeni a javítgatásnak. És hiába acsarkodnak és áskálódnak az ellenzők, a hóroni Szanballat és Tóbiás, az ammoni szolga, a falak mégiscsak felépülnek. Mert valaki hallgatott az igére, komolyan vette azt, amit Isten mondott neki. Hiszem és vallom, hogy az élő Isten ma sem hallgat, nekünk szól, igét ad, tanácsol és útbaigazít – csak legyen, aki meghallja!
Nehémiás azonban nem volt egyedül, kapott társakat szép számmal. Fel is vannak sorolva, de ennek csak egy töredékét olvastuk fel az előbb. Először a papokat említi közülük a szentíró. Eljásib főpap és szolgatársai jártak elől, és mindjárt a kaput építették meg, fel is szentelték, lehetett használni. Manapság szinte kizárólag olyan filmet és színdarabot lehet látni, amelyben a papi emberek pénzéhesek, erőszakosak, és mindenféle erkölcsi botlásról vagy gyalázatról nevezetesek. A Biblia nem így látta őket Nehémiás idejében: példát adtak a többieknek, előttük jártak az igyekezetben. A kapu megépítése építészetileg is kényes, költséges művelet volt, és íme, voltak emberek, akik pont ezt a feladatot vállalták. Másoknak egyszerű falazás volt a dolga, egymásra tenni köveket habarccsal, nekik pedig boltívekkel és statikai problémákkal kellett megküzdeni, hatalmas, jól záródó, vasalással ellátott kapuszárnyakat függesztve ezekre, és ők mindezt példaszerűen, mások előtt járva gondosan elvégezték. Mintha a mai keresztyéneknek szólna ez, akik az egyetemes papság értelmében mindnyájan papok, királyok és próféták is vagyunk, hogy adjunk csak mi is jó példát a többieknek, járjunk mi is előttük ebben az értelemben – hogy mit is jelent a családi békesség, hogyan kell egy munkát tisztességgel elvégezni, hogyan lehet konstruktív, építő a jelenlétünk ebben a küszködő országban, ahol élünk. Nyúljunk mi is a nehezebb feladat után, építsük a kaput ott, ahol mások csak éppen falazgatnak.
De van itt még más tanulság is. Azt olvastuk az előbb: „…Mellettük Uzziél, Harhajá fia javítgatott az ötvösökkel. Mellette Hananjá, a kenőcskészítők egyike javítgatott. Helyreállították Jeruzsálemet egészen a szélső várfalig.” Ötvösök és kenőcskészítők. Azt is mondhatnánk, hogy olyan emberek, akiknek nagyon finom kézre van szükségük a munkájukhoz, hiszen az ötvösök egészen finom kalapácsokkal dolgoznak, és néha tűvel karcolják bele a mintát a fémekbe, a kenőcskészítők pedig a patikusoknak felelnének meg ma, akik néhány miligrammos adagokat kellett kimérjenek, hogy az illatszerek vagy a gyógyszerek megfelelően elkészüljenek – és ezek az emberek most maltert hordanak és követ törnek, mert építik Jeruzsálem kőfalait! Ezt így lehet összefoglalni: áldozat nélkül nem megy. Biztosan beletelt jó pár napba, amíg a kirepedt tenyerük utóbb meggyógyult, és már nem remegett annyira a megerőltetett, agyonhasznált kezük, de ők is javítgatták a kőfalakat. Mert áldozat nélkül nem megy. Aki meg akarja tartani az ő életét, elveszti azt, aki pedig elveszti az ő életét, érettem és az evangéliumért, örök életre eleveníti meg azt – ezt Jézus mondta. És valóban, az a boldog ember, aki tud áldozatot hozni, és rájön, hogy nem is olyan nagyon nagy dolog elveszteni az életünket másokért. Mert akinek ez nem kell, megtapasztalhatja, hogy miként fülled be az élete, amit megtartott magának, nem akart vele szolgálni, nem akarta odaadni, hát megmaradt neki – de mégis, valójában így veszett el. Ha odaadta volna, ha fel tudta volna áldozni – mondjuk a hivatásáért, vagy az övéiért, vagy a gyülekezetéért, vagy egy jó ügyért, akkor sokkal több jutott volna belőle neki magának.
De lehet, hogy úgy jár, mint a Tekoa-beliek, akiknek előkelői nem akarták nyakukat Uruk munkájának jármába hajtani. A köznépet elküldték, ők maguk pedig otthon maradtak – és kétezer-ötszáz év óta ezt olvassuk felőlük a Bibliában. Emberek, akik kimaradtak valami nagyon fontosból, a szent város falának újjáépítéséből. Nem lenne jó, testvér, ha kimaradnál belőle. Itt van anyaszentegyházad, van elég javítani való fala, itt van a gyülekezeted, a maga ezer tennivalójával, van-e már szolgálatod benne, ahol számíthatunk rád. De itt van a saját lelked városfala is, foglalkozol-e méltó módon a javítgatásával? Vagy belenyugodtál, hogy úgyis romos? De nagy kár, ha így lenne!
Ne félj segítséget kérni életed Istenétől, ha kell, sírva és böjtölve, imádkozva és igét kérve. Ne félj útra kelni, ha az ige elküld, jertek építsük meg Jeruzsálem kőfalait! Tudjál példát adni, mint a papok tették akkor, tudjál áldozatot hozni, mint az ötvösök és a kenőcskészítők tették, mert valaki önmagát áldozta érted a kereszten. És neked már nem kell meghalni másokért, éppen elég, ha élsz majd másokért. És vigyázz, ki ne maradj a falak újraépítéséből – mert akkor így kerülsz be te is az élet könyvébe, mint a Tekoa-beli előkelőségek: nem akarták nyakukat az ő Uruk munkájának jármába hajtani.
Inkább légy a javítgatók között, akik szépen, egymás mellett, a maguk helyén teszik a dolgukat, nem akarják egymást lepipálni, egymást kiszorítani, mindenkinek megvan a maga helye, amit szíve szerint, szeretetből vállalt és azon a helyen áll hűséggel és javítgat. Mert van elég javítani való, ebben, azt hiszem, egyetérthetünk. És egyszer talán eljön az idő, amikor igazi, szívbéli örömmel énekelhetjük majd:
„Örülök az én szívembe’ E kívánatos hírt hallván, Hogy mi bémégyünk ezután,
Az Isten lakóhelyébe, Jeruzsálem, kapuidban, Mi lábainkkal megállván.
A Jeruzsálem jól megépült, Sok ékes épületekkel, Holott szép polgári renddel,
Mindenféle nemzet egybegyűlt.”
(122. Zsolt. 1. és 3. vers) Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, mi szívesen büszkélkednénk azzal, hogy jól megépített város az életünk, de erről szó sincs. Közösségeinkben csak egymás mellett élünk, nem pedig egymásért, egyéni létünket pedig változó és nagyon is bizonytalan érzések vezérlik. Add meg nekünk igéd erejét, hogy azzá lehessünk, akiknek te már látsz is bennünket. Köszönjük, hogy olyan sokszor tettél csodát néped életében, és mi magunk is tanúi, sőt megajándékozottjai lehettünk már ezeknek. Segíts minket abban, hogy tudjuk a nehezebbet választani, és merjünk áldozatot hozni, amikor a város falainak építéséről van szó. Vigyázz ránk, hogy nehogy azok közé tartozzunk, akik nem akarták nyakukat az ő Uruk munkájának jármába hajtani. Add meg nekünk erődet és útmutatásodat a most következő hét napjain, hogy örömmel dicsérhessünk tégedet, amikor helyreáll majd Jeruzsálem, el egészen a szélső falakig. Ámen.
