Nemzeti ünnepünk vasárnapján

Igehirdetés 2009. március 15.

Nemzeti ünnepünk vasárnapján

Lekció: Zsolt. 19,1-15
Textus: Ján. 21,17-25

„Péter elszomorodott, hogy harmadszor és megkérdezte tőle, szeretsz-e engem. Ezért azt mondta neki: Uram, te mindent tudsz; te tudod, hogy szeretlek téged. Jézus ezt mondta neki: Legeltesd az én juhaimat! Bizony, mondom néked, amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent. Miután ezt mondta, így szólt hozzá: Kövess engem!
Péter ekkor megfordult, és látta, hogy követi az a tanítvány, akit Jézus szeretett, aki a vacsorán ráhajolt a keblére, és megkérdezte: Uram, ki az, aki elárul téged? Őt látta tehát Péter, és megkérdezte Jézustól, Uram, hát vele mi lesz? Jézus pedig így szólt hozzá: Ha akarom, hogy ő megmaradjon, amíg eljövök, mit tartozik rád? Te kövess engem!
Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz. De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a könyveket.”

Imádkozzunk!
Istenünk, köszönjük neked életünk munkás hétköznapjait, és köszönjük neked az ünnepi örömöt. Elfáraszt és elgyötör minket a munka, de jó és boldogító, amikor megállhatunk egy pillanatra és azt mondhatjuk: ma ünnepelünk. Te voltál az, aki megtartottál minket és egyházunkat. A te kegyelmed az, hogy ma vasárnapot ünnepelhetünk, de a te kegyelmed az is, hogy magyar nyelven szállhat hozzád az imádságunk. Köszönjük, Urunk, országunk múltjának dicsőséges lapjait, köszönjük 1848-at. Megvalljuk, hogy sok bűn és vétek felett is bánkódnunk kell, amit úgy eleink, mint mi magunk is elkövettünk már. Jó tudnunk azonban, hogy te azért tartottál meg minket a történelem viharain át, hogy téged igazán megismerjünk, és veled boldogságban éljünk. Add meg ennek a mostani órának, a mai napnak igazi ünnepi örömét, hogy elmélyedve igédben azok lehessünk, akiknek te már látsz is minket. Szenteld meg emlékezésünket, szenteld meg közösségünket teveled és egymással. Megváltó Jézusunkért kérünk, hallgass meg minket imánkban! Ámen.

Igehirdetés

Ritka dolog, hogy március 15-e, – nemzeti ünnepünk – éppen vasárnapra esik. Kétszeresen is ünnep van ilyenkor: először is úrnapja, hiszen Jézus feltámadása miatt a bibliai szombat helyett mi a vasárnapot, a „hét első napját” ünnepeljük immár kétezer éve minden héten – és ez a vasárnap igazi tartalma, nem pedig a plaza-járás. Vasárnap hétről-hétre megerősödhetünk abban, hogy Istenünk életnél és halálnál is nagyobb szeretete minden dolognak, így a mi életünk is alapja és biztos fundamentuma. Ebben az évben azonban az 1848-as forradalom és szabadságharc emlékezete, magyar nemzeti ünnepünk is erre a napra esik, amikor kitesszük a zászlókat és szívünk fölé kitesszük a nemzeti színű kokárdát. A magam részéről mindig ünnepi szívvel és belső örömmel várom ezt a napot, mert megerősödhetek abban, hogy magyar vagyok, egy olyan nemzet tagja, amelynek már a puszta megmaradása is hőstett, immár ezer esztendeje, itt, a világnak ezen a táján.
Szükségünk is van ezekre a megerősödésekre, mind a keresztyénségünkben, mind pedig a magyarságunkban, hiszen annyi erő tépázza mainapság ezeket a nekünk olyan fontos, önazonosságot jelentő lelki tényeket. Mind a kettő az identitásunkká lett, és mind a kettő nélkül nagyon szegények lennénk. Hadd mondjam el, hogy egy átlagos vasárnapon a magyar lakosságnak összesen 8 százaléka megy templomba országunkban, a 92%-a nem. Tegnap a békásmegyeri piacon járva pedig azt láttam, hogy 20-30 emberből, ha egy viselt kokárdát – vagyis nagyon is „ránk fér”, hogy évente egyszer vagy kétszer emlékeztessen minket a kalendárium, itt az ideje, hogy bátran kifejezzük, sőt, megfogalmazzuk magunknak és külső jelét is adjuk, hogy mi igenis magyarok vagyunk. Nem hiszem, hogy lehet úgy a keresztyének közé tartozni, hogy soha be nem tesszük a lábunkat a közösségükbe, és nem hiszem, hogy lehet úgy magyarnak lenni, hogy azt állítólag állandóan érezzük ugyan a szívünkben, de soha semmi jelét nem adjuk. Akik ismernek, azok tudják rólam, hogy nem vagyok a folyamatos zászlólengetés és magyarkodás híve, de azért a nemzeti ünnepet igenis minden magyarnak illene ünneplőben köszönteni.
Meg is mondom, hogy miért. Az embernek meg kell tudni mondania önmagának, hogy ő kicsoda. Ezt hívjuk identitásnak. Akinek nincs identitása, aki nem tudja, hogy ő tulajdonképpen kicsoda is, annak majd megmondja a televízió és megmondják a bulvárlapok, éspedig nem csak silányan, de hamisan is. Azt látjuk, hogy ez ma pontosan így is van. Akinek nincsen identitása, azt sokkal könnyebben bedarálják a hatalmak nem csak a vásárlási lét keretei közé, ahogyan azt ma látjuk a magyar néppel, hanem adnak neki az ő számukra megfelelő elveket, gondolatokat és identitást is.
Mai vasárnapi zsoltárunk egy szép, dicsőítő himnusz arról, hogy milyen nagyszerű dolog az Úr törvénye és milyen jó azt követni, de a zsoltáros azt is hozzáteszi, hogy a kevélységtől azért tartsd távol szolgádat, nehogy az eluralkodjék rajta (Zsolt. 19,14). Vagyis jó dolog keresztyénnek és jó dolog magyar keresztyénnek lenni, de ez nehogy dölyfösséget, mások lebecsülését jelentse – ez a mérték. Erre kell figyelnünk. Mindenki lehet és legyen is büszke a maga magyar és keresztyén identitására – összesen arra vigyázzunk, hogy ez ne legyen mások lebecsülésévé vagy főleg megvetésévé.
És nem csak mai vasárnapi zsoltárunk tanít erre, hanem Péter rehabilitációja is. Egy elbukott, tagadóvá lett embernek, aki valamikor pedig a tanítványok eleje volt, háromszor is fel kell tegye Jézus a kérdést, szeretsz-e engem. Bátran mondhatjuk, hogy ezzel erősíti Péter megingott identitását. És talán nekünk sem árt ezen a vasárnapon a kérdés: szeretjük-e mi Jézust, és ha igen, milyen jelét adjuk ennek.
Nem járunk messze az igazságtól, ha azt mondjuk, az identitásnak általában legalább három szintje van. A legfelületesebb az ún. „ünnepi tudás”, ahogyan ezt a szociológia nevezi, amikor valaki kizárólag a szimbolikus szinten, mondjuk így, a zászlólengetésig jutva el, ha magyar voltáról van szó, vagy a népszámláláskor mégsem mondja azt, hogy felekezeten kívüli, hanem reformátusnak vallja magát. Szentendrén a legutóbbi népszámláláskor 3016-an mondták ezt magukról, jelenleg mégis összesen csak 857 felnőtt református egyháztagunk van, ami ugyan a legmagasabb az északpesti egyházmegyében, és erre büszkék lehetünk,de amit – jó esetben – kettővel megszorozva is összesen kb. csak 2000 reformátusnak van valamilyen kapcsolata egyházával, de 1000-nek még ilyen sincsen. A második szint az identitásban az, amikor nem csak a szimbolikus, ünnepi szinten mutatkozik, hanem a mindennapokban is jelen van már valamennyire. Ezt tanácsolja a régi kínai filozófus is: vizsgáld meg minden este a lelkiismeretedet, hogy aznap legalább egyetlen valakiért tettél-e szívből valamit. Ugye, ez már elég komoly szintnek tekinthető, ha naponta legalább egy ilyet fel tudunk sorolni: tettünk legalább egy valakiért szívből valamit azon a napon. És van az identitásnak egy még komolyabb, ha úgy tetszik, harmadik szintje is, hogy akár a hazám iránti szeretet, akár a Krisztusból merített, embervilág iránti szeretet vezérelje – de most már minden cselekvésemet. Ez olyan szép, hogy már el sem tudjuk hinni, hogy ilyen identitás is van.
Még Péternek sem volt, különben nem kellett volna szembesülnie a kérdéssel, hogy szeretsz-e engem. Halljuk csak meg mi is ezt a háromszoros kérdést, és erősödjön a mi identitásunk is általuk – mert bizony lehetünk mi magunk is sokkal hűségesebb és hasznosabb magyarok, és lehetünk sokkal hűségesebb, és hasznosabb keresztyének is, mint amilyenek eddig voltunk.
Van azonban az identitáson, vagy mondhatjuk magyarul is, az önazonosságunkon túl egy másik fontos téma is, amit az evangélium hoz elénk, éspedig azért, hogy abban is erősödjünk. Ez pedig a követés, a Jézus követése. Ez ad igazi tartalmat az identitásnak. Érdekes módon két, egymással homlok egyenest ellentétes összefüggésben is elhangzik a feltámadott Jézus szájából: te pedig kövess engem!
Az egyik a mártíromság. Péternek azt mondja: „Amikor fiatalabb voltál, felövezted magadat, és oda mentél, ahová akartál; de amikor megöregszel, kinyújtod a kezedet, más övez fel téged, és oda visz, ahová nem akarod. Ezt azért mondta, hogy jelezze, milyen halállal dicsőíti meg majd Istent.” Az első keresztyének életveszélyben voltak, amikor Jézust követték, nem úgy, mint mi, mai keresztyének. Sokan közülük valóban a mártíromságig hűségesek maradtak. Volt olyan félreértés, hogy ez a legnagyobb dolog és erre kell törekedni. A jézusi szó azt mondja, fontosabb a követés. Nem csak meghalni lehet értem, hanem élni is! Hányszor elemlegetjük a korakeresztyén mártírokat, nagy büszkeséggel, és valóban méltók rá, és felemelhetjük a fejünket, hogy ilyen is volt – de vajon mi, akiknek nem kell meghalni őérte, vajon élünk-e őérte? Élni érte azt jelenti, hogy szeretném őt minél több emberrel megismertetni. Nézd csak, a te életed is boldogabb és békésebb lenne, ha eljutnál őhozzá, gyere, menjünk együtt, én mindenesetre próbálok közelebb kerülni őhozzá. És ezt lehet felemelt fővel vállalnunk egy-egy őszinte baráti beszélgetésben, vagy akár távolabbi ismerősök közt is, de még férj és feleség között is. Nem kevesen vannak közöttünk, akik éppen életük párjának hiteles szavai és hiteles keresztyén élete kapcsán jutottak közelebb Jézushoz.
A másik összefüggés, amiben Jézus azt mondja, te pedig kövess engem, éppen a dicsőség. Jánossal kapcsolatban, aki a szeretett tanítvány volt, azt halljuk, hogy ő lehet, hogy megmarad addig, amíg Jézus visszajön. Ez a megdicsőülést jelenti, vagyis azt, hogy az illető nem lát halált, hanem az Úr magához veszi, mint Énókhot, és mint Illést. Ez valóban a legnagyobb dolgok közé tartozik, hiszen mindnyájan félünk a haláltól, és ragaszkodunk az élethez. Micsoda dicsőség, amikor valaki megkapja a legnagyobbat, hogy Jézus legyőzi számára „az utolsó ellenséget” (I.Kor. 15,26)! Nem látni halált, csak Jézust látni, a Feltámadottat, a „fénylő győztest” – ez tényleg a legnagyobb dicsőség ember számára. És amikor ennek a lehetősége felvillan Péter előtt, nem azt mondja neki Jézus, hogy törekedj te is erre, hanem azt, hogy „kövess engem!” Mert a követés a tanítványság lényege. Ezért az előbbi mellé, hogy esténként vizsgáljuk csak meg a lelkiismeretünket, tettünk-e valamit szívből legalább egy valakiért azon a napon, nyugodtan odatehetjük ezt a másikat is: tettem-e ezen a napon csak egyetlen olyasmit is, amit a Jézus követéseként tettem úgy? Mert minden ilyen tett minket magunkat fog feljebb emelni, és közelebb vinni őhozzá – hiszen mi más a követés, mint közelebb menni Jézushoz?
De hát honnan legyen nekünk erőnk ehhez? Az igaz forrásból, az igéből. Azt mondja az evangélista, hogy „…Ez az a tanítvány, aki bizonyságot tesz ezekről, és megírta ezeket, és tudjuk, hogy az ő bizonyságtétele igaz. De van sok egyéb is, amit Jézus tett, és ha azt mind megírnák egytől egyig, úgy vélem, maga a világ sem tudná befogadni a könyveket.” Mert Jézus nem csak három évig tanított, hanem ma is tanítja azokat, akik figyelnek rá. Ő itt van köztünk, és már annyi mindent tett a világon kétezer év alatt, hogy ha azt mind megírnák egytől egyig, akkor maga a világ sem tudná befogadni a könyveket. Nyíljon fel a szemünk ezekre a dolgokra, miközben a megírt dolgokat olvasgatjuk a Bibliából, mert az ige nyitja rá a szemét az embernek igazán a világra. És akkor meglátjuk, hogy Ő adja nekünk a templomot, ahol az ő nevét imádjuk és az ő igéit hirdetjük. Ő adja nekünk a bűneinkből való megtérést és szabadulást – milyen boldogok közöttünk, akiknek ez már személyes tudása! Ő adja nekünk a feladatot, ebből mostanában van éppen elég a gyülekezetünkben is, csak tessék majd elolvasni a Kehely következő számában. Sőt a próbát is ő adja, hogy megtudja, mi lakik a szívünkben. És ő adja – hiszem és vallom – még a nemzeti ünnepet is, amin lélekben újra szent fogadalmat tehetünk: igenis adunk valamit ennek a hazának időnkből, erőinkből, vagy mondjuk így, hiszen erről van szó: a szeretetünkből.
Jól tesszük mind ehhez, ha erősödünk identitásunkban, erről szólt ma az igehirdetés. Még jobban tesszük, ha erősödünk a követésben, a Jézus követésében, mert mit ér az identitás, ha nincsenek hozzá cselekedetek. És legjobban tesszük, ha identitásunkon és cselekedeteinken túl még a látásunkban is erősödünk, arra nézve, hogy mennyi mindent tesz ő, maga ebben a világban. Mert ha ezt is látjuk, akkor nem fogunk többé aggódni, hogy magunkban vagyunk, s annyi ellensége is van neki ebben a világban. Már csak őt látjuk, és arra figyelünk, mennyi jót is tesz ő – övéi közt, az övéiért, sőt, ezért az őt még nem is ismerő világért is! Ámen.

Imádkozzunk!

Köszönjük, Urunk Jézus Krisztus, hogy a te halk hívásod tisztán hallatszik, és aki jobban szeret téged, mint e világon bármit, az nem fog eltévedni. Áldunk téged, hogy ma is erősítesz minket arra nézve, kik vagyunk és hová tartozunk. Légy áldott a gyülekezetért, anyaszentegyházunkért, és légy áldott a hazáért, melynek bajai és nyomorúságai közt is hozzád fordulhatunk segítségért. Tisztogasd a szívünket, hogy megtaláljuk, mit kell tennünk, ami tőled való ebben a világban. Köszönjük az igét, amit olvashatunk és hallgathatunk, és köszönjük a tanítványság, a követés örömét, azt, hogy nyomdokaidban járhatunk, és egymást is erősíthetjük a jóban. Imádkozunk betegeinkért, akik odahaza vagy kórházi ágyon velünk együtt imádkoznak, gyógyítsd és vigasztald őket. Adj mindnyájunknak áldott vezetést, hogy tudjunk rád figyelni a most következő héten, és Szentlelked erőivel megtelve meglássuk azt is, amit te cselekszel ebben a világban. Ámen.

Kategória: Igehirdetések | A közvetlen link.

Elnézést, a hozzászólás ezen a részen nem engedélyezett.