Igehirdetés 2007. július 1.
Ne félj, férgecske Jákób!
Lekció: II. Mózes 14,10-22
Textus: Ézsaiás 41,13-14
„Mivel én vagyok Urad, Istened, aki a jobb kezedet fogom és aki ezt mondom neked: Ne félj, én megsegítlek! Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel, én megsegítlek, szól az Úr, a te megváltód, Izráelnek Szentje!”
Imádkozzunk!
Istenünk, megköszönjük, hogy adtál éjszakai pihenést és egy új, szent napra virrasztottál fel bennünket. Köszönjük a nyugodalom-nap áldását, hogy ezen megpihentetsz most minket és megújítod velünk szövetségedet. Megvalljuk, hogy sok sietség és sok igyekezet van mögöttünk, és azt sem takargatjuk, hogy mégis messzire tévedtünk te tőled. Nem hallottuk szavaidat, a halk és szelíd szót, csak a világ zaját és a saját hangunkat; nem vettük észre útmutatásaidat és homályban és zűrzavarban éltünk. Szeretnénk most nem csak megpihenni, hanem megtisztulni is, és azt kérjük tőled, adj nekünk áldott csöndet és lelki alázatot, hogy valóban meghallhassuk igédet. Végezd el bennünk a munkát, ami nélkül mi sosem élhetnénk megbékélt szívvel és üdvösségesen. Küldd el hozzánk Szentlelkedet, az igazság Lelkét, akit a világ be nem fogadhat, mert nem ismeri őt, de mi már megismertük és közöttünk is lakik. Urunk, hová mehetnénk, az örök élete beszéde te nálad van! Ámen.
Igehirdetés
Azért választottam ezt az igét mai alapigénknek, mert édesanyám, akit néhány hete temettünk el kilencvenhárom évesen, néhány évvel ezelőtt egyszer egy beszélgetésünkben ezt az igét idézte nekem: Ne félj, férgecske Jákób! – és elmondta abban a beszélgetésben, mekkora bíztatást vett ezekből a szavakból. Még arra is felhívta a figyelmemet, milyen pompás humor van elrejtve ebben a pár szóban, hiszen az ember azonnal felhagy minden önsajnálkozással, amint őt az örök szeretet „férgecskének” titulálja. Édesanyámról még hadd mondjak el annyit, azoknak, akik őt nem ismerték, hogy tanítónői hivatását feladva öt gyermeket nevelt fel, és ötünk közül egyik bátyámat menekülés közben szülte meg a háború alatt, engem pedig akkor vállaltak a szüleim negyedik gyermekként, hogy napvilágra jöhessek, amikor a család ebédje az ingyen-konyháról hozott leves volt, annyira nem volt jövedelmünk. De nem csak hogy megszülethettünk mind az öten, hanem ötünket nyolc diplomához és két doktorátushoz is segítették a szüleink, amiben édesanyánknak nagyon nagy része volt. Az ő áldozatos élete – ebben bizonyos vagyok – nem lehetett volna ilyen teherbíró az ige naponkénti olvasása nélkül, és azért is hozom most ide – őrá is emlékezve – ezt az ézsaiási igét, ami neki is erőt adott egyszer még késő öregségében is, mert bizonyára nekünk is megtelhet, ma is, élő üzenettel.
Ez az ige elsősorban azokhoz szól, akiknek erre szükségük van, akik szoktak szorongani, és alig hiszem, hogy volna közöttünk olyan, akinek néha nap ne lennének szorongásai. A paradicsomból kiesett, az Isten közelségét elvesztett állapotunkhoz hozzátartozik a munkától, a családi gondoktól és az elmúlástól való félelem. Ezek a nagy életvalóságok Isten nélkül valahogy mind a visszájára fordulnak, a munka csak fáradtság és kudarc, a család pedig csak gond lesz, és a dolgok eredeti rendjének felborulása mindig életéhséget és halálfélelmet hagy bennünk. Sem élni, sem meghalni nem tudunk békességben, vagy mondjuk bibliai szóval, ami még mélyebbre nyúl, üdvösségesen; mindig pont azzal vagyunk elégedetlenek, ami van, ha élet, akkor az élettel, ha elmúlás, akkor az elmúlással.
Hát ezért fontosak azok a pillanatok, amikor megszólal az ég, hogy visszaállítsa az eredeti helyzetet és azt mondja: Ne félj! Mindig el szoktuk mondani, hogy a Bibliában legalább 365-ször van leírva ez a mondat, hogy ne félj, vagyis az év minden napjára jut belőle legalább egy. És valóban rá is szorulunk. Mert az Istentől elszakadt állapotunk egyik betegsége éppen a szorongás, ami ma – úgy tűnik – szinte már korbetegség. Ott lappang a szívben alaktalanul, formátlanul, ott van, mint egy homályos felhő, és alig várja, hogy valamire árnyékot vethessen. Klinikai vizsgálatok gyakran mutatnak ki betegeknél szorongásos neurózist, vagyis olyan lelki irányultságot, ami aztán valami másban ölt testet. Lesz belőle agresszivitás, depresszió vagy éppen testi betegség, mert „megtestesül” valahogy a szorongás, ami a mélyben bujkál, és igazából az tör ki a lélekből olyan sokszor valami más, káros formában. Szenvedélyben, túlmozgásban, teljesítmény-kényszerben, túlevésben-túlivásban és még sok más formában.
Az ember, amikor szorong, akkor belül, a lelkében kicsinek és összenyomottnak érzi magát, mert bejöttek például a területére, ahol pedig azt hitte, ő az úr, és intézkedni kezdtek helyette és nélküle. Azt üzenték neki, te nem vagy fontos, olyan vagy, mintha ott se lennél. Elvették a rangját, amit pedig valahogy mindnyájan fontosnak érzünk, semmibe vették. A magyar szó pontosan fejezi ki a dolog lényegét, amikor azt mondjuk, hogy szorongás, vagyis kis helyre összeszorítottság – tágas, bőséges, elegendő hely helyett, ami illetné az embert. Nem egyszer szól a Biblia az üdvösségről olyan képekkel, hogy az embert Isten tágas helyre viszi ki, kiszabadítja fogságból, börtönből: az előbb hallottuk az egyiptomi szabadulás egy részletét, és a napokban olvastunk Péter börtönből való csodálatos szabadulásáról is, de az evangéliumok gyógyulási történetei is mind erre történő képes utalások.
Amikor nincs ez a szabadítás, akkor nagyon gyakran az üdv egyik legfontosabb ellentétéről, a szorongásról van szó. Ezért ne gondoljuk, hogy „az a kis szorongás nem nagy ügy”, mert bizony ilyenkor éppen a derűs, szabad, megváltott lelkület hiányzik. Nem véletlen, hogy az üdvre jutás egyik legfontosabb jele a Bibliában, hogy valaki „elment örömmel”. Ezt olvassuk az etióp főemberről megkeresztelkedésekor, de ezt halljuk az evangéliumok sok-sok testi gyógyulásának történetében is. Aki szorong, az nem tud örülni, és a fordítottja is igaz: aki örül, az biztosan nem szorong.
Minket az örömre akar ismét megtanítani Urunk, ez az ő üdvözítő szándékának egyik legfontosabb, e földi vetülete, amikor azt mondja nekünk, ne félj! Vissza akarja adni nekünk igazi emberi életünket, hogy képesek legyünk az örömre. Üdvözíteni akar minket, a javunkat és az üdvünket akarja, ezért mondja: Ne félj! Aki elvesztette az örömre való képességét, annak ezért Istenhez kell megtérnie, hozzá kell újra visszafordulnia, hiszen azért nem tud immár örülni sem, mert nem ismeri a világon legfontosabb dolgot, Isten jóságát.
Azt a jóságot, ami azt mondja: Én megsegítelek. A mi Istenünk biztatása ugyanis soha nem csak szó, hanem konkrét és valóságos segítség is, éspedig éppen a meghallott ige által kapott segítség, ami megváltoztat bennünk sok mindent. Ebben különbözik Isten szava az emberek szavától, hogy nálunk elválik egymástól a szó és a tett, mi gyakran mást mondunk és mást teszünk, Isten szava pedig mindig szó is és azonnal tett is, bennünk létrehozott lelki változás. Amikor ő megszólal, akkor azzal egyszerre cselekszik is. Ezért hívjuk az ő szavát igének, mert az nem csak szó, hanem már bennünk létrehozott cselekvés is, ha tényleg meghalljuk azt. Ő maga mondja: Az én igém nem tér hozzám vissza üresen, hanem megcselekszi akaratomat – ahogyan az eső sem esik hiába, hanem termővé teszi a földet és gyümölcsöket hoz elő, és nem tér vissza oda üresen, ahonnan leesett.
Amikor Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy ne féljetek, akkor azt is hozzátette, ne féljetek, mert én vagyok. És ez a mi igazi bátorításunk! Nem biztos, hogy mi emberek „vagyunk”, mert ez a hetven-nyolcvan év, amit élünk, rejtélyesen hosszú és rövid idő is egyszerre, és bizonytalan a tartalma is, ha őszinték vagyunk, ezért aztán igazából nem is tudjuk, vagyunk-e mi igazán. Mint a költő, aki álmában látott egy pillangót, aztán felébredve azt sem tudta már, hogy ő álmodott a pillangóról, vagy pedig a pillangó álmodta őt. Rilke is felteszi a kérdést elégiáiban, vagyunk-e igazán? És mivel kétes a válasz, hiszen vagyunk is, meg nem is, hát ezért a szorongás. Olyan félig-elintézett az emberi élet, tesszük is a dolgunkat, meg teli is vagyunk mulasztással, vannak is valódi tartalmak az életünkben, meg rohanunk is, hogy megtöltsük az ürességünket valamivel, néha már szinte mindegy is, mivel. Hát ezért a szorongás, mert így élünk mindnyájan.
És ezért fontos, hogy Megváltónk pedig azt mondja nekünk: Ne féljetek, én vagyok! Igen, ő valóban van, véglegesen és elpusztíthatatlanul, éspedig velünk van a világ végezetéig, minden napon, és nekünk ezért nem kell félni sem a haláltól, sem az élettől, sem a jelenvalóktól, sem a következendőktől, ahogy a Római levélben olvassuk. Mi magunkban nem „vagyunk” ugyan igazán, nem létezünk igazán, de Jézussal együtt, aki van, volt és eljön, már van valódi létezésünk, mert az övében részesülünk.
Ez a Biblia legfontosabb üzenete. Halljuk meg ma is, újra is az ő szavát: Ne félj, mert én, a te Urad tényleg vagyok, és én megsegítlek téged. Amit én mondok neked, az nem csak szó, abban erő van és útmutatás. Arra lehet építeni. Az tett is, cselekedet is, életújítás is. Amit én teszek, azt te most nem érted, de majd megérted, mondja Jézus Péternek. Most csak fogadd el a szót, légy tanítvánnyá, legyen az én igém a lelked tartalmává, és majd meglátod, hogy meggyógyul szíved elégedetlensége, összenyomottsága, csalódottsága és szorongása.
Hallottuk, Isten népének sem kellett semmi dolgot tenni az engedelmességen kívül az egyiptomi szabaduláskor. Az Úr hadakozik értetek, ti pedig veszteg legyetek! – így történt a kivonulás és éppen a legdrámaibb pillanatban nem kellett senkivel hadakoznia, háborúznia a népnek, nem kellett kiállnia magáért, csak éppen arra mennie, amerre Isten utat mutatott és átkelni a tengeren száraz lábbal. Jó lenne megtanulni ezt a tétlenséget, ezt az igazi Istenre figyelést, ezt a nem cselekvő cselekvést, mert akkor mi is megtapasztaljuk majd, hogy az Úr hadakozik értünk, mi pedig veszteg lehetünk.
De ne menjünk el a megszólítás mellett sem: Ne félj, férgecske Jákób, maroknyi Izráel! Amikor ezeket a szavakat halljuk, érdekes módon nem az jut eszünkbe, hogy tényleg, milyen férgecske is az ember, hanem az, hogy milyen nagy az Úr, aki szóba áll azzal a férgecske Jákóbbal és maroknyi Izráellel. Mert valójában nem az a baj, hogy kicsinek és nyomorultnak érezzük magunkat, hiszen valóban azok is vagyunk – hanem azzal van a baj, hogy nem látjuk Istent nagynak, mint amilyen ő valójában. Ennek az igének nagy vigasztalása abban rejlik, hogy a végtelen és hatalmas Isten megszólít egy porszemnyi népet, egy férgecske Jákóbot és egy maroknyi Izráelt. És ugyan ez az Isten megszólít bennünket is, és már hányszor megtette!
Amikor tehát azt érezzük és azt is halljuk, hogy mi férgecskék vagyunk és maroknyi még az egész nép is, akkor arról se felejtkezzünk el, hogy ezt a férgecske népet a világegyetem királya szólongatja, ő mondja neki: Ne félj! És ez itt a lényeg. Valahányszor kicsinek és gyengének, tehetetlennek érezzük magunkat, jusson eszünkbe, hogy nekünk mondja az égi hang, maga az élő Isten, hogy fontosak vagyunk számára, hogy ő nem akarja, hogy mi szorongjunk, hanem azt akarja, hogy üdvösségesen, tágasan, megszabadultan éljünk.
Hallottuk, magát is megnevezi, amikor azt mondja: Így szól az Úr, a te megváltód. A régi Izráelben jól értették ezt a szót, hogy megváltó, mert ott nem volt sem egy biztosítós, sem több biztosítós modell, hanem csak testvéri segítség, ami azonban nem a pénzre, hanem az embertársi hűségre és szolidaritásra épült. A legközelebbi rokon akkoriban még kötelességének érezte, hogy kifizesse az adóságot, hogy kiváltsa a magát rabszolgának eladni kényszerülő unokatestvért, és ezt a rokont hívták kiváltónak vagy megváltónak. Amikor még nem a pénzre épült az élet, hanem emberi szolidaritásra, amikor az emberek még nem a Mammont imádták és szolgálták, mint mainapság, akkor a megváltó, a kiváltó segített a bajban lévő rokonának, éspedig azért, mert ő állt hozzá a legközelebb, és ezt a kiváltást maga is lelkiismereti kötelességének érezte.
Amikor Isten magát megváltónak nevezi, akkor azzal nem kevesebbet mond, mint hogy ő van hozzánk a legközelebb. Nekünk, embereknek fontos a közelség. Vajon miért kéri sok elmenni készülő ember, hogy ha lehet, ne kórházban kelljen majd megválnia az élettől, hanem odahaza, azok közelében, akik szeretik őt és fogják majd a kezét azokban a nehéz órákban. Mert a közelség fontos, mert másik ember, ha nem is tud segíteni, de a puszta jelenlétével mégis csak segít. Isten pedig azt mondja nekünk most az igében, hogy ő közel van hozzánk, éspedig a legjobb rokonunknál is közelebb.
Ugye, mennyire megromlott ehhez képest a helyzet, hogy mi minduntalan csak azt érezzük és legtöbbször arról is beszélünk, hogy Isten távol van – holott, lám, ő magát ahhoz hasonlítja, aki kész odaállni, segíteni nekünk, sőt, kész helyettünk még eleget is tenni minden vétkünkért. Ő ilyen kiváltó! Mi eladósítottuk magunkat, ő pedig kifizeti az adóságot. Mi összepiszkoltuk az életünket, ő pedig megmossa a ruhánkat „kiontott vére harmatával”, ahogy a költő mondja, és ad nekünk új, tiszta, fehér ruhákat. Mi nem tudunk megbékélni a saját életünkkel és a saját szívünkkel sem, ő pedig közel jön hozzánk, és egyszer csak arra ébredünk egy reggel, vagy átéljük éppen igeolvasás közben, hogy íme, túl vagyunk életünk egy nehéz válságán, győztünk afelett, amivel magunk nem bírtunk volna. Ilyenkor ő győzött helyettünk és a maga győzelmét egyszerűen nekünk adta. Hát ezt jelenti az, hogy ő a legközelebbi rokon, hogy ő a kiváltó, ő a mi Megváltónk.
A szorongás dolgában ezt hallottuk ma: ő mondja, a mi Urunk, az élő Isten, s nekünk csak meghallani kell ezt, hogy ne félj. Sőt nem csak mondja, hanem teszi is, mert az ő szava ige, vagyis cselekvő erő. Nem az a fontos, hogy mi mennyire férgecskék, kicsinyek, szorongók és összenyomottak vagyunk, ne erre figyeljünk, hanem azt halljuk meg, hogy a nagy Isten szólít bennünket, és nem mással, hanem vele magával beszélgetünk, amikor az igére figyelünk és imádkozunk. Ő pedig közel van, még a legjobb rokonnál, a legodaadóbb segítőnél is közelebb, mert ő a mi igazi kiváltónk. Neki szóljon az ének:
Jóságodnak harmata Gyarló életünkre hulljon,
Szívünk mely kiszárada, Vigaszodtól felviduljon,
S híveid közt légy jelen, Szüntelen!
(489.ének 2. vers) Ámen.
Imádkozzunk!
Urunk, légy áldott, hogy sokkal közelebb vagy hozzánk, mint azt mi legtöbbször egyáltalán érzékeljük. Köszönjük ígéretedet, hogy hadakozol értünk és mi veszteg lehetünk. Áldunk az evangéliumért, hogy ami nálunk, embereknél lehetetlen, az mind lehetséges tenálad. Köszönjük, hogy te magad mondod nekünk, hogy ne féljünk, aki mindenek ura vagy és aki Krisztusban végigjártad minden földi szenvedésünket és szorongásunkat, és jól ismered azokat. Áldunk téged, hogy valóban kifizetted adóságainkat golgotai áldozatoddal, hogy megváltottál minket bűneinktől és szabadok lehetünk félelemtől, szenvedéstől és még a haláltól is. Add nekünk azt a hitet, hogy mindig nagyon közel vagy hozzánk és semmi és senki el nem választhat minket a te szeretetedtől. Segíts minket ennek jegyében több szeretetre és nagyobb türelemre egymás iránt, add nekünk a megbocsátás képességét és vezess minket a most következő hét napjaiban igaz utakon. Ámen.
