Igehirdetés 2008. december 7.
Ki van az ajtónk előtt?
Lekció: És. 9,1-7
Textus: Jel. 3,19-20
“Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg!Íme, az ajtó előtt állok és zörgetek, ha valaki meghallja az én szómat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok és ő énvelem!”
Imádkozzunk!
Urunk, Légy áldott, hogy hozzád akkor is fordulhatunk, amikor nem tudjuk az utat, és akkor is, amikor bűneink terhelnek minket. Köszönjük a templom áhítatát, az istentisztelet örömét, hogy te mindig adsz nekünk valami fontosat ezen a helyen, amikor a színed elé állunk. Legyen velünk most is ez a te jóságod. Köszönjük a várakozás és a készülődés időszakát. Szeretnénk az ádvent idejét csendesen, befelé figyelve tölteni, amikor elhallgathat a világ körülöttünk, és tisztábban halljuk, amit te mondasz nekünk. Adj csöndet a szívünkben, és vegyél el tőlünk mindent, ami elválaszt tetőled. Imádkozunk gyászoló testvéreinkért, hogy vigaszt és lelki megnyugvást találjanak tenálad. Imádkozunk minden gyógyulni és a megtisztulni vágyóért, hogy mindnyájan megnyithassuk szívünket előtted, aki az ajtó előtt állsz és zörgetsz. Lépj be hozzánk, ülj az asztalunkhoz. Formáld gondolatainkat, neveljed az érzéseinket, és tölts el minket érkezésed örömével. Ámen
Igehirdetés
Gyermekkorom talán egyik legkorábban meghallott igéje ez, ami a zörgető Jézusról szól. Hozzánk sokan bejöttek akkoriban, mert édesapán is lelkipásztor volt, és a parókián kerestek emberek jó szót, támogatást, vagy egyszerűen anyagi segítséget. A kapu akkoriban nálunk csak éjszakára volt bezárva, de az utcai kapunkon azért az érkezők legtöbben nappal is zörgettek, kopogtattak, pedig nem volt kulcsra zárva. Ilyenkor mi, gyerekek szaladtunk ki leghamarabb megnézni, vajon ki az. Talán ismerős, talán ismeretlen? Gyermek vagy felnőtt, a postás vagy más valaki? Volt valami izgalmas és titokzatos abban, hogy ugyan ki állhat a kapu előtt, aki nem sokára bejön majd. Talán hoz is valamit, nekünk, gyermekeknek. Talán egy régen látott és kedves rokon érkezik, akinek mindig volt valami ajándék a csomagjában.
Ez lehet a magyarázata annak, hogy amikor kicsi gyermekként először hallottam arról, hogy Jézus az ajtó előtt áll és zörget, akkor ez az ige nagyon megragadta a képzeletemet, és mind a mai napig ott van bennem az a gyermeki érzés, az izgalom és a várakozás, milyen is az, amikor maga Jézus áll az ajtónk előtt.
Pedig azt halljuk, hogy ő nem biztos, hogy éppenséggel cukorkával érkezik. “Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem: igyekezz tehát és térj meg!” ez a mondat vezeti be a zörgető Jézusról szóló jó hírt. Feddésről, megtérésre való felszólításról van szó benne, és ez maga a végtelenül nagy evangélium. Mert az mindig a Jézus szeretetének jele, amikor feddésre méltat minket. “Akit én szeretek, megfeddem és megfenyítem.” Az Ószövetség lapjain is ott van ez a gondolat. Szinte kérlelő hangot hallunk a Példabeszédek könyvében: „Az Úrnak fenyítését fiam, ne utáld meg, se meg ne und az ő dorgálását!” (Péld. 3,11) Mert az mindig az ő szeretetének jele, amikor nem hallgat, amikor meghallhatjuk a hangját, még ha feddő hang is az. Akinek ő nem szól, aki már mehet a maga feje után, arról levette a kezét. Igyekezz, és térj meg – ez a felszólítás maga az evangélium. Azt jelenti ugyanis, hogy van megtérés, meg lehet újulnia az embernek! Keresztelő Jánossal kapcsolatban olvassuk, hogy hirdette a „megtérés keresztségét a bűnök bocsánatára” (Luk. 3,3), mert ahol megtérés van, ott a bűnök bocsánata is ott van. Szokták kérdezni, milyen bűnre nincs bocsánat. A Biblia válasza az, hogy az el nem ismert, a meg nem bánt, az el nem hagyott bűnre nincs bocsánat. Amit elismertek, amit megvallottak – legalább Istennek, és amit megtérés formájában már elhagytak, arra a bűnre van bocsánat.
Azért fontos ezekről beszélnünk, mert ha Jézus egyszer valóban bejön hozzánk, akkor ott talál minket, amint vagyunk. Talán éppen „sok bűn alatt”, vagy talán kiégetten, hitünket vesztetten. Az is lehet, hogy betegen, kétségek között, és az is lehet, hogy túlfáradtan, a kimerülés szélén. Az ajtónkon zörgető Jézus hozzánk készül bejönni, személyesen hozzánk, vagyis pontosan oda, ahol élünk. Amiben vagyunk. Amit talán nem szívesen részleteznénk még a legjobb barátunknak sem. Azért szép ez az ige, mert a lényegről beszél: Jézus ott keres fel minket, ahol vagyunk. Ne bújjunk el előle!
Lehet, hogy nagyon szükségünk van az ő szavára: térj meg. Ez a felszólítás a Biblia legfontosabb mondanivalója. Eleget mentél már elfelé az Úrtól, fordulj csak meg, és élsz! Akinek ez a fajta feddés nem kell, az nem szereti eléggé az életét. Az ilyen ember valójában a saját ellensége, mert arra mond nemet, amire leginkább szüksége lenne. És minél nagyobb a baj, annál inkább megtérésre van szüksége az embernek. Mindegy, hogy az adventben zörgető Jézus milyen otthonba fog belépni. Lehet, hogy nagyon hangos, veszekedős az az otthon. Lehet, hogy kihalt és üres, mert valaki nagyon hiányzik belőle. Lehet, hogy tehetetlenség tölti el az ott élőket, nem találják a kiutat egy nehezen megoldható helyzetből. Mindegy. Jézus oda jön, ahol mi éppen állunk. Ezt jelenti az, hogy ő az ajtónk előtt áll, és zörget. Engedjük, hogy bejöjjön, és a vakok szemét megnyissa, a sánta járjon, a halott feltámadjon, és a szegényeknek az evangélium hirdettessen!
Aztán azt az ígéretet kapjuk, hogy leül az asztalunkhoz. A keleti ember számára ez a gesztus a legfontosabb dolgok egyike volt, amivel emiatt nagyon csínján is bántak. Akivel egy asztalnál ültek, az nem lehetett többé ellenség, még ha addig esetleg az lett volna is. A zsidó ember számára ezért volt tiltva például pogány embert a családi asztalához invitálni. A baráti közelségnél is nagyobb dolognak számított az asztalközelség, valójában a szövetségességet. Amikor Jézus azt mondja, hogy aki meghallja az ő hangját és megnyitja az ajtót, ahhoz ő bemegy, és vele vacsorál, akkor ezzel nem kevesebbet mond nekünk, mint hogy a kezét nyújtja számunkra, és azt mondja, legyünk szövetségesek! A vele egy asztalhoz ülés egy gyönyörű és hatalmas ígéret. Annak a lehetőségéről van szó benne, hogy mi valóban összetartozhatunk vele, mint a szövetségesünkkel, akiket ő, mint erősebb felemel, ha elesnénk, erőt ad, amikor lankadunk és megbíztat, amikor elfogyatkozóban van a hitünk. Számíthatunk rá. Ő több mint a legjobb barátunk: ő a szövetségesünk. És ő megtartja az ő szövetségét, mert azt a maga részéről a vérével pecsételte meg.
Vele vacsorálok és ő énvelem – ennél nagyobb dolgot igazán nem kaphat az ember az Úrtól. Az ünnepi lakoma az emberi élet legszebb pillanataihoz tartozik. Gyermekeink keresztelője, az esküvőnk, érettségi, vagy diplomaosztás a család valamely tagjának, kitűntetés, kerek évfordulók – amikor van okunk az örömre, olyankor szoktunk nagyobb asztalt teríteni a szokásosnál. De amikor ővele, magával vacsorálhatunk együtt, aki az Egyetlen, aki az Isten igaz Fia, aki a legnagyobb áldozat mindnyájunkért, akkor tényleg minden okunk megvan az örömre. Mert ez az asztal akkor már valóban a bűnbocsánat és az új élet asztala. Olyan asztal, amiről az örök élet kenyerét és italát kapjuk, éspedig azért, mert ebben a vendégségben ő saját magával, örökkévaló mivoltával táplál bennünket, és azt mondja nekünk: aki eszi ezt a kenyeret, él örökké! Legyünk most újra mindnyájan az ő szövetségeseivé, így és ebben az értelemben, mert erre szól az ő hívása. Aki meghallja az én hangomat és megnyitja az ajtót, bemegyek ahhoz, és vele vacsorálok, és ő is énvelem.
Ám az ajtót senki ki nem nyithatja helyettünk a Jézus számára. Ezt a méltóságot adta nekünk, egyedül nekünk, embereknek, az egész világegyetemben: szabadok vagyunk a szívünk ajtaját kinyitni, és szabadok vagyunk azt zárva is tartani. Ilyen méltóságot egyetlen lény sem kapott rajtunk kívül a teremtett mindenségben. És pontosan az rajzolja meg minden ember lelki arcát, hogy miként él ezzel a szabadsággal. Az él vele jól, aki kitárja szíve ajtaját az adventben most is zörgető Jézusnak, mert olyan életet senki más nem tud adni nekünk, mint amilyet ő ad. Jöjjetek énhozzám mindnyájan, akik megfáradtatok, és meg vagytok terhelve, és én megnyugosztalak titeket. Kitől kapunk mi ilyen megnyugvást? Tanuljátok meg tőlem, hogy én szelíd és alázatos vagyok, és nyugalmat találtok lelkeiteknek – ki tud ennél többet adni nekünk, embereknek? Az én békességemet adom néktek, nem úgy adom, amint a világ adja, ne nyugtalankodjék a ti szívetek, se ne féljen. Lehet ehhez még valamit hozzátenni? Aligha.
És mégis, minden egyetlen pillanaton, egyetlen döntésen múlik: kinyílik-e az az ajtó, vagy pedig zárva marad. Ő ott áll, és zörget. Milyen jó, hogy ezt teszi! Amíg ezt a zörgetést halljuk, addig még nem vette le rólunk a kezét, még számon tart minket. Jó lenne nem elaludni, mint a tíz szűz példázatában, öten olaj nélkül, vagyis a dolog komolyan vétele nélkül. Mi mindnyájan a vele való vacsorára vagyunk meghívottak. Nem azért alkotott minket, hogy eltaposson, vagy boldogtalanságba és meghasonlottságba taszítson. Ha ezekben volnánk, nem ő vitt minket oda. Az ő akarata az, hogy minden ember üdvözüljön, és az igazság ismeretére eljusson. A teremtő szeretet nekünk egy csodálatos kertet adott, harmóniával, örömmel és feladattal, és nem rajta múlik, ha mi ezt mindig újra eljátsszuk. Mert bizony eljátsszuk, ez sajnos tény. És ezért kell a szívünk ajtaját újra és újra, bánkódva kemény tagadásunkat és istentelenségünket, előtte kinyitni. Hogy eljöhessen hozzánk, aki úgy szeretett minket, hogy önmagát adta értünk a kereszten.
A világ nem ismeri őt. A világosság eljött ebbe a világba, de a sötétség nem fogadta be őt. Pedig a világosság a sötétségben fénylik. Itt van, átjár mindent, ki sem tudjuk kerülni. Eljön a házunkhoz, megáll az ajtónk előtt és bekopog. Mit tehet ennél többet? Ő, aki Istennek formájában volt, és nem tekintette azt zsákmánynak. Lehet ezt az igét mitológikusan érteni, hogy ő Istennek formájában volt testté lette előtt, mint örök Ige, és ez bizonyára így is van. Ám lehet úgy is értenünk, hogy ő Istennek érezhette magát a megkísértés hegyén, amikor a Kísértő megmutatta neki a világ minden országát és azok gazdagságát, és nem élt vissza a pillanattal, nem használta ki a helyzetet, nem aratta le a neki felkínált gazdagságot és hatalmat. Sőt, magát megalázva, engedelmes volt, halálig, mégpedig a keresztfának haláláig. Ezért Isten olyan nevet adott neki, amely névre minden térd meghajol, mennyeieké, földieké és föld alatt valóké, és minden nyelv vallja, hogy Jézus Krisztus úr, az Atya Isten dicsőségére. Mi ezt a Jézust fogadjuk a szívünkbe, amikor megnyitjuk számára az ajtót. Ő úr, és lehet a mi szívünk ura is.
És ahol ő uralkodik, ott nincs többé erőtlenség, nincs meghasonlottság, és nincs békétlenség sem. Az ő uralma alatt minden világossá és tisztává és egyértelművé válik. A zűrzavarok eloszlanak, a feszültségek megoldódnak. Ahogy valaki szépen fogalmazta: onnét kezdve minden homály kitér előled. És nem baj, hogy nem tudunk mindent, mert hiszen itt még tükör által, homályosan látunk. De eljön az idő, amikor úgy ismerünk, amint ő is megismert minket. Erre készüljünk egész életünkben. Erre kaptuk, ilyen magasrendű életre, földi utunk minden napját. Töltse be ezt az adventet is szent várakozás, az ő eljöttére való készülődés. És annak meghallása, miként zörget a mi ajtónk előtt állva. Ámen.
Úrvacsora
