| Dr. P. Tóth Béla, szentendrei református lelkipásztor 2015. augusztus 1-én nyugalomba vonul. Igehirdetései ezt követően is megjelennek, a www.ptothbela.com címen. |
Igehirdetés 2015. június 28.
Lelki arcunk
Lekció: Ézs 52,13 – 53,12
Textus: Ézs 42,1-4
„Ez az én szolgám, akit támogatok, ez az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.”
Imádkozzunk!
Istenünk, mennyei Édesatyánk, köszönjük az elmúlt hét sok-sok ajándékát. Minden elvégzett munkát, a próbákat is, minden örömmel evett falatot, a pihenést és leginkább a derűt, hogy mi hozzád tartozunk. Köszönjük, hogy nem engedsz egészen beletemetkezni a mindennapokba, hanem adsz egy napot, amelyen szívünk szerint feléd fordulhatunk. Áldunk téged a szent helyért és a szent óráért, a te néped közösségéért, gyülekezetünkért. Vágyunk arra, hogy megtisztuljon a szívünk gondoktól, keserűségtől, és azoktól a foltoktól, amiket éppen saját gyarlóságaink ejtettek lelkünkön. Te azt akarod, hogy minden ember üdvözüljön és az igazság ismeretére eljusson – segíts most minket, hogy megnyílhassunk szent igéd előtt, amely a tőled való, mennyei életet munkálja azokban, akik befogadják. Adj ehhez mindnyájunknak alázatot, Szentlelked iránti engedelmességet és építs minket szent templommá, a Lélek hajlékává. Krisztus nevében kérjük, hallgass meg minket. Ámen.
Igehirdetés
Ez az igehirdetés a harmadik folytatása a sorozatnak, mely az etióp kincstárnok megtéréséről és megkeresztelkedéséről indult három vasárnapja. Először azt láttuk, amint ez a halmozottan hátrányos helyzetű ember olvassa a Szentírást a hintójában hazafelé tartva Jeruzsálemből, és elgondolkodtunk azon, nekünk vajon milyen is a viszonyunk a saját szent könyvünkhöz. Második alkalommal a két ember találkozása, egymás mellé ülése révén a tanitványság igei mértékével és mikéntjével foglalkoztunk, ma pedig a „lelki arc” kérdése kerül a figyelmünk középpontjába.
Tudjuk, hogy az ember arca akkor is sokat elárul, ha mi magunk azt nem is akarnánk olyan nagyon. Valahogy kiül az ember arcára a jóság a derű, a harmónia éppúgy, mint az ellenségesség vagy keserűség. Mai napság ugyan inkább az arculatról, idegen szóval az „immage”-ről szokás beszélni, ami azt az arcunkat jelenti, amilyennek láttatni szeretnénk magunkat, de azért van mindnyájunknak egy valódi arcunk is. Nem csoda, hogy a 19. században született is egy tudomány, amit fiziognómiának hívnak, és az emberi arcból olvasás titkát próbálta megfejteni. A sok összegyűjtött törvény között persze elveszett a lényeg, hogy ti. mindig mi, emberek látjuk egymást ilyen vagy olyan arcnak, vagyis maga a megfigyelő is benne van abban, hogy egy másik lényt milyennek lát, így az értelmezés legalább annyira szól magunkról, mint akinek arcát elemezzük – ám mindezek mellett is kétségtelen, hogy nincs ember, akinek ne lenne lelki arca, vagyis ne lennének rá nagyon is jellemző emberi tulajdonságai és szokásai, azaz ne lenne jelleme.
A Biblia egyik legfontosabb üzenete azonban éppen az, hogy az ember szabad, és nem kell még a saját tulajdonságainak rabjává sem lennie. Lehet változni, és noha ez nálunk, embereknél szinte lehetetlen, de minden lehetséges Istennél. (Mt 19,26) Azért hatalmas könyv a Szentírás, s azért jó szorgalmasan, naponként olvasni, mert a lehetőségek sokaságát mutatva fel mindig azt mondja: nézd csak, így is lehet, így is lehet – és egészen a te dolgod, melyiket választod ezek közül.
Most például az etióp kincstárnok lelki arca, s ennek változása jelenik meg számunkra, amely arc mögött azért elég kétségbeejtő tények sorakoztak. Ez az ember nem csak idegen volt Jeruzsálemben, ahova az igaz Istent ment keresni, de eunuch lévén egyszer s mindenkorra ki is volt zárva még a lehetőségéből is, hogy akár prozelitaként, vagyis betérőként tagja legyen Izrael gyülekezetének. (5 Móz 23,2) Kereste ő Istent, egy vagyont költött Ézsaiás próféta könyvének a tekercsére, silabizálta az értelmét, de soha nem lehetett a tagja annak a lelki közösségnek, amelynek szent könyvét a kezében tartotta. Ilyes áthidalhatatlan akadály sokszor van ott még keresztyének életében is. Soha nem lehetek igazán boldog, mert nem azt a foglalkozást választottam, amit gyermekkoromban szerettem volna, és most már késő. Soha nem lehetek boldog, mert a családom tagjai nem értenek meg igazán. Ha mondjuk a reformkor idején, vagy valami más időszakban születek, mely jobban megbecsülte az embertípust, amely én vagyok, most már nagy ember lehetnék. És ezeken a tényeken meg akadályokon, melyeket elemlegetnek emberek, valóban nem lehet már változtatni, ahogyan azon sem lehetett, hogy a kincstárnok eunuch volt. Emberileg szólva az ő lelki arcképéhez hozzá tartozott ez a megkerülhetetlen tény, és ebben a tekintetben az ő élete kilátástalannak és zsákutcásnak látszott. Mai történetünk azonban éppen abban ad sokat, hogy megbiztat, ahol mi kilátástalanságba süllyednénk, ott Isten mindig tartogathat valamit, amire mi nem is számítottunk volna. Egy egyszer s mindenkorra kialakult lelki arc – a számára ott lévő megváltoztathatatlannal, kilátás nélküliséggel – és íme, a történet vége mégis egy boldog és megújult élet!
Ennek a témának, hogy arc, sőt „lelki arc” akad azonban egy olyan vonatkozása, ami az életváltozás szempontjából nagyon is fontos. Az etióp kincstárnok Ézsaiás könyvét olvassa, s annak vezetése mellett már nem a saját bajával foglakozik, nem a maga keserűségét nézegeti a tükörben, hanem azt kérdezi a hozzá csatlakozó Fileptől, mikor a száját meg nem nyitó, néma áldozati bárányról olvas, hogy kiről mondja azt a próféta, magáról, vagy más valakiről. És ez a keresés, éspedig jó helyen, Isten igéjében való keresés minden lelki gyógyulás előfeltétele, mert ott az élő Isten igéjében pontosan a számunkra felmutatott magasabb lehetőségekről van szó, melyek tudása gyógyszerként járhatja át az ember beteg szívét, derítheti fel rosszkedvét s vigasztalhatja meg akár a legnagyobb keserűségben is.
Aki vette közülünk a fáradtságot, hogy vásároljon magának magyarázatos Bibliát, az Ézsaiás könyvében rálelhet a magyarázatok között az un. „Úr Szolgája”, héberül „Ebed Jahve” énekekre, amik a próféta könyvének 42., 49., 50. és 52-53. fejezetében találhatók, s mind a négy arról szól, milyennek is kell lennie az Úr Szolgájának. Az etióp kincstárnok ezzel bajlódott, Isten népének lelki arcával, nem pedig a saját nyomorúságával. Ez a téma a választott nép legjobbjait mindig is foglalkoztatta, milyen is az igazi zsidó – de az emberek többsége rendszerint akkoriban is belesüppedt a mindennapi életharcba, s a kérdés aztán távolinak tűnt a számukra. Képzeljük el, hogy valahol az emberek ma egy társaságban nem az ismerőseik magánéletével, meg nem azzal foglalkoznának, hogy mit, mennyiért és hol lehet kapni, vagy milyen nagyszerű lehetőségekhez lehet jutni különböző jó tippek alapján, hanem azon morfondíroznának, tulajdonképpen milyennek is kellene lenni az igazi magyar embernek. Ugye, meglepődnénk. Pedig itt ez történik, amikor az etióp kincstárnok egy olyan iratot olvas, amiben Isten népének lelki arculata révén, mintegy tükörképben ugyan, de megpillantható valami még ennél is több. Nevezetesen, hogy milyen is lehet hát akkor maga az Úr, aki őket megszólította és a küldetéses feladattal megbízta, hogy szabadítását az ő igehirdetésük révén az összes nemzet megismerje. (És 49,6)
A négy Ebed Jahve ének tartalmilag fokozatosan bomlik ki, mintegy halad előre. Mi ma az elsőt és a negyediket hallottuk. Az utóbbit azért olvastuk fel teljes terjedelmében, mert az Apostolik Cselekedeteiben lévő idézet akár a hatodik fordítás is lehet belőle, vagyis elég sok esély van arra, hogy torzulhat az eredeti értelem. Első maga az ézsaiási szöveg volt, amit a kincstárnok héber nyelven a kezében tartott és hintójában hangosan olvasott. Ennek azonban minden bizonnyal már görög fordítását (LXX, Septuaginta) használta Lukács evangélista, aki megírta belőle, éspedig immár szír-arám nyelven a maga művét az apostolok dolgairól, amit aztán vagy ő maga, vagy más ismét görögre fordított, mert ez volt akkoriban a művelt világ nyelve. Így ez már sorrendben a negyedik fordítás volt, amit aztán Károli Gáspár, részben a latin fordítás (Vulgata) segítségével, ami az ötödik fordítás, végülis magyarra fordított, és ma mi ezt tartjuk a kezünkben. Nem csoda, ha nehezen rakjuk össze a szavakat, s a sok fénytörés miatt néhol labilis a szöveg értelme. A lényeg azonban nem ez, hanem sokkal inkább az, hogy az „Úr Szolgája” énekek egymás után mind többet és többet mondanak arról, milyen is a lelki arca Isten népének, az igazi Izraelnek.
Az első, amit a 42. fejezetből hallottunk az előbb, azt mondja: „Ez az én szolgám, akit támogatok, ez az én választottam, akiben gyönyörködöm. Lelkemmel ajándékoztam meg, törvényt hirdet a népeknek. Nem kiált, nem lármáz, és nem hallatja szavát az utcán. A megrepedt nádszálat nem töri össze, a füstölgő mécsest nem oltja el, igazán hirdeti a törvényt. Nem alszik ki és nem törik össze, míg a törvénynek érvényt nem szerez a földön; tanítására várnak a szigetek.” Az Úr Szolgája tehát, akit Isten támogat, és akiben gyönyörködik, nem közéleti szereplő, hanem Isten Lelkével irgalmasan hirdeti a jogosságot, és olyan mondandója van, aminek tanítására várnak a szigetek. A második és harmadik ének megerősíti ezt a küldetést, kevesellve azt, hogy Izrael csak saját maga építésével foglalkozzon (49,6), és megjelenik bennük már a szenvedés motívuma is: „arcomat nem takartam el a gyalázkodástól és a köpködés elől” – olvassuk. A negyedik pedig, mely immár kifejezetten úgy szól az Úr Szolgájáról, mint áldozati bárányról, aki elveszi a világ bűneit, és mindnyájan az ő sebeivel gyógyulunk meg, mert ő szenved helyettünk – bekoronázza ezt a 2500 éves, négy részes hatalmas igehirdetést.
Szeretnék most külön szeretettel köszönteni mindenkit, aki ma tényleg azzal a kérdéssel jött el az istentiszteletre, hogy mit jelent Isten gyermekének lenni, milyen is hát az Úr szolgája, mert ő szeretne jobban az lenni, mint eddig volt – hiszen ezek az igék pontosan neki szólnak. Teológusok sokat vitáztak arról, hogy Ézsaiás sorai vajon Izrael népéről, mint közösségről beszélnek, vagy pedig látnoki próféciát olvasunk, ami egyetlen személyben, Jézusban teljesedett be. Nagyon egyszerű a válasz: amikor leírták, szándékuk szerint minden bizonnyal a választott nép helyes erkölcsi mivoltát, Istentől elvárt lelki arcát, ha úgy tetszik, géniuszát fogalmazták meg. Azt mondták vele, így kell az Úr Szolgájának, tehát így kell valójában zsidónak lenni. Amikor pedig egy Jézus nevű názáreti rabbi a kereszten szó nélkül viselte a köpdösést s aztán úgy ajánlotta lelkét mennyei Atyjának, hogy imádkozott még kínzóiért és odaszegezőiért is, akkor nem lehetett már nem észrevenni, hogy ilyen lelki magaslatra eddig egyes egyedül ő, és valóban senki más nem jutott. Ő az Isten Báránya, aki elveszi a világ bűneit, ahogy ezt Keresztelő János is világosan látta már akkor, amikor megkeresztelte őt. (Jn 1,29)
És ha mindez valóban így van, akkor már csak az a kérdés maradt, milyen legyen ma, aki szeretne az Úrnak szolgálni. A negyedik Ebed Jahve éneket alapul véve, amit ma a hosszabb igeszakaszként fel is olvastunk, és amit az etióp kincstárnok is hangosan olvasott Ézsaiás könyvéből, én ezeket találtam: először is tartsa magát távol a hatalmi harcoktól. Az Úr szolgájának nem kell torzsalkodnia, mondja az apostol is, hanem legyen mindenkihez nyájas, tanításra alkalmas, türelmes. (2 Tim 2,24) Azok a harcok, amik arról szólnak, ki a dudás a csárdában, kinek lesz igaza, kinek nagyobb a hangja mindig hiúságból fakadnak. Nem kiált, nem lármáz, az utcán nem hallani a hangját. Úgy képviseli az igazságot, mert Isten Lelkével ajándékozta meg őt, hogy közben a megrepedt nádszálat nem töri össze, és a pislogó gyertyabelet nem oltja ki. Borzasztó, amikor emberek csatatérré teszik a családot, mert annyira fontos nekik, kinek lesz igaza. Hát nem arra szövetkeztünk, hogy boldoggá tesszük egymást? Még a híres nevezetes igazságot is csak úgy szabad Isten gyermekeinek képviselniük, hogy közben a megrepedt nádszálat ne törjék össze, és a pislogó gyertyabelet ne oltsák ki, vagyis szelíden és szeretettel.
Aztán nagyon fontos, hogy az élet forgatagában megmaradjon a hitük, hogy érdemes az Úr szolgájának lenni. Nem csak új lakást érdemes venni, nem csak még sikeresebb vállalkozásba érdemes fogni, hanem érdemes és jó dolog megmaradni Isten gyermekének, ha úgy tetszik, szolgájának. Ezt, hogy szolga, vagy éppenséggel rabszolga, amolyan becsmérlő szavaknak szokás tekinteni. Érdemes azonban felidézni Rilke versét, amelyben azt írja, olyan szeretne lenni Isten mellett, mint a kisinas gazdája mellett, aki mestere szomszéd szobájában alszik, és nagyon figyel a vékony falon át arra, nem kér-e inni éjszaka a szomjas gazdája:
„Szomszédom, Isten, hogyha néhanap
éjjel kemény kopogással zavarlak
azért van ez, mert lélegezni hallak,
s tudom, szobádban csak te vagy magad.
S ha valamit kívánsz, nincs senki ott,
hogy italt érjen kereső kezed:
figyelek mindig. Adj egy kis jelet.
Közel vagyok.
Nincs más közöttünk, csak vékonyka fal,
véletlenül, mert meglehet:
ha szám vagy szád hívni akar –
a fal reped,
és hang se jelzi estét.
És azt képmásaidból építették.” (Rilke: Szomszédom, Isten)
Igenis, meg kell őrizni ezt a fajta hitünket, mint drága kincset, mint ami ott tart bennünket Isten közelében – akár a kisinasokat, akik figyelnek mesterükre éjszaka idején is.
Végül pedig legyen kész az ember, ha valóban az Úrnak akar szolgálni, terheket viselni másokért, és azokat panasz és szemrehányás nélkül, akár a szenvedésig való hűségben, magára venni. Jézusunk is így tett: amikor kínozták, alázatos maradt, száját sem nyitotta ki. Mint a bárány, ha vágóhídra viszik, vagy mint a juh, amely némán tűri, hogy nyírják, ő sem nyitotta ki száját. S az Atya a maga jobbjára ültette, neki adva minden hatalmat mennyen és földön! Mert aki a saját önzését le tudja győzni, az valóban szabad ember lesz, mint Isten Fia, aki ott ül a trónuson és uralkodik mennyen és földön. Ez az igazi Izrael arcának legszebb vonása: az önzését legyőző, szenvedni is tudó ember, aki szabaddá lett a szeretetre.
És így érkezünk vissza a lelki arc, vagy ha úgy tetszik, a fiziognómia témájához. Vigyázz ember, mit gondolsz, mit forgatsz magadban, mert az lesz a szavad. Vigyázz, hogy mit mondasz, mert az lesz a tetted. Vigyázz, hogy mit teszel, mert az lesz a szokásod. És vigyázz, hogy mik a szokásaid, mert olyanná lesz a jellemed. Kiről mondja ezeket a próféta? Magáról, vagy más valakiről? Igen, más valakiről. De te is lehetsz olyan, mert ő éppen ezért jött közénk, hogy mi, megtagadva a hitetlenséget és a világi kívánságokat, mértékletesen, igazán és szentül éljünk ezen a világon. (Tit 2,11-12) És akkor valóra válik, hogy a mi sebeink által mások gyógyulhatnak, s a némán, szótlanul viselt szenvedések által emelkedik az élet. Így legyen! Ámen.
Imádkozzunk!
Köszönjük Urunk, hogy életben és egészségben ünnepelhetjük ezt a vasárnapot. Imádkozunk a világnak azokért a tájaiért, ahol gyűlölet és vérontás van, pedig lehetne másokért viselt, helyettes áldozat is – hadd ismerjék meg a nemzetek a te szabadításodat a föld szélső határáig! Imádkozunk gyülekezetünk gyermekeiért és fiataljaiért, akik most együtt táboroznak és a te igéddel is foglalkoznak. Kérünk, adjál egyházközségünknek új lelkipásztort a nyugalomba vonuló régi helyett, a megválasztásához pedig mindnyájunknak bölcsességet és rád figyelő, békességes szívet. Vezess minket a most következő napokban igéd és Szentlelked által, hogy olyan szolgáid lehessünk, akikben gyönyörködhetsz, és akiket Lelked által gyámolíthatsz. Ámen.
