2005. augusztus 28. Pilisszentlászló
dr. P. Tóth Béla
Üzen egy régi templom
Lekció: II. Krónikák 5,1-8, 9-14
Textus: II. Krónikák 5,13/b-14
“Amikor hangosan szóltak a harsonák, a cintányérok és a hangszerek, és dicsérték az Urat, mert ő jó és örökkévaló az ő hűsége, akkor a házat, az Úr házát felhő töltötte be, úgyhogy a papok a felhő miatt nem tudtak odaállni, hogy szolgálatukat végezzék, mert az Úr dicsősége betöltötte az Isten házát.”
Imádkozzunk!
Szent, szent, szent a Seregeknek Ura, teljes mind a széles föld az ő dicsőségével! – így kiáltott Urunk egykor a rólad szóló angyali harsonaszó a próféta templomi látomásában – és mi sem mondhatunk mást most, amikor a magunk töredezett emberi szavaival eléd járulunk. Tudjuk jól, hogy ha napfénybe mártanánk is az ecsetünket, akkor sem tudnánk felséges voltodnak még árnyékát sem festeni, és azt is látod, te, aki az emberek bensőjét vizsgálod, hogy szívünkben oltárodat ma is csak füstölve találod. De nincs rejtve, mert nem is lehet előtted az sem, hogy vágyakozással jöttünk szent igédet hallani. Keressük a veled való közelséget, őszintén vágyakozunk az új életre, szomjúhozzuk igazságodat, mert nekünk önmagunkban minden szentségünk olyan, mint a megfertőztetett ruha. Tiéd a dicsőség Urunk egyedül, és miénk orcánk pirulása, mert a magunk útjára tértünk, törvényedet elhagytuk és Szentlelkedet megoltottuk. Légy most hozzánk ismét jó Urunk, aki mindig hűséges voltál a tiéidhez, és engedd megtapasztalnunk, hogy most is, ma is gyermekeid, szeretett választottaid lehetünk Krisztus áldozatáért. Az ő nevében kérjük áldásodat, mert az ő neve a mi egyetlen menedékünk, aki elveszi a világ vétkeit, és aki az út, az igazság és az élet.
Ámen
Igehirdetés
Aki néha napján bekapcsolja a televíziót, az nehezen kerülheti el a különböző események és rendezvények állandó szereplőit, a pop-zene együtteseit, amelyek a maguk zenéjét azzal igyekszenek hatásosabbá tenni, hogy fényeket villogtató berendezéseket és azon kívül ködöt fújó alkalmatosságokat is használnak. Elgondolkodtató látvány, a fények villódzása és különösen is a köd előgomolygása, hiszen az utóbbi évszázadokon vagy évezredeken át inkább kizárólag csak a templomokban volt látható. Van valami félelmetes a köd előgomolygó látványában, a titokzatosan változó, különös formákban, amik között az emberi alakok szinte isteni magasságba emelkednek.
Ez a látvány eredetileg természetesen nem üzleti fogás volt a színpadon, mint mainapság, hanem az Istennel találkozó ember belső, lelki élménye, az elragadtatás és az átszellemülés pillanata, amilyen a szövetség ládájának felvitele is volt az újonnan épült salamoni templomba. A Biblia hangsúlyozza ezen a helyen, hogy semmi más nem volt a szövetség ládájában, mint a törvény két kőtáblája. Ezt vitték ünnepi menetben, hatalmas és pompázatos áldozatokat bemutatva fel a templomba.
Mielőtt elgondolkodnánk az ott előgomolygó köd jelentésén, ami betöltötte az egész házat, álljunk meg először magánál az eseménynél, annál a szónál, hogy “felvitték” a szövetség ládáját a templomba. Ez a szó itt nem csak topográfiai értelemben értendő, hogy a Sion hegyének tetején épült templom valóban “fent” volt Jeruzsálem többi negyedéhez képest, hanem lelki értelemben is. A törvényt a városból “felvitték” a templomba, ott is legszentebb helyre, ami legbelül volt, a Szentek Szentjébe. Ennek az eseménynek az a lelki jelentése, hogy a törvény mintegy a helyére került, a profán, mindennapi közegből, a városból “felvitték” az őt megillető, a legfontosabb, a központi helyre, a Sion hegyének tetején épült templomi szentélyébe. Mert a szövetség lényege egyfelől az, hogy Isten jó és örökkévaló az ő hűsége, ahogy az előbb hallottuk, de másfelől az, hogy ő a törvényadó, ő ad rendet, ezért őrá kell figyelni, ha az ő népe vele valóban szövetségben áll. Eddig ez a törvény nem volt igazán méltó helyen, a köznapok profán szintjén volt, vagyis nem vették igazán komolyan, “fel kellett vinni” oda, ahol annak lennie kell, a legszentebb, a legfontosabb helyre.
A mai idők hőse a törvény nélküli ember, aki abban hisz, hogy nyugodt szívvel lehet a törvényt semmibe venni, hiszen mindent szabad és semmi következmény nincsen, bármit tesz is az ember. Ugyanakkor soha ennyi összekeveredett emberi élet, szétesett család, ennyi megbomlott békességű ember nem volt, mint ma, a törvény elvetésének, feloldásának idején! Ezért kell odafigyelnünk erre a régi történetre, hogy Isten népe Salamon király idejében újra elékezdte tisztelni a törvényt. Az Istenhez tartozás, vagyis a szövetség fenntartása elképzelhetetlen törvénytelenséggel együtt. Minél közelebb vagyunk őhozzá, annál fontosabb számunkra az, amit ő mond nekünk, az, amilyen rendet ő akar látni a szívünkben és az életünkben.
Kerüljön tehát a törvény, vagyis az ő szava, amit az újszövetség népe így nevez, hogy ige, megint az őt megillető helyre! Legyen a középen, legyen a fő helyen, legyen a szentek szentjében, vagyis a szívünk közepén, mert hiszen “ő jó és örökkévaló a hűsége”, a mi részünk pedig az ő törvényének, igéjének “felvivése” az őt megillető helyre, vagyis az, hogy aszerint éljünk, amit ő mond nekünk.
Aztán gondolkodhatunk most már a templomban történtek felől is. Amint a fehér ruhákba öltözött énekesek és a muzsikusok, meg a százhúsz harsonát fújó pap összehangolva zengték az Úr dicsőségét és örökkévaló hűségét a szövetség ládájának elhelyezése pillanatában, akkor a házat felhő vagyis köd töltötte be.
Kétféle értelmezése is van ennek a vizuálisan szinte a szemünk előtt megjelenő mozzanatnak. Az egyiket maga a szöveg adja értelmezésként: az Úr dicsősége töltötte be a házat. A másikat a Szentírás egészéből érthetjük meg: Isten mindenütt jelenvalóságára utalt a mindent betöltő köd. Ez a két értelmezés, a dicsőség és a mindenütt jelenvalóság nincsen egymástól távol, sem pedig ellentmondásban, de most mi mégis gondolkozzunk egymás után és külön ezen két magyarázat felől.
A köd egyik lehetséges jelentése tehát az, hogy Isten dicsőségére utalt ez a ragyogó, felhő-szerű látvány, ami olyan töményen és szinte olyan kézzel foghatóan volt jelen ott abban a pillanatban, hogy maguk a papok sem tudtak odaállni az oltárhoz, hogy szolgálatukat végezhessék. Egyszerűen helyet kellett adjanak az Úr dicsőségének, ami betöltötte a házat. Nem az ő szép énekük volt már fontos, nem is a tanításuk, nem is a szép öltözékük, egyáltalán nem az volt fontos, amit ők tenni tudtak ott, hanem az a többlet-ragyogás, amit maga az Úr adott ehhez az eseményhez.
Nagyon jó lenne elkérnünk Istentől, hogy a mi szemeink is nyíljanak fel az ő dicsőségének szemlélésére, amely közelében nem olyan fontos már az, amit mi magunk teszünk. Még ha szent is az a szolgálat, még ha csupa tiszta és igaz szándék vezérel is, még ha valóban tökéletes lenne is az a cselekedet – jó dolog tudni veszteg maradni, sőt arrébb állni, hiszen van nálam fontosabb: Isten dicsősége! Aki ezt az ő fényét igazán megpillantja a felkelő nap sugarában vagy az unokája tiszta szemében, vagy az ige otthoni csendes olvasásának áhítatos pillanatában, annak könnyű immár tétlen szemlélődővé lenni egy időre, nem fogja annyira hajszolni a megpihenni nem tudás az embert.
Pál azt mondja, hogy azok, akik Krisztushoz tértek és így immár fedetlen arccal szemlélik az Úr dicsőségét őbenne, azok ugyanarra a képre formálódunk át az ő Lelke által dicsőségről dicsőségre. Vagyis a dicsőség szemlélése nem öncélú öröm, hanem folyamatos lelki nemesedés: a mi arcképünk és főleg a lelki arcunk, belső arculatunk is egyre inkább átitatódhat azzal a mennyei ragyogással, ami az Örökkévaló sajátja. Mindig marad bennünk földi és sötét, de nagyon szomorú lenne úgy elmenni innét az életünk végén, hogy egyáltalán nincs egy olyan porcikánk sem, életünknek egyetlen darabja sem, amit ő világított volna át. Kálvin János szerint az ember életének értelmet egyedül Isten dicsőségének szolgálata ad, és ezért méltó, hogy a szívünket égő hálaáldozatként őneki adjuk. Hát erre emlékeztessen minket mindenkor a Salamon templomát betöltő felhőszerű köd: az Úr dicsőségénél nincs semmi fontosabb ezen a világon, mert az ő dicsősége az ő maga!
Végül a másik fajta értelmezése ennek a ködnek: Isten mindenütt jelenvalósága. Ez így kimondva talán egy sápadt hittétel, egy fogalmi meghatározás, amit gyermekkorunkban hittanórán jól megtanultunk és azóta igaznak vallunk. De az, hogy ő nem csak mindenütt, hanem itt és most is tényleg jelen van, mégpedig mindenben, ez nem kárhoztatni való panteizmus, hanem minden ember számára felemelő és fontos üzenet.
Ha ő tényleg mindenütt jelen van, vagyis itt és most is, akkor nem túlzás az ének, hogy “Szent ez a hely, légyenek szentek, kik e házban megjelentek.” Ha ő tényleg jelen van és minden embert ő teremtett, akkor nem túlzás az a mondás, hogy “életed legfontosabb embere az, akivel éppen ma találkozol”. Ha ő tényleg mindenütt jelenvaló, akkor addig érdemes keresni a legrosszabb vagy legellenségesebb ember lelkében is, amíg ott valami jóra nem lelünk. Így kell komolyan vennünk azt, hogy ő mindenütt jelen van.
De nem kevésbé fontos, hogy ő nem csak mindenütt, de mindenkor is jelen van. Nem csak itt, hanem a most-ban is ő jön hozzánk. A történeti ember, és mi mind azok vagyunk, időben él és folyton tervez. A létezése egyik része számunkra mindig csak virtuálisan van meg, ezért mindig oda delegáljuk mintegy a szívünket, ahova majd megyünk. Isten “mindenkor” jelenvalósága azonban azt mondja, hogy aki emberfia nem találja meg őt a most-ban, az hiába fogja keresni őt a majd-ban is.
Ne várjuk ezért soha sem csupán a jövőtől a teljességet, ne halogassuk a feladatok elvégzését, ne készüljünk mindig úgy valahová, hogy “majd ott aztán tényleg” boldogok és tényleg Isten gyermekei leszünk, mert ő az üdvöt itt és most adja teremtményeinek. Mennyi halogatás és mennyi illúzió kapcsolódik ahhoz, hogy az üdv és ezzel együtt Isten csak a jövőben van! Pedig ő nem csak mindenhol, hanem mindenkor is jelen van, így most is, a jelen pillanatban is. Ezért a jelent mindig a legmagasabb szinten kell komolyan vennünk, abban a feladatot vagy az örömöt, melyik pillanat milyen, a lehető legteljesebben kell megtalálnunk.
Sokan szokták kárhoztatni a “carpe diem”, ragadd meg a napot filozófiáját, pedig Horatius szép verse Leuconoé-hoz egészen ebben a gondolatkörben mozog eredetileg:
“Ne, ne, csak ne kutasd – bűn, ha tudod! – éveim, éveid
meddig tartanak, óh Leuconoé; és ne kísértsd asszír
jósod csillagait. S mert a jövőt jobb ha tűröd, akár
ad még új teleket Isten, akár elvisz ez, ez, amely
partunk szirtjeit úgy nyögeti most kint a rohamvert
tengert: idd okosan könnyű borod s mérd az örök reményt
kurta lét araszán. Míg fecsegünk, száll az irigy idő:
élvezd a napot és hagy a gyanús holnap ígéretét.”
Amit ez az antik római szerző, mint epikureus filozófus csak a mai nap élvezetének látott és javasolt is, azt a szorgalmas és hívő ember a mai nap értelmes felhasználásának és Isten dicsőségével való megtöltésének nevezi. Ez az a nem múló tartalom, amely súlyt és komolyságot ad egy emberi életnek. Aki Krisztus követőjeként így tölti meg, így ragadja meg napjait, annak nem lesz idegen Pécselyi Király Imre 1640-es évekből származó imádsága:
“A pályafutást mi is elvégezvén,
lelkünket ajánlhassuk szent kezedben;
Mint megváltottak, mondhassuk nagy szépem
Éltünk végében:
Hála légyen a mennybéli Istennek,
Ki megváltója lőn bűnös embernek,
És megszerzője szent békességünknek:
Idvességünknek.” (337.ének 14-15.vers)
Ámen
Imádkozzunk!
Istenünk, te tudod, hogy nekünk támogatásra van szükségünk ahhoz, hogy a keskeny úton megmaradva az életre menjünk, ne pedig a sokasággal együtt a veszedelemre. Ezért folyamodunk jóságodért, amit nagyon sokszor megtapasztaltunk már. Hűségedre hivatkozunk, aki magadat meg nem tagadod. Légy segítségül a mi hitetlenségünkben. Vedd el köznapiságunkat és adj új távlatot lelki látásunknak, hogy ne csak a feladatokat és az akadályokat lássuk, hanem a boldog beteljesedést is, amit dicsőséged kiáradásával adsz a tiéidnek. Erőtlenségünkben erőnk, ürességünkben vigaszunk és felemelőnk voltál eddig is, légy az a most következőkben is, amíg csak erőről erőre jutva meg nem jelenhetünk színed előtt. Megváltó Jézusunkért hallgass meg minket imádságunkban.
Ámen.
