Hol a kincs?

2003. november 9.
dr. P. Tóth Béla

Hol a kincs?

Lekció: Márk 10, 17-31
Textus: II. Tim. 1,12

“Tudom, kinek hittem. És bizonyos vagyok benne, hogy ő az én nála letett kincsemet meg tudja őrizni ama napra..”

Imádkozzunk!

Úr Jézus Krisztus! Te úgy jártad végig ezt a földi életet, mint akinek nem volt hová lehajtani a fejedet, mi pedig berendezett házakban és kényelemben élünk. Téged elhagytak és kinevettek legnagyobb szenvedésedben, mi pedig emberekkel vagyunk körülvéve minden nap, akikkel beszélgethetünk, támogathatjuk és bíztathatjuk egymást. Mégis te vagy a gazdag és mi vagyunk a szegények, te vagy a győztes és mi vagyunk a győzelemre sóvárgók. Köszönjük neked a vasárnap ajándékát, hogy kiszakíthatjuk magunkat a mindennapok munkái közül, és kereshetjük azt a csendet, amiben meghallatszik a te tiszta és éltető szavad. Nagyon szükségünk van arra, hogy megtöltsd üres szívünket Szentlelkeddel, az igazságnak ama Lelkével, amelyet a világ be nem fogadhat, de minden hívő örömmel behívhatja és befogadhatja szívébe. Feltámadott Jézusunk, te eljöttél az első tanítványokhoz, jöjj el hozzánk, mai tanítványaidhoz is, és adj nekünk is száz annyit mindenért, amit odaadtunk, a jövendő világon pedig tőled való, mennyei, örök életet.

Ámen.

Igehirdetés

Az emberi élet önmagában is csodálatos, nagy ügy, hiszen mindenki számára csak egyetlen egy van belőle. Ennek az “egyetlen egy” életnek a jelentőségét szinte csak akkor szoktuk csak átélni igazi mivoltában, amikor valaki születik vagy amikor valaki meghal – hiszen ezekben az eseményekben leplezetlenül, pőrén áll előttünk az igazság: valóban csak egyetlen egy életünk van, álljon az évtizedekből vagy csak napokból, mindegy. És mégis, ezen a nagy csodán, az “egyetlen egy élet” csodáján belül is van egy másik, minősítetten fontos ügy, ami magánál az életnél is fontosabb, nagyobb és ez – az üdv.

Az üdv az ember életének alapja és célja is egyszerre, de azt is mondhatjuk, hogy egyetlen reális tartalma is, ami nélkül az élet üres és hiábavaló. Az üdv az, amiért születtünk, és ha nem érjük el, akkor maga az élet, legyen bármilyen mozgalmas is, üres marad, mert éppen a lényege hiányzik. Talán ezért van, hogy az üdvről olyan sok hasonlatban beszél maga a Biblia is, és beszélnek az emberek is.

Németh László például egy zászlóhoz hasonlítja, amit az embernek egy hegy csúcsán ki kell tudnia tűzni, vagyis valami győzelemhez, beérkezéshez hasonlítja, egy küldetés teljesítéséhez. Aztán lehet jelképe az üdvnek a szépen megépített vár, vagy város, meg az égig érő fa és még sok-sok más szimbólum is, amik közül most mai igénk kapcsán a “kincs” jelképével foglalkozzunk.

A gazdag ifjú nem tudott lemondani a saját gazdagságáról, kincseiről, ezért nem nyerte meg a másik kincset, az üdvöt. Ez az egyszerű kép arra emlékeztet, hogy az üdv ott kezdődik, amikor már nem én vagyok gazdag, nem nekem van valami fontos kincsem, amihez ragaszkodom, hanem a kincsem Jézusnál van. Lehet, hogy valaki már eljutott oda, neki érdekes és kedves színfolt a templom az életében, de ez még nem üdv. Lehet, hogy valaki megkedvelte már a vallás esztétikumát, lelkületét és hangulatát, de ez még nem az üdv. Lehet, hogy valaki elismeri már a krisztusi tanítások igazságát, de ez még nem az üdv.

Az üdv ott kezdődik, hogy kincsünk van Krisztusnál, a Feltámadott és élő úrnál. Nála van a kegyelem, ami le tudja mosni rólunk, ami szenny, nála van a bocsánat, az új kezdés lehetősége és nála van a jövőnk, a reménységünk, hogy érdemes élni és van hazaérkezés: egyszóval az életünk igazi kincse nála van letéve. Ez azt jelenti, hogy életünk súlypontja nem az emberi kapcsolatainkban, nem a hivatásunkban, nem a fiatalságunkban és nem az egészségünkben van már, hanem a Krisztusnál letett kincsünkben, az üdvben van. Amíg ez nem így van, addig nem vagyunk keresztyének, csak vallásos emberek. A keresztyén hit azt jelenti, hogy egzisztenciánk fontosabbik, nagyobbik része nem nálunk van, hanem Jézusnál, aki szenvedett értünk és feltámadott a halálból.

És ha ez nem így van, ha túlságosan lefoglal minket bármi, betölti a gondolkodásunkat és meghatározza az érzéseinket, legyen az jó vagy rossz dolog, akkor itt az ideje, hogy ez megváltozzon. Adjuk át neki a szívünk minden tartalmát, örömét és bánatát, tervet és szorongást, hadd legyen minden első sorban is az övé, nem pedig a miénk. Nála van jó helyen, nem nálunk! A Heidelbergi Káté nem csak hogy erre biztat minket, hogy ti. minden gondunkat őrá vessük, hanem egyenesen azt nevezi egyetlen egy vigasztalásunknak, hogy mi magunk is mindenestől fogva nem a magunké, hanem hűséges Megváltónknak, a Jézus Krisztusnak tulajdona vagyunk! Adjuk hát át őneki mindenünket, legfőképpen pedig életünk legnagyobb és legdöntőbb ügyét, üdvünket őneki, ez a kincs nála van a legjobb helyen.

Mert hát mi is szokott történni akkor, ha nem őnála van? Elfelejtjük, elpiszkoljuk és elvesztegetjük az üdvöt, szépen, ebben a sorrendben! Elfelejtjük, mert hiszen annyi minden fontos dolog van az életben: intézni kell a család dolgait, ott a munka és a hivatás, ott a gyerekek felnevelésének feladata, ott van a gyülekezet és a tágabb közösség sok ügye, és minden nap valami új küzdelem jön, ami lefoglalja az embert. Úgy annyira ám, hogy nem is emlékszünk rá, mi valójában az üdvre születtünk és nem a küszködésre és igyekezetre csupán. Egyszerűen elfelejti a legtöbb ember, még a keresztyének is sokszor, hogy üdvre, azaz Isten megismerésére születtünk.

Aztán – elpiszkoljuk. Mert az Isten-ügy, ami az üdv lényege, jön velünk kezdettől fogva, a szép, tiszta gyermeki hittől kezdve, a kristály tiszta imádságoktól fogva az első csalódásokon és megrendüléseken át, a sok önző, csak magunkra gondoló, előnyöket óhajtó vallásosságon keresztül néha egészen a keserű meghasonlottságig és lelki zűrzavarig, amiben minden van, csak harmónia és békesség nincsen. Amikor az ember visszatekint a saját lelki történetére, rendszerint sok szégyellni valója akad, mert hát mi lett abból a szép tiszta konfirmációi emléklapból az évtizedek során? Egy gyűrött és piszkos lap, amin rajta van az élet minden gyalázata, hamisságok, csalások és erőszakosságok, álszentség és kérlelhetetlen önzés az egész vonalon! A kincs, ha nálunk van, elpiszkolódik az élet sok szennye révén.

És ami a legborzasztóbb – nem csak elfelejtjük, nem csak elpiszkoljuk, ha nálunk van, hanem el is vesztegetjük ezt a kincset! Mindenki úgy indul neki az életnek, hogy űzi, hajszolja a csodát, amit sejt, és ez a remélt és keresett csoda az évtizedek során egyszer csak szerte foszlik és ott áll az ember kiégetten és üresen. Áprily Lajos mondja “A ragyogó madár” c. versében:

” Kerested erdőn, bérceken, fiatalságtól részegen,
Álmodtad és tudtad, hogy él, különb madár a többinél:
elorzott minden drága színt, smaragdot, türkizt és rubint,
szikrázóbb, mint a gyurgyalag, begy-tollán biboros szalag,
a kékcsókánál kékje szebb, a jégmadárnál ékesebb.
Véredben él, álmodban ég, egyetlen egy gyönyörűség.
S míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed.”

Milyen mély emberi tapasztalás: űzzük, hajszoljuk a csodát, és egyszer csak elszalad az élet és nem marad semmi a csodából, csak beosztani való kicsi nyugdíj, hálás vagy hálátlan gyerekek és unokák, minden reggel újabb fájdalmak itt vagy ott, mindig kevesebb jó barát, és mindig kevesebb öröm az életben � mert elszaladt az élet és igaz, amit a költő mond arról a csodáról, arról a �különb madárról: “..s míg mohón űzte két szemed, futott, futott az életed..”

Ha mind ezt végig gondoljuk, akkor valóban jól tesszük, ha életünk kincsét odaadjuk annak, aki arra tud úgy vigyázni, hogy megmaradjon “ama napra”, vagyis még az ítélet napjára is. Mi még az életünk végéig se tudjuk megőrizni, ő pedig még azon túl is tud rá vigyázni! Mi elfelejtkezünk róla, és íme, ő vasárnapról vasárnapra emlékeztet minket arra, hogy mi is a legfontosabb az életünkben.

Belefelejtkeztünk valamibe? Nem látunk ki a munkahelyi dolgainkból? Elborítanak a családi feladataink? Már csak egyetlen ügy érdekes és fontos számunkra? Halljuk most meg ezt az evangéliumot: ő emlékszik arra, hogy mire teremtett minket, még akkor is, ha mi elfeledtük volna! De jó, hogy az ő emlékezete nem csorbul ki olyan könnyen, mint a miénk! Amikor azt mondjuk róla, hogy ő hűséges Isten, akkor azzal ezt mondjuk: emlékszik a szándékaira és nem változtatgatja őket úgy, mint mi, emberek szoktuk a szándékainkat. Ő tett sok fontos ígéretet az atyáknak, és Krisztusban azt mind “igenné és ámenné” tette – beteljesítette! Jöjjön velünk ez a gondolat a most következő héten: a mi Urunk jól emlékszik arra, hogy minket üdvre szánt, és nem felejtkezik el erről akkor sem, ha mi nagyon is elfeledkeztünk volna erről a kincsünkről.

Aztán ő nem piszkolja el ezt a kincset, mint mi emberek szoktuk, hanem megőrzi azt nekünk eredeti tisztaságában. Milyen borzasztó, amikor egy vagyonhoz például hamisság vagy csalás tapa:: lehet-e a gazdagságot jó lelkiismerettel élvezni, ha ahhoz hamisítás vagy mások megrövidítése tapad? Tág lelkiismeretű embereknek talán egy ideig igen, de még őket is utol szokta érni, ha nem előbb, a végső elszámolás percében az igazság. Ezért hát nagyon fontos tudni minden keresztyénnek, hogy a mi igazi kincsünk, az üdv, Krisztusnál ragyogó tisztaságában kerül megőrzésre. Nem azért, mert megérdemeljük, hanem mert őneki ilyen nagy a kegyelme.

Minden vétkes, rossz lelkiismeretű testvéremnek hirdetem, hogy csak a meg nem vallott és el nem hagyott bűnre nincsen bocsánat, vagyis a megátalkodottságra. Arra a bűnre, amit elismertünk és megvallottunk legalább őneki – és nem maradtunk meg benne, vagyis elhagytuk, azt ő is megbocsátja és a háta mögé veti, a tenger mélyére, és meg sem emlékezik róla többet. Ezért, ha bűnünk van, már pedig minden embernek van, akkor tegyünk róla vallást őneki és hagyjuk el, a többit pedig bízzuk egészen őrá. Ő a mi nála letett kincsünket meg tudja őrizni ama napra – ezt vallhatjuk az apostollal együtt mi is. Mi elfelejtkezünk róla, elpiszkoljuk, de ő nem felejtkezik el róla és egész tisztaságában megőrzi ezt a kincset. Úgy fogja majd visszaadni nekünk az örökkévalóságban, hogy ugyan olyan szép lesz az őt dicsérő imádságunk a dicsőült lelkek közt a mennyei paradicsomban, mint amilyen gyermekkorunk legszebb és legtisztább imádsága volt – ő így őrzi meg a mi nála letett kincsünket.

Végül pedig a legfontosabb: míg mi elvesztegetjük a kincset, ő nem csak hogy megőrzi, hanem hozzá is tesz ahhoz. Száz annyit ad övéinek azok helyett, amiről ők letettek: házakat, fitestvéreket, nőtestvéreket, anyákat, gyermekeket, üldözésekkel együtt, a jövendő világon pedig örök életet. Ezt a gyarapodást minden hívő ember megtapasztalhatja. Nem az elején van a jó, amikor fiatalok vagyunk és aztán a rossz, amikor eljönnek a nem szeretem napok, hanem, mint a kánai menyegzőben, először van a silány bor az asztalon, és később kerül elő az igazi, a nemes bor a Jézus kezéből. Ez Isten országának törvénye, később jön a jobb! És a hívő emberek életében valóban kiderül, hogy több ugyan a testi törettetés, talán fájdalmakból is több kerül, de milyen más ezt élő hittel, érett lélekkel fogadni: “atyámfiai, teljes örömnek tartsátok, ha próbatételekbe estek, mert a próba kipróbáltságot szül, amiből aztán reménység lesz, és a reménység nem szégyenít meg.”

A mi Urunk nem csak emlékezik a mi kincsünkre, arra, hogy üdvre teremtett minket, nem csak megőrzi azt az üdvöt, a mi kincsünket számunkra teljes tisztaságában “ama napra”, hanem még hozzá is tesz – bizony, ha meggondoljuk, valóban hozzátesz, száz annyit, az évek során – mert ő ilyen gazdag úr.
Az előbb idézett vers, “A ragyogó madár” is tud erről a meglepő, szép kiegészítésről, amit az ember maga hiába hajszolt a “különb madár” képében egy életen át:

” S mikor fejedre hó szitál, s szemed téveszti már a színt,
s a fényt nem bírja már, s a szép már nem dédelgeti:
egy suhogó hang meglegyint, s tapogató kezedre száll
s káprázó tollát kelleti – a ragyogó madár!”

Így mondhatjuk el majd mi is, talán éppen ezzel a meglepődéssel, de mégis rendíthetetlen bizonyossággal, az egyszerű mondatot, egykor talán éppen haza felé tartva már: “Tudom, kinek hittem!” Kívánom, hogy ebben a bizonyosságban induljunk a most következő hét munkáinak, és egykor majd ebben a bizonyosságban érkezzünk meg oda, ahová az ő szeretete akar minket eljuttatni.

Ámen

Imádkozzunk!

Urunk, Olyan jó arra gondolni, hogy ha rád bíztuk, akkor nem a mi tulajdonunk az üdv, hanem valóban a tiéd, nálad van letétben, aki számon tartod minden egyes ember gyermeked üdvét, emlékszel rá, megőrzöd tisztaságát és százszorosan meggyarapítva adod vissza a tiéidnek. Köszönjük, hogy így tehetjük le most lábaidhoz sok feledékenységünket, hogy a nagy rohanásban és életigyekezetben egészen elfelejtkeztünk arról, te valóban békességre és szeretetre szántál mindnyájunkat, hogy egyetlen reális élettartalom van, és ez a tőled való üdv. Köszönjük, hogy erre ma újra emlékeztettél bennünket. Segíts minket odaadni egész gazdagságunkat teneked, hogy igazán gazdagokká legyünk ezáltal, mint semmi nélkül valók, és mégis mindennel bírók. Tudjuk Urunk, hogy ez nálunk lehetetlen, de minden lehetséges te nálad. Imádkozunk az emlékezőkért, akik elhunyt szeretetteikre gondolnak ezekben a napokban, adj nekik megnyugvást és lelki békességet tebenned. Imádkozunk a családokért, hogy a megértés és egymás segítésének helyei lehessenek, és imádkozunk a fiatalokért, akikre ezekben a mai időkben annyi ordas szándék leselkedik hitvány érdekek mögül. Áldd meg azokat, akik szülőként, tanítóként, neked engedelmes szívvel próbálja vezetgetni a rábízottakat. Áldd meg gyülekezetünket, anyaszentegyházunkat, küzdő és nehéz helyzetben lévő országunkat és kérünk, adj békességet és belátást mindenhol a világon, ahol értelmetlenül emberek halnak meg naponta a vérontásokban. Tudjuk, Urunk, hogy sokkal inkább meghallgathatsz minket, mint sem kérhetnénk, ezért Jézus nevében hallgass meg minket.

Ámen