Igehirdetés 2012. december 2.
Jó csendben várni
Lekció: Jer. Sir. 3,19-33
Textus: Mt. 1,20-23
„Ímé, az Úr angyala megjelent neki álmában és ezt mondta: József, Dávid fia, ne félj magadhoz venni feleségedet, Máriát, mert ami benne fogant, az a Szentlélektől van. Fiút fog szülni, akit nevezz el Jézusnak, mert ő szabadítja meg népét bűneiből. Mindez pedig azért történt, hogy beteljesedjen, amit az Úr mondott a próféta által: Ímé, a szűz fogan méhében, fiút szül, akit Immánuelnek neveznek” – ami azt jelent, velünk az Isten.”
Imádkozzunk!
Hatalmas Isten, örökkévaló Atyánk, köszönjük az új advent fényeit. Reménykedve és várakozással tekintünk előre, hiszen a tiéd az egész jövendő, s akkor nem lehet az rossz, még ha próbákon át vezetsz is bennünket a megigazulás és a tökéletesedés útján. Ismerjük gyarlóságainkat, nagyon is szemünk előtt van minden, ami csak méltatlan bennünk, és ha mégis volna, amit eltagadtunk volna előled és magunk elől is, segíts most arra, hogy azokat is megvalljuk előtted őszintén és igazán. Add meg nekünk, hogy újra bizalommal és hittel tekinthessünk előre, és téged lássunk ott, aki ígéreted szerint eljössz, és helyreállítod mindazt, ami a bűn miatt elromlott, és kiegészíted mindazt, ami mulasztásaink miatt most még hiányos. Segíts bennünket megértésre, és arra az alázatra, ahová József és Mária eljutottak, hogy fogadhassák a világ Megváltóját. Taníts minket csendben várni, és megadással lenni. Ilyen adventben részeltess mindnyájunkat! Ámen.
Igehirdetés
Egy 20. századi angol regény lapjain jelenik meg egy fiatalember, aki Londonból vidékre utazik, hogy újrakezdje életét egy másik városban és másik munkahelyen. Amint elindul vele a vonat, vonulnak el szeme előtt városok és állomások, de mindjárt az út elején pár pillanatra meglát az egyik peronon egy elkeseredett arcot, egy olyan szomorú és magános arcot, amely arc maga az elkeseredés. Ez a súlyos és komor kép aztán megy vele, és a regény során sokszor újra és újra felvillan előtte, egészen különböző élethelyzetekben is, míg az élete egyik későbbi mélypontján egyszer úgy találja, hogy ez az arc tulajdonképpen ő maga.
Valószínűleg mindnyájunknak van egy ilyen magányos és elkeseredett arcunk, még akkor is, ha alapjában sok minden rendben van is az életünkben, hiszen nehéz megúszni a földi utunkat olyan próbák nélkül, amik ilyen vonásokat hagynak az arcunkon. A Siralmak könyve előbb hallott részlete mindenesetre ezzel foglalkozik, a magát idegennek érző ember hontalanságával, a fázós elkeseredettséggel, tehát azok az időkkel, amikor „elcsügged bennünk a lélek”. Nagyon adventi téma ez, hiszen sokszor valóban a mélységből kiált az ember segítségért, és azt sem tudja, hogy meghallgatásra talál-e vagy sem. Ez a mélység és ez az elkeseredés sok mindenből származhat. Lehet, hogy elvesztettünk valakit, akit szerettünk, és nagyon hiányzik. Lehet, hogy csalódtunk valakiben, akiben megbíztunk, és most már nehéz hinni az élet szépségében. Lehet, hogy maga az élet, maguk a feltételek fordultak nagyon mostohára körülöttünk. Vannak, akik elvesztették munkahelyüket, és vannak olyanok is, akiknek el kell adni a házukat, mert nem tudják fizetni a részleteit. Lehet, hogy életünk kiteljesedése valahol előttünk van, de nem akar eljönni, és nagyon nehéz kivárni. És az sem lehetetlen, hogy éppen saját magunkkal vagyunk elégedetlenségben, hiszen aki egy kicsit is őszinte magával, az biztosan nem tekinti a lényét tökéletesnek
Igénk válasza arra a kérdésre, hogy mi legyen a bennünk talán nagyon is mélyen, de mégis csak ott bujkáló elkeseredésre az, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”, vagy az új fordítású Biblia szerint: „Jó csendben várni az Úr szabadításáig”.
Igen, ez a csöndes várakozás az advent igazi tartalma. Amikor még nincs itt a szabadítás, amikor még küzd az ember a reménység és a kétségek között, és amikor talán még az alagút végén sem látszik a fény, akkor „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”. Egy fiatalasszony friss házasként szeretne boldog és szép életet élni, egész életében erre készült, de mindkét szülője az alkohol rabja és ő tehetetlenül vergődik, mert szeretne rajtuk valahogy segíteni, de minden próbálkozása kudarcot vall. Ott állunk mellette tehetetlenül, mi is szeretnénk segíteni, és mi sem tudunk tenni majdnem semmit. Mert vannak helyzetek, amikor szinte semmi más nem marad, csak a tehetetlenség és az elkeseredés.
Józsefnek, a boldog vőlegénynek sem lehettek nagyon derűs gondolatai, amikor megtudta, hogy jegyese, Mária viselős, holott ő nem is érintette őt.Mi lehetett ennek a derék ácsnak a lelkében? Szégyen és megalázottság, sértettség és az életből való alapvető kiábrándulás kísérhette azokat a pillanatokat, semmi más, amikor megtudta, hogyan is állnak a dolgok Mária körül. És ezekben a pillanatokban, amikor az ember úgy igazán a padlón van, az a nagy kérdés marad, hisszük-e, tudjuk-e, hogy „Jó várni és megadással lenni az Úr szabadításáig”. Nem intézkedni, nem igazságot tenni, nem hozzáfogni a világ megjavításához és minden embertársunk megigazításához – hanem várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. Nehéz lecke ez, hiszen ha másként nem, legalább beszéddel és szavakkal rendszerint mégis megpróbálkozunk. Elmondjuk, elpanaszoljuk valakinek, bizony, még vádak is elhangzanak egy jelen nem lévőről, vagy ha magának az illetőnek mondjuk el, akkor következnek a jelenetek és a veszekedések – aztán legtöbbször mégis minden marad a régiben. Milyen nagy dolog, amikor valaki tud csöndben várni, semmit nem tenni, az Úr szabadításáig!
Hát ehhez kapunk most segítséget, ahogyan József is kapott segítséget az angyaltól álmában. Ez a segítség pedig maga az eljövendő Jézus, akinek egyik neve Immánuel, ami azt jelenti, velünk az Isten. Jézus, mint Immánuel – ez a mi adventi evangéliumunk. Ez az ő ószövetségi neve, amely Ézsaiás próféta könyvében szólal meg, több rétegű szó. Jelenti azt, hogy Isten velünk van, de jelenti azt is, hogy ő közöttünk van, és jelenti azt is, hogy ő a középen van. Mind a három fontos, mindegyikről elmélkedjünk. Isten velünk, Isten közöttünk, és Isten középen.
Ha Isten velünk van, akkor lehetnek a körülmények mostohák, lehetnek a kilátások sötétek, valahogy mégis van reménység. Bocskai fejedelem az egész hatalmas Habsburg birodalommal szállott szembe, amikor a reformáció hozta bibliai igazságot, és azzal együtt a vallásszabadságot kívánta Magyarországnak kiharcolni, és az esélyek nem voltak nagyon kecsegtetőek. De ő ezt az igét hímeztette zászlóira a Római levélből: Ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? (Rm. 8, 31) És ezt a hitét, ezt a feltételes módba öltözött, mégis hatalmas hitvallást Isten elfogadta és megáldotta, és az 1606-os bécsi békében Bocskai a hajdúkkal szövetkezve rákényszerítette a Habsburgokat, hogy elkezdjék tiszteletben tartani és elfogadni a reformáció egyházait Magyarországon. Az ő tiszteletére, és az ő emlékezetéül van ott ez az ige a mai napig a magyarországi református egyház címerében. Mert ha Isten velünk van, akkor a reménysége is ott van velünk, akkor nem reménytelen még a túlerővel való harc sem.
Ennek azonban a fordítottja is igaz. Ahol Isten jelenvalóságát kétségbe vonják, ahol a hitet feladják vagy megtagadják, ott a reménység is ki szokott hunyni. Azért van ma annyi sötéten látó ember, azért vizionálnak olyan sokan katasztrófát, azért épülhet lassan média-iparág a világvége-várás lelkületére, mert nincsen hit. Az igaz hitet megtagadják, és az okkultista forrásokból táplálkozó ostoba babonákat pedig széles sávon hirdetik. Pedig minden megkeresztelt ember fölött elhangzott már pólyás baba korában: Tegyetek tanítványokká minden népeket…és ímé, én tiveletek vagyok minden napon, a világ végezetéig! (Mt. 28, 20)
Amikor adventben most az ige emlékezetünkbe idézi, hogy Isten jött közel hozzánk, hogy ő maga „velünk legyen” a Betlehemben született és Názáretben felnőtt Jézus által, akkor ezzel mindenek előtt a jövőt akarja kinyitni előttünk. Azt akarja, hogy a mi hitünk reménység is legyen Istenben. (1 Pét. 1, 21) Élesszük hát új életre a hitet magunkban, mert ha Isten velünk, kicsoda ellenünk? Még a Gonosz tüzes nyilait is megolthatjuk, ha az Efézusi levél tanácsa szerint felvesszük magunkra a „hitnek pajzsát”. (Ef. 6,16) Vagyis a lelki harcban sincs egyedül a hívő ember, s ezért még ott sem reménytelen a jövő számára.
Isten azonban nem csak segítőként van velünk, hanem ébresztőként is. Ez fejeződik ki az Immánuel szó második rétegében. Isten közöttünk is van, ami azt jelenti, hogy mindig eggyel többen vagyunk, mint ahányan összegyűltünk az ő nevében. Valóban itt van Isten köztünk – és ebből az következik, hogy az ő jelenlétében nem történhet minden olyan kritikátlanul és közönségesen, mintha ő nem lenne jelen. Még az iskola udvarán is másként játszanak a diákok, ha ott van egy tanár, mint akkor, amikor teljesen magukban vannak. Olvassuk csak el Golding-tól A legyek ura című regényt, abból megtudhatjuk, milyenek a gyerekek, amikor teljesen magukra maradnak. Verne még regényes illúziókat táplált a Rejtelmes szigetről, meg a Tizenöt éves kapitányról, de a két világháború évszázadában már meg kellett szülessen az őszintébb kép, amely megmutat minket, embergyermekeket magunknak, milyenek is vagyunk, ha egyedül hagynak minket.
Igen, elemi erővel van szükségünk arra, hogy tudatában legyünk, Isten közöttünk van. Még akkor is közöttünk van, ha tagadnánk őt, még akkor is, ha elfelejtkeztünk volna róla, és még akkor is, ha azt szeretnénk, hogy ne nézzen oda, mit is csinálunk. És aki ezt igazán komolyan a szívére veszi, az szükségképpen felébred. Rádöbben arra, hogy nem mindent szabad, amit lehet. Rádöbben arra, hogy az életünk nem magántulajdonunk – nem vagyunk mi magunkéi! Rádöbben arra, hogy nem azokkal a dolgokkal kell foglalkoznunk, amiket Isten elrejtett előlünk, amiket eltakart és nem mutatott meg nekünk, hanem azokkal, amiket kijelentett és nagyon is világosan elmondott számunkra. Sok embert izgat a „titok”, amiről Dosztojevszkij azt mondja, hogy a „titok” a tömeg szava, mert a tömeg mindig oda tódul, ahol valami titkot lehet sejteni, leginkább a cirkuszba és különböző mágikus helyekre. Pedig itt van számunkra Isten hatalmas kijelentése a Bibliában, amellyel kapcsolatban Goethe szerint – ő ezt mondja a Bibliáról – nincs emberfia, aki azt állíthatná magáról, hogy teljes mértékben és maradéktalanul megértette volna. Nos, akinek ez a könyv nem kell, aki azt hiszi, ő ezt már maradéktalanul érti és megfejtette, az ne csodálkozzon, ha záros határidőn belül bele fog csavarodni az un. „ezotériába”. Mert ahol kidobják az ablakon az igaz hitet, Isten valódi kijelentését, szavát és igéjét, ott bejön az ajtón a hamis hit és az áltatás. Hát ezért fontos ezt sem elfelednünk, hogy Isten nem csak velünk van, mint segítőnk és támogatónk, hanem közöttünk is van, mint ébresztőnk és megszólítónk. Mert az ő személyes jelenléte, és az ő személyes és egyetemes kijelentése méltó egyedül arra, hogy formálja lelki arcunkat.
Végül pedig még egy szó: ő nem csak velünk van, nem csak közöttünk van, hanem ő középen is van. Ez pedig azt jelenti, hogy ő minden dolgok lényege, belső magva és szervező ereje, aki nélkül a világ széthullik és elveszti minden értelmét. Mi nem tudjuk ezt elérni a világ egészére nézve, de el tudjuk érni a magunk földi lakóhelyére nézve, legalábbis ma eléggé így néz ki a dolog. A világot magát ugyan nem kell féltenünk, mert az Isten tulajdona így is, úgy is – de a magunk világát, emberi világunkat igenis féltenünk kell attól, hogy széthullik és elveszti az értelmét. Érvényes ez személyes életünkre, lelki egészségünkre nézve éppen úgy, mint az élhető környezetünkre, ahol a mi dolgunk, hogy megvédjük a dolgok egész és sértetlen voltát, a lélek békességét éppúgy, mint vizeket, a levegőt és a földet a tönkremenéstől.
Háromezer éve egy elkeseredett ember, aki azt mondja magáról, hogy „én vagyok az a férfi”, aki nyomorúságot látott, akit ő lekergetett útjáról, akit ő nevetségessé tett mindenki előtt, akivel kavicsot rágatott, akinek elvette a békességét, aki már azt hitte nem lehet reménykednie és bizakodnia az Úrban. És ez a férfi azt mondja, hogy még egyszer meggondoltam, és akkor rájöttem, hogy szeret az Úr, és azért nincs még végünk egészen. Nem fogyott el irgalma, minden reggel meg-megújul, nagy az ő hűsége! Jó az Úr a benne reménykedőkhöz, a hozzá folyamodókhoz. Így hát jó csendben várni, és megadással lenni az Úr szabadításáig. Jó, ha a férfi már ifjú korában igát hordoz magán, vagyis gyakorolja magát az állhatatosságban. Üljön hát magányosan és maradjon néma, amikor ráteszik az igát. Hajtsa porba a fejét, talán van reménysége. Tartsa oda arcát, ha ütik, tűrje el, ha gyalázzák. Mert nem vet el örökre az Úr. Sőt, ha megszomorít, meg is vigasztal, kegyelme gazdagsága szerint. Mert nem szíve szerint veri és szomorítja meg az embernek fiát.
Mi ezt a nagy jóságot Jézusban tapasztaljuk meg leginkább, akinek születése ünnepére készülünk, az ő jóságában és az ő türelmében. Őbenne látjuk az Úr felénk forduló bocsánatát. Hozzá jövünk az úrvacsorában most is kegyelemért és megújulásért. Ő van a középen, mindig is ő volt, és mindig is ő lesz. Ezért hát ő legyen az mi életünk közepén is.
Igen, ő az, aki velünk van, hogy segítsen. Ő az, aki közöttük van, hogy felébresszen. És ő az, aki középen is van, hogy mindent egybe fogjon, és így mindennek megadja a maga helyét. Mert hát azért jöttünk ma mi is ide, hogy hozzá képest elhelyezzük magunkat, hol is vagyunk. Értékeljük át most egész életünket ilyen módon, hogy ő van a középen.
Immánuel – Jézusban maga az Úr van velünk, ő van közöttünk, és ő lehet középen is. Jó csendben várni és megadással lenni az Úr szabadításáig. Így legyen! Ámen.
Úrvacsoraosztás.
