Igehirdetés 2009. november 1.
Isten előhozza azokat, akik elaludtak
Lekció: Róm. 8,28-39
Textus: I. Thessz. 4,14
„Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.”
Imádkozzunk!
Istenünk, légy áldott az újbor ünnepéért, amit ebben az esztendőben is megérhettünk. Köszönjük neked, hogy nem csak kenyeret adsz asztalunkra, hogy tápláld vele a testünket, hanem bort is, amely megvidámítja az orcát, hogy fényesebb legyen az olajnál. Köszönjük a tőled való ünnepi örömöt, amely ezen a mai napon egybeesik a reformáció új borának emlékezetével. Áldunk téged a Biblia újra felfedezéséért, amit lelkünk táplálására és megigazítására adtál újra a kezünkbe a reformátorok hitéből és áldozatos munkájából. Megemlékezünk a mai napon elhunyt szeretteinkről és hazatért kedveseinkről is, akiknek életét neked köszönjük, és akiknek szép példáját szeretnénk követni. Segíts most minket, hogy emelkedett szívvel és hozzád méltó lélekkel ünnepelhessünk. Add ehhez bűnbocsátó kegyelmedet és megsegítő, megszentelő irgalmadat. Ámen.
Igehirdetés
Mai ünnepi istentiszteletünkön egymástól távolinak tűnő, valójában mégis összetartozó élet-témákat érint az ige. Az első az ember általános jóléte, amire mindenki vágyik. A jó egészség, a biztos munkahely, a szép család és az örömteli, boldog emberi együttlétek. Az újbor ünnepe, mint hálaadó ünnep alapjában véve erről szól. Azt mondja igénk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden javukra van, vagyis a hívő embernek akkor is van egy meghatározó, mondjuk így, „alap boldogság” az életében, ha nem minden sikerül is úgy a mindennapokban, mint szeretné. Az újbor emlékeztet minket most erre az alap-boldogságra. Ha Istent szeretjük, akkor valahogyan minden előbb-utóbb a javunkra lesz, ez a mi alap boldogságunk.
A második téma a reformáció. Október 31. táján mindig emlékezünk arra, hogy öt évszázada fordult egyet a világ, és az egyház mindenható tekintélye és üdvöt osztó hatalma helyébe az egyénnek Istennel való személyes kapcsolata lépett. És hiába próbálták sokan az újonnan megjelenő embertípust visszakényszeríteni a régi formák közé, ez az erőfeszítés olyannak bizonyult, mint amikor egy gyermekre olyan cipőt próbálnak ráadni, amit már kinőtt.
A harmadik téma pedig, ami szintén mai vasárnapunkhoz kapcsolódik, a halottak napja. Hol vannak azok, akik már elmentek közülünk, és mi lesz a mi saját sorsunk, amikor a testünktől nekünk is meg kell majd válni? Sem halál, sem élet, sem jelenvalók, sem következendők nem szakíthatnak el minket Istennek attól a szeretetétől, ami Krisztusban jelent meg – így szól erre az ige válasza.
Vagyis azt mondhatjuk, hogy a mai nap mind a három nagy témája, mint három nagy élet-fontosságú kérdőjel ugyanabban az Istenben lel válaszra, akitől mind elszakadtunk, és akihez visszatérni az emberi élet újraépülésének legfontosabb feltétele.
Vegyük most azonban sorra ezeket a témákat, és figyeljük meg, hogy bár az alap-válasz a nagy életkérdésekre ugyanaz, a megtérés, Istenhez való odafordulásunk, egymást mégis szépen kiegészítő változatokról van szó, amik kölcsönösen meggazdagítják a másikat.
Az első tehát az emberi élet jóléte és boldogsága. Mindenki küzd a maga módján, és a maga küzdelmében mindenkinek vannak győzelmei és vannak szomorú veszteségei, vereségei is. Lassanként mégis mindenki fejlődik valamilyen irányba. Lehet, hogy egyre ingerültebb lesz, ahogy az évek múlnak felette. Lehet, hogy egyre több szemrehányással fordul mások felé, amikor azok nem úgy viselkednek, ahogyan szerinte viselkedniük kellene, és az is lehet, hogy valaki egyre békésebb lelkű, derűsebb emberré válik. Mert mindenki fejlődik valamilyen irányba. A teljesen elmagányosodott, a végletesen rosszkedvű, vagy az egyre melegebb szívű, boldogan kiegyensúlyozott ember, mint lehetőség mind ott rejlik mindnyájunkban. Ki miért indul közülünk mégis erre vagy éppen arra? Az örökölt természet csak kiindulás, amit azonban mindenkinek sok és értelmes munkával kell magában megszelídítenie, a túlzásaitól megtisztogatni, és jóságosan gondozni ahhoz, hogy a lénye végül valami valóban értékes, mások számára is jót jelentő ajándékká válhasson.
És ebben az igyekezetben egyáltalán nem mindegy, hogy valaki Istent szerető életet él, vagy sem. Egyszerűen azért, mert aki kizárólag csak saját magát szereti, az élete legfontosabb rendeltetését véti el. Ott ugyanis, ahol az örök szeretet jóságának megnyugtató, végső nagy ténye lehetne, ott az embernek nincsen más a lelkében, csak a saját üres vágyai, önmaga nagy zűrzavara, kudarcai és úgynevezett győzelmei. Ezek pedig nem tudják azt a jót szolgálni, amit az ige így fogalmaz: Akik Istent szeretik, azoknak minden javukra szolgál. Még a megszégyenülések, a kudarcok, a veszteségek és a nagy elhagyatások is. Minden – tehát nem csak a jó napok és nem csak a sikerek. A sok boldogtalan, életét nem találó ember számára tehát egy a kérdés: miért is nem szereted Istent? – hiszen ő szeret téged! Látod, mennyien rádöbbentek már arra, hogy őket Isten elve kiválasztotta, eleve elrendelte, el is hívta, meg is igazította és még meg is dicsőítette! És ezek éppen olyan emberek voltak, mint a sok vergődő, mindig boldogtalan, mindig mindenki irányába vádoló, küszködő százezrek.
Forduljon tehát az ember újra oda teremtő Istenéhez. Tükrözzön vissza a saját szívéből csak legalább egy parányi szeretetet azért az örök és végtelen nagy jóságért, amit Isten ránk pazarolt, amikor Jézust adta nekünk. És akkor meg fogjuk tapasztalni, hogy aki az ő tulajdon Fiának nem kedvezett, hogyne adna ővele együtt mindent minekünk? Vagyis nem az a baj, hogy Isten nem elég jó hozzánk, hanem az, hogy mi rosszul számolunk. Minket csak a jó egészség, a siker és a boldogság érdekel, és elfelejtkezünk a legnagyobb ajándékról, Jézusról. Ezért vagyunk elégedetlenek, ezért vagyunk aztán boldogtalanok és tesszük egymás életét is boldogtalanná. Ha pedig végre elfelejtkezünk magunkról, és rácsodálkozunk az ő ajándékára, arra, hogy ő „odaadta” legnagyobb kincsét ennek a világnak és nekünk is, akkor elkezdjük viszontszeretni őt, és ez a viszont-szeretet már valóban boldoggá teszi az embert. Nem csak ideig-óráig, mint a mi egyéb „győzelmeink” és sikereink – hanem megnyugtatóan és véglegesen, mint akiktől már senki semmit el nem vehet. Ez életük „alap boldogsága”. Hát így kell azt értenünk, hogy akik Istent szeretik, azoknak minden a javukra van.
A következő téma a reformáció. Idén ünnepeljük a református reformáció nagy tanítójának, Kálvin János születésének ötszáz éves jubileumát. Ő Svájban élt, Genf városához kötődik a neve, de nekünk eszünkbe juthat egy nagy magyar, pontosabban erdélyi követője, Bethlen Gábor fejedelem is, aki a hagyomány szerint negyvenkétszer olvasta végig a Bibliát. Ez a nemzetét és hazáját olyan nagy szerető és felvirágoztató főúr halálos ágyán, 1629. november 29-én már nem tudott beszélni, ezért egy papírra felírta ezt az igét: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Aztán egy kis idő múlva még ezt is odaírta: Senki, bizonyára senki nincsen. És így halt meg. Nekünk ilyen példák állnak a rendelkezésünkre a saját történelmünkből, hogy mit is jelent a reformáció jegyében hívő embernek lenni. Miért ne követhetnénk őket? Miért ne mondhatná azt bárki közülünk, hogy ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Mi is nyugodtan vallhatjuk azt, amit Pál apostol kétezer éve, Kálvin János ötszáz éve, Bethlen Gábor pedig háromszáznyolcvan éve vallott. Minket is erősíthet, nekünk is hitet adhat ez az egyszerű, de kristálytiszta ige. Ne engedjük, hogy a feledés szárnyai messzire röpítsék a lelkünkből ezt a nagyon is odatartozó, isteni igazságot!
Végül az utolsó témánk, a halottak napja. Hová lettek az elhaltak? „Mi némű testtel jőnek ki?” – ahogyan a Károli fordítás szerint kérdezi maga az apostol is. Balgatag, amit te elvetsz, nem elevenedik meg, csak ha szétomlik. És abban, amit elvetsz, nem azt a testet veted el, amely majd kikél, hanem puszta magot, talán búzáét, vagy más egyébét. Éppen így a halottak feltámadása is. Elvettetik romlandóságban, feltámasztatik romolhatatlanságban. (I. Kor.15,35 kk)
Sokan kérdezik, hogyan lehetséges a halál utáni élet. Hol leszünk mi a halálunk után? Pedig ugyan ezzel az erővel nyugodtan kérdezhetjük azt is, hogy hol voltunk a születésünk előtti évmilliárdokban. Azt ugyanis éppen úgy nem tudjuk – csak annyit tudunk róla, hogy Isten szeretetében voltunk. Ez pedig pontosan elegendő a földi élet utáni kérdőjel megválaszolására is: ott is Isten szeretetében leszünk. „Eképpen mindenkor az Úrral leszünk – vigasztaljátok egymást ezekkel a beszédekkel!” (I. Thessz. 4,17-18)
Ha valakinek ez nem elég, akkor még hallgasson jól oda erre a mai igénkre is: „Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.” Ez a pár szó arra tesz minket képessé, hogy kiszabaduljunk egy kicsit a saját lelki-szellemi tehetetlenségünkből, vagyis abból, hogy magunkat képzeljük a világ közepének. Az ugyanis nem mi vagyunk, hanem az élő Isten. Igen, ő van ott minden dolgok közepén, és mivel belőle ered minden, így benne teljesedik is ki minden ezen a világon. A feltámadás sem önmagában van, hanem Isten cselekedeteként.
Ha tényleg hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, akkor a saját feltámadásunk felől sincs okunk kételkedni. Nem úgy önmagában van feltámadás, ami sok embernek jelent értelmi okokból gondot, hanem a feltámadás kizárólag Isten tetteként lehetséges. Ő „elő tudja hozni” azokat, akik elaludtak, a Jézus által és ővele együtt. Ha Jézus nem lett volna, ma feltámadás hitünk sem lehetne. De mivel őt már előhozta az Atya és a maga jobbjára ültette, így abban is bátran hihetünk, hogy minket sem hagy a halálban, hanem ő általa és vele együtt előhoz minket is.
A minap egy beszélgetésben arról volt szó, hogy bűnös, újrakezdő, vagy megigazult az ember. Valaki nagyon szépen úgy fogalmazott, hogy egyszerre mind a három jelen van minden ember életében. Bűnösök is, újrakezdők és megigazultak is vagyunk egyszerre, egy időben. Hát így áll a dolog a hitünkkel is, ott is hívők, hitetlenek, és hitben elindulók is vagyunk egy időben, egyszerre és folyamatosan. Nekem nagyon sokat jelentett az a szép mondás, amely egy idős keresztyéntől való volt: Nem azt a nagy hitetlenséget kell komolyan vennünk, ami ott van mindnyájunkban, hanem azt a parányi kis hitet, ami szintén ott van. Biztosan erre gondolt Jézus is, amikor azt mondta, ha annyi hitetek volna, mint egy mustármag, azt mondanátok a hegynek, ugorj a tengerbe, és meglenne nektek.
Vegyük hát komolyan a parányi hitünket a nagy-nagy hitetlenségünk helyett, és mindjárt más lesz a világnézetünk. Nem a hibát fogjuk keresni egymásban, hanem észrevesszük a jóra való igyekezetet. Nem a gyanakodni valót gyűjtögetjük majd egymás ellen, hanem méltányolni kezdjük a nemesebb törekvéseket, amik ott rejlenek minden emberben, még a legalámerültebb lélekben is.
Újbor, reformáció és halottak napja. Micsoda nagy téma mind a három, és ma együtt gondolkodtunk róluk. De összetartoznak, mert Isten világában semmi nem véletlen. Gondoljunk az emberi boldogság ügyére ennek jegyében: Akik Isten szeretik, azoknak minden javukra van. Gondoljunk a reformáció óriásaira ebben a bizonyosságban: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Senki nincsen, bizonyára senki. Halottainkra pedig ezzel a hittel emlékezzünk, ami a mi saját halandóságunk nagy kérdésére is az egyetlen helyes, igei válasz: „Mert amiképpen hisszük, hogy Jézus meghalt és feltámadott, azonképpen Isten is előhozza azokat, akik elaludtak, a Jézus által, ővele együtt.” Így legyen. Ámen.
Úrvacsoraosztás
