2000. augusztus 20.
dr. P. Tóth Béla
Kettős ünnep
Lekció: Jób 38: 1-38
Textus: János 15: 9-11
“Az az én parancsolatom, ahogyan engem szeretett az Atya, úgy szeretlek én is titeket. Maradjatok meg az én szeretetemben. Ha parancsolataimat megtartjátok, megmaradtok szeretetemben. Ahogy én mindig megtartottam az én Atyám parancsolatait, és megmaradok az Ő szeretetében. Ezeket azért mondtam nektek, hogy az én örömöm legyen bennetek, és örömötök teljessé legyen!”
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk! Valóban minden jó adomány és tökéletes ajándék tőled, a világosságok Atyjától száll alá, aki örök törvényt szabtál a valóságnak. Változhatatlan sarkköveket helyeztél el, törvényeid jelen vannak a teremtett világ minden porcikájában. Megköszönjük teremtő szeretetedet, életünket ezen a mai napon, mindennapi kenyerünket, az idei aratást, ami megint bőséges volt szeretetedből. És megköszönjük az igét, a lelki kenyeret, amivel táplálni akarod életünket a jóra. Kérünk, Urunk, légy segítségül nekünk, szegény bűnös embereknek, akik minduntalan elveszítjük a mértéket, magunkat állítjuk helyetted végső valóságnak. Akik mindig bizonytalanná tesszük egymás számára a reményt szeretetlenségünkkel, és akik minduntalan megoltjuk Szentlelkedet. Jöjj el hozzánk, Urunk, de kérünk, kegyelmesen és bűnbocsátó jóságoddal jöjj, mert igazságodat és szentségedet el sem viselhetnénk. Fogadd kedvesen őszinte vallomásunkat, amikor azt kérjük, oldozz fel minket bilincseinkből, adj erőt a megújuláshoz. Szenteld meg azok emlékezését, akik szeretteik hazatértére emlékeznek közöttünk. Adj mindnyájunknak szent komolyságot, hogy munkálkodjunk, amíg nappal van, mert eljő az éjszaka, amikor senki sem munkálkodhatik. Megváltó Jézusunkért hallgass meg könyörgésünkben, és tedd áldottá közösségünket teveled és egymással!
Ámen.
Igehirdetés
Kétszeresen ünnep ez a mai nap közöttünk. Egyrészt országunk ezer éves fennállását, államiságunk millenniumát ünnepeljük ezen a napon, ami azt is jelenti, hogy ezer évben egyszer van ilyen ünnep, mint ez a mai. Mi, magyar reformátusok együtt ünnepelünk a nemzet ünnepén szívünk egész szeretetével. Egyházunk rendje szerint ugyanakkor ma hálát adunk az aratásért is, ami az új kenyér ünnepe. Kettős ez az ünnep és kettős a szívünk érzése is. ott van bennünk az öröm és a hála, hogy ünnepet szentelhetünk, ahogy énekeltük is az előbb, de ott vannak bennünk az önvizsgálat érzései is, vajon mindent jól csináltunk-e?
Az elmúlt ezer év alatt vajon mindent jól tettünk-e ki-ki a maga kis földi életének napjaiban, éveiben, amit magunk mögött tudhatunk, és vajon jól éltünk-e, Isten ajándékához méltóan a mindennapi kenyérrel?
Igénk szerint a mérce Jézus Krisztus szeretete. “Ahogy engem szeretett az Atya, én is úgy szeretlek titeket.” Mérjük hát most oda magunkat ehhez a szeretethez, erre való az a mai istentisztelet.
A kenyér ügyében nyilvánvaló, hogy van hálát adni valónk. Élünk, sőt asztalunkon a mai napig bőséges a kenyér. A híradásokból azt is tudjuk, hogy az árvíz, a belvíz, az aszály ellenére egy millió tonnával több búza termett, mint amennyit az ország egy év alatt el tud használni. Meg kell köszönjük ezt, mert ajándék ez, Isten ajándéka.
Van azonban bűnbánni valónk a kenyér ügyében éppúgy, mint nemzeti ünnepünk ügyében. Nehezen vettük, hogy másoknak könnyebben megy, többre jutottak, irigyeljük azokat, akik egy kicsit is gazdagabbak, mint mi magunk. Tegyük a kezünket a szívünkre, így vagyunk ezzel.
Bűnbánni való az is, hogy nem csak irigység van ott az ember szívében, ha a kenyérről, a megélhetésről van szó, hanem minket is el-elkap a láz a megélhetésért való küzdelemben. Vagy egyszerűen a mindennapok sodornak magukkal bennünket, és nem jut elég időnk és figyelmünk az élet kenyerére: Jézus Krisztussal való kapcsolatunkra, elhomályosítja azt a “mindennapi” kenyér ügye – a megélhetés, az igyekezet. Hetek, hónapok telnek úgy, hogy egyetlen betűt sem olvasunk Isten szent igéjéből, a Bibliából, az életnek kenyeréből holott testünket napjában legalább háromszor is tápláljuk.
Ennek nem így kellene lenni, testvérek! Az is bűnbánni való a mindennapi kenyér ügyében, hogy míg magunknak buzgón gyűjtünk, és szépen sokasodnak értékeink, hogy majd az örökösöknek legyen majd min civódni, addig ritkán jutunk el az áldozatig. Pedig rászorulók, szegények mindenkor lesznek és vannak is közöttünk. Mózes könyvében éppen úgy, mint Jézus szavában ott van: “Szegények mindenkor lesznek veletek” – és valóban vannak is. Itt, közöttünk is. És ha nem csak azokra gondolunk, akik mint emberek támogatást érdemelnek, akkor gondoljunk ügyekre – hogy csak mindjárt a Szentendrei Református Gimnázium folyamatos építkezésének a bizonyára évtizedig tartó nagy ügyét említsem – ami mindenképpen megérdemli és szükségeli is a folyamatos támogatást, munkával és pénzbeli adománnyal is.
Tehát amikor a megélhetésről, anyagi dolgainkról, mindennapi kenyerünkről van szó, akkor van hálát adni és bűnbánni valónk is bőségesen.
És ugyanez a helyzet történelmi ügyünkkel, a millennium országos, nagy nemzeti ügyével. Jó dolog, hogy megmaradtunk. Hány birodalom tört pusztulásunkra? Ezer év alatt szám szerint öt. És mégis megvagyunk! Köszönjük szépen, megvagyunk. Ha megtörve is, ha megcsonkított országban is, amely történelmi ténynek megváltoztatásán ne is álmodozzunk, hisz nem is az az igazi kérdés, mekkora területen, hanem hogy milyen hittel, és milyen hűséggel szolgál egy nép: nos, a történelem Ura most kisebb területen vár tőlünk nagyobb hűséget, mint az első kilencszáz évben arra képesek voltunk lényegesen nagyobb területen.
Az ő ajándéka, hogy egyáltalán megmaradtunk. Így tekintsünk most vissza erre az ezer esztendőre, és mindenki mondja ki közülünk szent imádságban szívében: “Légy áldott, örökkévaló Isten, hogy magyar nyelven is dicsérhetnek téged, immár több, mint ezer esztendeje!”
Ha önvizsgálattal próbálunk végigtekinteni ezer esztendőn, ami majdnem lehetetlen, akkor meg kell állapítanunk, hogy bizony sok jó érték ment itt pocsékba, mert a belátás helyett olyan sokszor indulatok uralták a magyarok szavait, cselekedeteit. Józanság helyett indulatok. Az indulat-vezérelt cselekvés, ami a magyarra oly igen jellemző, a fegyelmezetlenség, ami elront annyi jó ügyet, emberi kapcsolatot, lehetetlenné tesz sok szép lehetőséget� Hogy kimondunk szavakat, amiket utólag nehéz vagy már nem is lehet visszaszívni, elhatározni dolgokat, amik nem felelnek mag a valóság törvényeinek, de nem felelnek meg a saját igazi jellemünknek, mélyebb énünknek sem. S utóbb aztán vádoljuk érte magunkat. Fellelkesedünk és elkedvtelenedünk, belefogunk és abbahagyunk, és mindez érzelmi alapon, “gyomorból”, szimpátiából vagy ellenszenvből, de nem Isten igéje, az élő Krisztus értelmet és mértéket adó örök szeretet-gondolata, vezetése szerint történik.
Megbánhatjuk azt is, hogy a hősöket és a jelszókat szeretjük zászlókra tűzni és lobogtatni, de csendes munkával helytállni, így hősnek lenni már kevés embernek fűlik a foga. Volt itt jelszó – Keresztyénség elég, meg felekezetieskedés is, amikor a keresztyénség kimerült abban, hogy a magunk felekezetét jónak, az összes többit rossznak ítéltük. Megesett sokszor, hogy nem tanultunk saját tapasztalatainkból, elment felettünk a történelem nyomtalanul, nem hozott igazi megtisztulást még egy világégés sem: csak kevesek tértek meg – a sokaság, a többség ment tovább a maga útján. Amikor ünnepelünk, ezeket is megfontolhatjuk! De azért a hőkről, nagy kitartásokról, az igazi áldozatokról sem szabad elfeledkeznünk. Emeljük föl fejünket, és emlékezzünk azokra is, akik életüket, szabadságukat, jólétüket odaadták a nemzet egészéért.
Mit gondoljunk akkor, ha odamérjük mindezt Jézus Krisztus szeretetéhez? Először is azt, hogy valóban nem szeretjük úgy egymást, ahogyan ő szeretett minket. Ő úgy szeretett minket, ahogyan az Atya szerette őt: ezért adta önmagát a kereszten. Ez az ő szeretete: nézzünk a keresztre, és látjuk, milyen is a valóban önmagát adó szeretet.
Ezzel a szeretettel szerette Isten az ő egyszülött Fiát, és így szerette az egyszülött Fiú is az övéit. És sajnos mi nem tudjuk így szeretni egymást: híjával vagyunk ennek a teljes szeretetnek. Szeretünk érdek szerint, rokonszenv és ellenszenv mértéke szerint, néha szeretünk hálából, visszfény-szerűen, de híjával vagyunk az érdek nélküli, önmagát valóban mindenestül odaadó, teljes és krisztusi szeretetnek. Pedig ez a mérték. Erről szól az ige, és erről szól a terített úrasztala is. ha ilyen szeretet nincs bennem, semmi vagyok, – mondja az apostol a szeretet himnuszában. Hadd ismételjem meg: semmi vagyok! Lehetnek pozícióim, címeim és rangjaim, de ha ilyen szeretet nincs énbennem, semmi vagyok. És valóban: érdemes-e kevesebb szeretettel élni, mint ilyennel? Nem, csak az igazán boldog ember, aki ilyen szeretetben él!
Amikor pedig észleljük a hiányt, hogy nem így szeretünk – akkor halljuk meg azt is, hogy Jézus ezt mondja: “Maradjatok meg az én szeretetemben.” Ez azt jelenti, hogy Jézus az, aki olyan szeretet-többlettel bír, amiből meríthetünk, amiből megújulhatunk.
Nekünk valóban elfogy a szeretetünk, és nincsenek saját tartalékaink. De odamehetünk őhozzá, kérhetünk tőle, és ő adni fog nekünk szemrehányás nélkül!
Ezekben a napokban lélegzetvisszafogva figyeli a világ az elsüllyedt atom-tengeralattjáró ügyét. Az egyik hír szerint – ki tudja, igaz-e, hiszen nem pontosak az információk, teljes a bizonytalanság – azért lett ilyen nagy a baj, mert nem vittek magukkal, tehát anyagi okokból, tartalék akkumulátorokat. És így nem tudtak oxigént fejleszteni, és semmi nem működött a hajón az elektromosság hiányában.
Tartalék nélkül! Emberi életek is: tartalék nélkül! Veszedelmes utakra elindulva, házasságot, gyermeknevelést vállalva, igazi tartalék nélkül! Az igazi források ismerete, a velük való kapcsolat nélkül! Mennyien járnak így még a keresztyének között is! Éppen csak annyi türelme van az embernek, éppen csak annyi békessége, ami nagyon kell, de egy feszültebb élethelyzetben már felcsapnak az indulatok – ott a vádaskodás, ott a “haragszom-rád”. Ott az életre szóló szakítás, mert nincs tartalék, amit mozgósíthatnánk. Micsoda veszedelmes életet élünk tartalékok nélkül! Ezért jó most hallanunk, Jézus mondja: jöjjetek énhozzám mindnyájan, kiknek elfogyott az erőtök. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok és megterheltettetek. Nekem van tartalékom! Nálam kaptok erőt. Én a békesség fejedelme, a szeretet forrása vagyok. Én vagyok az út, az igazság, az élet, jöjjetek! Jöjjetek!
Ezt mondja most ez a terített asztal is. jöjjetek, akik vétettetek, jöjjetek, akik gyászoltok, jöjjetek, akik szomorúak vagytok, mert elszállnak a napok, és nem tudjátok, vár-e majd valaki odaát, ilyen törékeny és ennyire mustármagnyi a hitetek! Jöjjetek! Mindnyájan jöjjetek! És ha eljöttök, nem fogtok üres szívvel, üres kézzel hazatérni! Vegyetek bort és tejet ingyen, nem pénzért – mondja Ézsaiás. Miért adnátok pénzt azért, ami nem kenyér? Keresményeteket azért, amivel nem lehet jóllakni? Hallgassatok rám, és jó ételt fogtok enni, élvezni fogjátok a kövér falatokat.
Hallgassunk őrá! Legyen Urunk szava újra lelki kenyérré, mert hiszen ő maga az életnek kenyere. Aki eszik ebből a kenyérből -mondja maga Jézus –
az él örökké. Az én testem bizony étel, és az én vérem bizony ital.
Ámen.
Imádkozzunk!
Mennyei Édesatyánk, emberi értelmünk nem tudja megközelíteni örökkévaló és kimondhatatlan szentségedet. Szívünk azonban érzi, hogy nem gazdátlan a világ, mégha mi emberek úgy is cselekszünk, mintha nem tartoznánk hozzád, minden lét forrásához. Köszönjük, Urunk, a tőled való érintést, a hirdetett ige szavát, mindazt, ami épülésünkre és előmenetelünkre van. imádkozunk hozzád megtört szívű, gyászoló testvéreinkért, erősítsd és vigasztald őket gyászukban. Imádkozunk két asszonytestvérünkért, akik kórházi ágyukon könyörögnek gyógyulásért, hozd vissza őket szeretteik körébe. Imádkozunk a most következő hét napjaiért, adj nekünk engedelmes, rád figyelő gyermeki szívet, hogy megszentelt életet élhessünk a mi Urunk, hogy Krisztusunk követésében.
Ámen
